60. Évforduló

1956-liptakbela 

Október 22, Hétfő

 

Az olvasók közül gondolom sokan nem is tudják, mi is volt 1956-ban a jampec?  Pedig én az voltam! Gondolom azért is lettem azzá, mert Csurák[1] jampec volt és én az ő is zenekarának dobosa léávén, hasonlitani akartam a többiekhez, na meg tán azért is, hogy látszon rajtam: nem vagyok valami nyárspolgár! Egy egész nyáron át dolgoztam a kord zakómért[2], – melynek vállai olyan szélesek voltak mint egy amerikai rögbi játékosé – és a jampec cipőmért melynek talpa 5 centi vastag nyersumit hordozott. Ehhez jött a zenekarunk szürke egyenkalapja, meg a csőnadrág a cipzárjával, mert ki kellett nyitni a cipzárat ahhoz hogy fel tudja venni az ember.

Mikor beért a hév a Keleti pályaudvarra, újra kezdődött a futás és a villamosokra való fel- és leugrálás. Az egyetemi főbejárat lépcsőit kettesével véve sikerült is időben befutnom. Az első óra a géptan volt, a legunalmasabb tantárgy, amit egy harmadévesnek el kellett szenvednie. Leadtam a csapágyrajzot és letelepedtem Lipcsey Attila mellé, akin ugyancsak meglátszott a múlt éjszakai rajzolás fáradalma.

„Ha a felvételkor többet tudtam volna a tusrajzról, inkább a Zeneakadémiára jelentkeztem volna” panaszkodott Attila.

„Én, mint osztályidegen, örülhettem, hogy valahova felvettek”- válaszoltam.

Ezután elkezdtem nézegetni a Népsportot, megkerestem benne az előző napi eredményeket. „Varga kapta a bronzot!” szaladt ki a számon önkéntelenül. Vörös professzor hirtelen elhallgatott, s kétszáz fej fordult felém. Elvörösödtem s behúztam a fejem.

Délben, útban a menza felé bementem az irodába. Szerencsémre Nemes Katit találtam ott. Elmondtam neki, hogy nincs egy vasam se és szeretném előre felvenni a novemberi ösztöndíjamat.

„De hiszen még csak október 22.-e van” jegyezte meg csodálkozva.

Igen, de szeretném Ágnest elvinni a Szelistyei asszonyok-at megnézni. Ez egy olasz film és ma adják utoljára” magyaráztam.

„Tudom, hogy a Szelistyei asszonyok olasz film”

mondta epésen, mintegy értésemre adva, hogy attól, hogy pártttag vagy micsoda, még nem abszolút bunkó.

Nem akartam vitába bonyolódni vele, inkább könyörgésre fogtam a szót:

„Ágnes csak tizenöt éves, jövő hónapban lesz 16, és neki sokat jelent, ha ezt a filmet megnézheti. Nem hiszem, hogy a népgazdaság összeomlik, ha négy-öt nappal előbb megkapom a 140 forintomat.”

Mosolygó fejcsóválással a páncélszekrényhez lépett és kiszámolta a 140 forintot. Aztán megjegyezte:

„Ne felejtsed el, hogy két órakor az aulában fontos gyűlés lesz.”

Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem:

„Megint egy fontos gyűlés? Az erősödő békeharcról vagy a Mongóliával kötött barátsági és együttműködési szerződésünk harcos megújításáról hallok majd?”

„Lengyelországról lesz szó és Poznanról.”- válaszolta.

A 16 Pont születése

Az ebédlőből felhívtam Ágnest, aki éppen hazaért ebédre. A telefonban hallottam, ahogy ugrándozik örömében. Izgatottan, hadarva beszélt, a nyelve úgy pörgött, mint a motolla. Jól esett hallani a lelkesedését, igazán érdemes volt kicsit kunyerálni a pénzért. Megállapodtunk, hogy négykor találkozunk a Bástya mozi előtt.

Ebédnél Attila és én összefutottunk Egry Gyurkával, akit Menő néven ismert mindenki.[3] Ő mesélte, hogy szombaton a szegedi egyetemen megalakult az új, független diákszervezet, a MEFESZ. Szinte hihetetlen volt, hogy ilyesmi történhet, hiszen eddig az országban semmiféle független szervezet nem létezhetett.

Menő évfolyamtársam és jó barátom volt, szintén harmadéves gépész, pár centivel magasabb nálam. Hosszú lóarca állandóan mosolygott és járása leginkább egy tevéjére emlékeztetett, ahogy csámpásan, jobbra-balra dülöngélve baktatott. Ennek ellenére jó kosaras volt. A nyári honvédelmi gyakorlaton mindketten tornacipőben meneteltünk a szakaszunk élén, mert nem találtak számunkra megfelelő méretű csizmát. Azon viccelődtünk, hogy az oroszok talán azért nem foglalták el Skandináviát is, mert nem rendelkeztek elég nagyméretű csizmával a nagylábú skandinávok számára.

„Jössz a gyűlésre?” kérdeztem Menőt.

„Miért ne?” válaszolt egykedvűen.

Nekem nem olyan egyszerű” mondtam. „Ha lekésem négykor a mozit, Ágnes soha meg nem bocsját”.

„Ugyan! Elmész fél négykor és kész”

Attilával a Műegyetem[4] nagy előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes, márványborítású falai és márvány oszlopai alatt az egyetem egykori rektorainak mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely most a DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az életemben, de most csak olyan, mint a többi.

A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak elszálltak a fülünk mellett. Ilyen volt minden gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem figyeltünk oda.

Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor, Gillemot László és Cholnoky Tibor.[5] Mellettük néhány professzor, az egyetemi párttitkár, a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. Ők különböztek tőlünk, mert kövérek is voltak, meg azért is mert egyformán öltöztek: kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőikkel úgy hatottak, mint valami pingvin-csorda.

A gyűlést a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ, a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen fontosak lettek nekik az olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek, az olcsóbb tankönyvek, a menzai koszt és a diákszállások minősége. Mi csak hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.

 

Megalakul a MEFESZ

Amíg lent folytak a szónoklatok, én szorgalmasan fényesítettem „arany” gyűrűmet, amit 36 forintért vásároltam és melynek családfájában valami réz beütés is lehetett, mert helyenként szép zöld patina borította. Már-már kezdeti siker koronázta a megnyálazott zsebkendőmmel végzett igyekezetemet, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend lett a teremben, mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Aztán egyszerre egy hangot hallunk:

„Szegedről jöttem, beszélni akarok!”

Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszélt, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek egy vékony fiút próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a kékzakós DISZ-pingvinek ellökdösték a mikrofontól.

Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont és dorgálni kezdte a közönséget:  

A maguk feladata a tanulás! – majd majdnem kiabálva folytatta: – “Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs szükségünk újabb szegedi gondolatra!”

Fogalmam sem volt, mi a baja Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De ez a bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!

Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák? Megbolondult? Nem tudja, hogy ezért kicsaphatják az egyetemről, de akár még börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki az ÁVÓn. Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek. Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják, amit már előzőleg egyeztettek a pártvezérekkel.

Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – Te érted, mi történik ott lent?

Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői, s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az őt visszatartók gyűrűjéből kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre. Egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki:

“Hagyják beszélni!”

Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa, mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy hatalmas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié[6] volt. Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az őt rémülten figyelő kétezer diákkal.

Danner Jancsi, a Műegyetem későbbi MEFESZ vezetője majd első hősi halottja

Danner Jancsi, a Műegyetem későbbi MEFESZ vezetője majd első hősi halottja

– Elment az esze – gondoltam.

Közben egy újféle, méltatlankodó moraj fut végig a termen és akkor, néhány sorral előttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci bátortalanul tapsolni kezd. Mintha lavina indult volna el. Először négyen-öten, majd tízesével, százasával ugrottak fel és csatlakoztak a diákok a futótűzként terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam Attila szájáról, mint hallottam azt, hogy:

Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!

Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedők ovációjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül tanácstalankodtak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanodottnak. Az izgalomtól a hátamon futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: Hát lehet, hogy gondolataimmal nem vagyok egyedül, lehet hogy mi itt, mind a két ezren ugyanazt gondoljuk, ugyanazt akarjuk? Lehetséges mindez? Vagy csak képzelődöm? Hát tényleg képesek vagyunk nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig csak dirigáltak nekünk? Hát mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi gondolunk? Elképzelhető, hogy egyszer majd szabadon beszélhetünk?

Felborult a rend, totális káosz tört ki a teremben. A párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek halálsápadtan, magukba roskadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon tartották kezüket, a DISZ titkár pedig éppen valamit ordított a mikrofonba. A hangzavarban egyszercsak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már határozottabban és hangosabban:

A szegedi MEFESZ küldötte vagyok! Engedjenek beszélni!

Úgy éreztem magam, mint akit hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül felemelkedek a székemből és elindulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami ellenállhatatlan belső indíttatástól indultunk el tucatjával, a terem minden pontjáról a hang irányába. Volt valami felemelő, de egyben riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk volna, ki tart velünk. Lehettünk vagy 20-an kik a pódium felé tartottunk, ahol az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi MEFESZ-es fiút.

A pingvinek köre ritkult ahogy közeledtünk, ahogy nyomultunk a mikrofon irányába. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé, hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. – Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a mozielőadás! De aztán, alig 5 méterre tőlünk megláttam a mikrofont. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZesek ellenállása csökkent, majd a pingvin csapat teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi megmarkolta a mikrofont, szájához emelte:

“Felkérem a szegedi egyetem küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!” mondta, szinte kiáltotta.

Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont egy kistermetű sovány fiatalembernek[7], akit védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor ő határozott hangon megkezdi beszédét:

” Diáktársak! Magyarok!”

Szegeden megalakult a MEFESZ

Szegeden megalakult a MEFESZ

Most egyszerre minden megváltozott. Fényképezőgépek villannak, nem diák idegenek rohannak a telefonokhoz. A szegedi mindezzel nem törődik, csak elkezd beszélni. Első szavai ezek:

“Megint Lengyelország felől fúj a szabadság szele! A nálunk tanuló lengyel vendég diákok támogatásunkat kérik. Poznan még szabad, de be van kerítve. Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben támogatásunkat is kéri. Nem hagyjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítottuk a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét a MEFESZ-t. Csatlakozzatok ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket!”

A Himnusz

Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, hangja elcsuklik, aztán úgy rémlik, hogy ő, halkan, félénken és dallam nélkül elkezdi énekelni a Himnuszt. Halálos, döbbent csend, mindenki érzi hogy itt most eldől valami… A szegedi fiu hangja halkul, de mielött teljesen elhalna, valahol a hátsó sorokban felcsendül egy gyönyörű hang, egy kis diákleány hangja. Mintha villám csapott volna közénk, robbanásszerűen olvad a döbbent csend és először még bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és határozottabban csatlakozik a szegedi diák suttogásához és a kislány gyenge de bátor hangjához a teremben összegyűlt kétezer diák hangjának dübörgése.

A lelki felszabadulás is benne van ebben a vigyázzba merevedetten dübörgő énekben, valami dacos felszabadulás, valami, ennek a rothadt rendszernek ellentmondó gesztus, mert ezek a hazaárulók eddig ugyan nem is merték betiltani a Himnuszt, de nem is szívelték, mert összeegyeztethetetlen volt az az „Isten” szóval kezdődő nemzeti imánk a kommunista lelkületükkel. Így főleg csak a templomban, mise végén énekeltük azt. Édesapám is, aki protestáns ember volt, vasárnaponként eljött velünk a falu egyetlen és katolikus templomába, és talán éppen azért jött el, hogy ott tejes szivvel és kiengedett hanggal kérhesse a a magyarok Istenét, hogy legyen már vége ennek…

A kislány mintha szikrát dobott volna közénk, mert másodpetrcek allatt felugrott és vigyázzba merevedett a sok diák és mire a balsorshoz jutottunk, remegtek az aula hatalmas csillárjai és a méltóségos 19. századi terem gyönyörű ablakai is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel, feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat. Mire a végéhez érünk, mintha valami csoda történt volna, mi, a korábban félős, kiszolgáltatott és önbizalom nélküli diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt ez, mintha valami közös esküt tettünk volna és ettől valahogy elmúlt a félelem. Éreztük, hogy nem vagyunk egyedül, hogy együtt erősek vagyunk’ Már nem féltünk és ettől valahogy fel is szabadultunk. Ez volt a perc, melyben valami megváltozott a szivemben, s ugyan ma 80 éves vagyok, de az nem változott.

Október 22, Hétfő délutánja

Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Délután öt óra lehetett amikor közfelkiáltással megalakitottuk a MEFESZ-t. Kezdtem hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövőnk a saját kezünkbe került. Ezekben a percekben a tegnap még cinikus, passzív diákokból cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Úgy éreztem, hogy életemnek van értelme, hogy minden erőmmel szolgálni kivánom az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke és boldog polgárokká teszi majd. Ez az érzés ma is él bennem, amikor, – kicsit úgy, mint nagyapa az unokáiért – aggódom népemért.

Az első felszólalók még csak a magunk diák-gondjaira koncentráltak. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a kötelező marxizmus-leninizmus oktatás eltörlését szorgalmazta. Közben persze a városban futótűzként terjedt gyűlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, órák alatt az egész városban tudták, hogy a Műegyetemen valami rendkívüli történik. A felszólalások egyre szenvedélyesebbekké, a követelések egyre radikálisabbakká váltak, én pedig aggódni kezdtem, mert a lelkesedés nem pótolhatja a tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk abban amit csinálunk. Mi lesz, ha valami ostobaságot követünk el, s fejjel megyünk a falnak, mint elődeink 1848-ban? Aztán, mintegy válaszként hallom, amint bemutatkozik a soron következő felszólaló: – Szilágyi József[8] vagyok. Ő már nem gyerek, az esti tagozat felnőtt hallgatója volt, Nagy Imre köréhez tartozó reform-kommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.

Dr. Szilágyi József még az éjtszaka folyamán meglátogatta Budapest rendőrparancsnokát, Kopácsi Sándort és megegyezett vele, hogy a másnapi tüntetésbe a rendőrség nem fog beavatkozni.

Dr. Szilágyi József még az éjtszaka folyamán meglátogatta Budapest rendőrparancsnokát, Kopácsi Sándort és megegyezett vele, hogy a másnapi tüntetésbe a rendőrség nem fog beavatkozni. 

– Amit csináltok, az nem törvényellenes! A Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok de kötelességtek is, hogy kinyilvánítsátok véleményeiteket és a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy azokra választ adjon.

Szilágyi után Kuczka Péter[9] költő, a Magyar Irószövetség titkára vette át a mikrofont:

– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.

Mialatt a beszédeket hallgattuk, lázasan jegyeztük füzeteinkbe a követeléseket, amelyeket az összegyűlt diákság közfelkiáltással minden esetben megszavazott. A jegyzetelők között ott volt Némethy Ede, Szabó Iván, Danner Jancsi, Nemcsik Bandi és még néhányan. A 1848-as 12 pont mintájára próbáltuk összeállítani követeléseinket.

Kuczka Péter (1923 – 1999), a Magyar Írószövetség titkára, az Irodalmi Újság munkatársa is szólt hozzánk.

Kuczka Péter (1923 – 1999), a Magyar Írószövetség titkára, az Irodalmi Újság munkatársa is szólt hozzánk.

 

Ruszkik Haza!

Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit kérdezett:

“M-m-mi lenne, h-h-a  k-k-kimennének az oroszok?”

A hatás leírhatatlan. Pillanatnyi halálos csönd után az összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki ki merte mondani azt, amit mindannyian gondoltunk, de senkinek sem volt bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó, a szabadásgharc jelszava:

„Ruszkik haza! Ruszkik haza!”

Azokkal együtt akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz, én is már több órája ott álltam a mikrofonnál. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a pártfunkcionáriusok és a DISZ-es pingvinek, valamint Cholnoky Tibor rektor és mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad Ifjúság munkatársát. Ő ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az illegális gyűlésből.

Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky Tibor[10] rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenére egyetlen diák nem hagyta el a termet.

Dr. Cholnoky Tibor rektor

Dr. Cholnoky Tibor rektor 

Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk, Jankovich István[11] felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, az akkor még csak 12 ponttal, de hamarosan eredménytelenül vissza is érkeztek. Mint mondták, a Rádió illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak a hírekben leközölni a pontjainkat, ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát csak úgy, ha nem említjük a Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és Nagy Imrét. Mivel alkudozásra nem voltak felhatalmazva, így inkább visszajöttek.

Közben most már teherautószámra érkeztek a budapesti gyárak küldöttségei és az aulában a szónoklatok hangvétele is egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már nagyon kínzott az éhség, már a zsebeimben található kenyérmorzsákat majszolgattam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a lassan úrrá levő és mindent átható forradalmi hangulatot egyszerűen nem lehetett otthagyni.

A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk testületileg a Rádióhoz.

“A háromtagú delegációnkat elutasították, majd meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz ? “ – mondta.

Marián István

Az ováció, ami ezt a felvetést fogadta, fölöslegessé tett minden a további vitát. Már kezdtünk is szedelődzködni, a tömeg már indult volna kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről már meg is feledkeztünk, most megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetője, Marián István alezredes[12] felé fordult.

Marián István alezredes, a Műegyetem katonai tanszékének vezetője

Marián István alezredes, a Műegyetem katonai tanszékének vezetője 

Marián harmincöt év körüli, erdélyi zsidó családnak alacsony, sötéthajú fia volt. Kommunista, de nem a “moszkovita” fajtából, hanem a nemzeti tudatú Nagy Imre-féle reformkommunista szárnyhoz tartozott. Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó és nem zsidó között csak a vallásra vonatkozott, de úgy a keresztények, mint a zsidók uganolyan magyaroknak vallották magukat.

Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk, mire számíthatunk. Lejjebb kellett állítani számára a mikrofont. Beszédét igy kezdte:

“Fiaim!”

Bár a hallgatóság fele leány volt, mégis éreztük, hogy a helyes megszólítást használta, az egyetlen megfelelőt.

“A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes nappal, hivatalos engedéllyel fel fogunk vonulni. Semmi törvénytelenséget nem fogunk elkövetni. S ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az egész város. Én az első sorban megyek majd veletek.”

Marián szavait hallgatva végtelen megkönnyebbülést éreztem. Pont erre volt szükségünk. Ez nem egy “hű-bele-Balázs!” Ez kellett nekünk, egy tapasztalt ember józan tanácsi kellett, olyan valakié, akiben megbízhatunk. Ő egy ilyen ember. Benne az ész és a bátorság jó arányban párosul, őt nyugodtan követhetjük. Danner Jancsi is én is azonnal mellé álltunk, s még folyt a gyűlés mikor mi már a holnapi teendőket terveztük.

A gyűlés ugyan tovább folyt, de mi, a formálódó vezetőség, tizenegy óra táján elhagytuk a pódiumot. Megkértük Nemcsik Bandit, hogy juttassa el a követeléseinket Sándor Ivánhoz[13], a Jövő Mérnöke szerkesztőjéhez. Iván vagány karakter volt, biztosak voltunk benne, hogy megtalálja a módját, hogy másnap reggelre kinyomtassa a követeléseink listáját. Utána rektorunkhoz, Cholnoky Tiborhoz fordultunk, azzal a kéréssel, hogy az egyetem stencilgépén sokszorosíthassuk az akkor még csak 14 pontot. Ő megtagadta az engedélyt, nem merte vállalni az ezzel járó felelősséget.

Tanácstalanok voltunk. Reggelig feltétlenül sokszorosítani kell a másnapi tüntetést meghirdető röplapot és a tizennégy pontot, de hogyan? Akkoriban a stencilgép féltve őrzött eszköz volt, amit gondosan elzárva tartottak, nehogy illetéktelen kezekbe kerülve “ellenséges propaganda” terjesztésének eszközévé váljék. Az elvtársak vigyáztak rá, hogy csak az ő felügyeletük alatt lehessen csak bármit is sokszorosítani.

Töprengésünknek egy fiatal, kémia tanársegéd ötlete vetett véget. Mindenki Szőke Katinak hívta őt a hajszíne miatt, pedig a valódi neve Nemes Kati volt. Azt eddig is tudtuk, hogy Kati szép, de most kiderült, hogy bátor is.

“Én tudom, hol van a stencil gép és ha felnyitjátok az ajtót, megmutatom, hogyan kell kezelni. Sokszor használtam házi feladatok és dolgozatok sokszorosítására.”

Két perc alatt feltörtük az ajtót és nekiláttunk a munkának.

Ez az október 22 éjszakáján, egy ócska irógépen legépelt, majd egy hasonlóan ócska stencil masinán lesokszorosított 14 pont egy példábnya. Bizony megsárgult az elmúlt 60 év alatt. Ezt vittük szét október 22 éjtszkáján a többi egyetemre és másnap, -már a felvonulás alatt-, bővítették ki azt Jankovitsék, a történelmi "16 PONT-ra"

Ez az október 22 éjszakáján, egy ócska irógépen legépelt, majd egy hasonlóan ócska stencil masinán lesokszorosított 14 pont egy példábnya. Bizony megsárgult az elmúlt 60 év alatt. Ezt vittük szét október 22 éjtszkáján a többi egyetemre és másnap, -már a felvonulás alatt-, bővítették ki azt Jankovitsék,  a történelmi “16 PONT-ra”

Találtam a szobában egy telefont, azon gyorsan felhívtam Ágnest. Féltestvére, Judit vette fel a kagylót.

“Azt üzeni, hogy soha többé nem áll szóba veled! Soha, soha! Bezárkózott a szobájába és egész este csak sír. Hogy tehettél ilyet vele?”

Valamit motyogtam a gyűlésről, a mikrofon őrzéséről, a követelések nyomtatásáról, de saját szavaimat hallva tökéletes zagyvaságnak hangzott az egész. Borzasztóan röstelltem magam. Könyörögtem Juditnak, hogy próbálja megértetni Ágnessel, hogy ez a gyűlés mennyire fontos volt, de mindhiába.

Mikor befejeztem, Attila rám nézett:

“Mi történt?”

Semmi, semmi” – válaszoltam alig hallhatóan.

 

Hétfő Éjjel

Éjfél lett, mire elkészültünk a röplap és a 14 pont sokszorosításával. Visszamentem az aulába, ahol közben a diákok közfeliáltással vezetőjükké választották Marián István alezredest. Kiosztottam néhány példányt, a többit megtartottam. Marián Pista tanácsára megegyeztünk, hogy az éjszaka folyamán terjeszteni kezdjük a röplapot. Perr Gyuszinak volt egy motorbiciklije, így ő menyasszonyával, Marikával – a kis tornászlány aki előző nap az atlétikai versenyen drukkolt nekem – Csepelre mentek, rám pedig a gödöllői Agráregyetem jutott, ahova Péter bátyám járt. Marián javasolta, hogy reggel hétre jöjjünk vissza és hogy állitsunk örséget az egyetem bejárataihoz, nehogy provokátorok férkőzzenek közénk! Megegyeztünk, hogy A MEFESZ mindenben betartja a törvényt, nem ad okot az ÁVH-nak a beavatkozásra!

Éjjel egy órakor végre elhagytam az egyetemet. Éppen elértem a teljesen üres 49-es villamost, de a Rákóczi úton már nem járt a villamos. Futva folytattam utamat a Keleti pályaudvar melletti HÉV-állomásra, ahol éppen csak sikerült felugranom a már mozgásban lévő, gödöllői HÉV-re. Kiizzadva ültem a fűtetlen kocsiban, s csak kedves kordbársony zakómnak köszönhettem, hogy nem fáztam meg.

Kerepesen leszálltam és ahogy végiggyalogoltam a falu hosszú főutcáján, a kutyák hangos ugatással jelezték érkezésemet. Hazaérve aztán Bukucs kutyám ugrándozott körülöttem, alig tudtam megnyugtatni. Már Október 23.-a volt, keddi nap, hajnali két óra.

Megpróbáltam csöndben kinyitni a mindig csikorgó konyhaajtót. Memi a tűzhelyen hagyta a vacsorámat, amit egyenesen a lábasból kezdtem el habzsolni. Közben mocorgást hallok. Gyorsan tányért vettem elő és kissé szalonképesebb módon abból faltam tovább az ételt. Először Memi jelent meg hálóköntösben, aztán Aptyi, kopasz fején hálósipkájával. Idővel Péter és Andris is felébredtek és kijöttek a konyhába. Elmeséltem nekik az eseményeket, felolvastam a 14 pontot és a tűntetést meghirdető röplapot.

Ahogy ott álltam a konyha közepén, lelkesen magyarázva, hogy mi mindent követelünk, családom tagjai hitetlenkedve néztek rám. Memi arcáról lerítt az aggodalom, s az az érzés, hogy fia megbolondult. Andris, aki első álmából alig ébredt fel, azt hitte, hogy saját álmomat mesélem. Aptyi könnybe lábadt szemekkel hallgatott, Ő megértette, miről van szó, aztán megszólalt:

“Az amerikaiak két hét mulva választanak, Szuezben indul a háború, ki törődik velünk? Nem lesz jó vége!” – mondta.

Én átadtam Péternek a kiosztandó röplapokat. Ő átvette, de figyelmeztetett:

“Lehet, hogy nem tűntetés lesz holnap, hanem letartóztatás vagy sortűz!”

Próbáltam meggyőzni, hogy Sztálin tévedett, amikor megkérdezte: “és hány hadosztálya van a Pápának?” Én biztos voltam, hogy a hazugságra épült rendszer összeomlik, hogy nem maradunk orosz gyarmat. Idéztem Eisenhowert, hogy a szabadságot csak azok érdemlik meg, akik hajlandóak áldozatot hozni érte. (“Policy of self-liberation“)

“Nem gondoljátok, hogy szükség esetén az amerikaiak segítségünkre sietnek?” – kérdeztem.

“Hát tudod, ha több olajunk lenne, akkor talán” – mondta Péter. “Ne légy már ilyen naiv!”

Péter szentül hitte, hogy Eisenhower elődje, Roosevelt volt az, aki Jaltában kiszolgáltatta Magyarországot Sztálinnak. Nem értettem egyet vele. Biztos voltam benne, hogy az amerikaiaknak is van lelkiismerete. Érveltem, hogy a spanyoloknak se volt olaja és mégis amerikai önkéntesek is harcoltak Franco elleni polgárháborújukban.

“Na meg hát, nem is kérünk tőlük mi semmit, elvégre holnap csak egy békés tüntetés lesz, engedéllyel fogunk felvonulni egy kommunista alezredes vezetésével. Az oroszoknak is érdeke, hogy béke legyen, tőlem maradhat a szocializmus, de megszállott gyarmat nem maradhatunk!”

Hajnali három óra tájban kerültem ágyba, de ötkor már fel is keltem, hogy elérjem a 6:02-es HÉV-et. Péter is jött, de őt az ellenkező irányba ment, vitte a 14 Pontot a gödöllői Agrár Egyetemre, akik aztán be is jöttek Pestre és velünk is voltak a felvonjuláson.

 

Október 23, kedd reggel

A hűvös reggeli harmat teljesen átáztatta a szandálomat. Kordbársony zakóm és esőkabátom gallérjait egyaránt felhajtva próbáltam megmelegedni a fűtetlen HÉV kocsiban. A körülöttem ülő embereken nem látszott, hogy valamit is tudnának az előző esti eseményekről. Nagyrészt munkásemberek voltak, akik bóbiskoltak az egy órányi zötyögés alatt. Még csak kedd volt, de ők már olyan fáradtnak látszottak, mintha egy egész hét munkája lenne mögöttük. Ezek az elcsigázott, fáradt emberek voltak állítólag a hatalom birtokosai, a „forradalmi munkásosztály”, melynek nevében Moszkva  kommunista kiszolgálói kezükben tartották a hatalmat.

Amikor reggel hétre megérkeztem az egyetemre, Danner Jancsit már ott találtam a négyes számú portánál. Jancsi idősebb volt nálam, lehetett vagy 26-27 éves, és 5-6 centivel magasabb is volt, 190-195 centi magas lehetett. Üdvözlésként jól hátbavágott és átadott egy nemzetiszínű karszalagot.

– “Menj a kettes kapuhoz és igazoltass mindenkit, aki belép. Idegeneket ne engedj be, csak a műegyetemi igazolvánnyal rendelkező tanárokat és diákokat. Senki mást!”

Közben befutott Szabó Iván is, akit Jancsi megkért, hogy szerez­zen be egy megafont, amire a felvonuláskor később szükség lehet.

A 2-es kapu felé bandukolva gyönyörködve néztem az új karszalagomat. Piros-fehér-zöld! Milyen jó érzés ezeket a színeket látni! A rendszer annyira félt a nemzeti – vagy ahogy ők mondták, nacionalista – megnyilvánulásoktól, hogy a nemzetiszinü zászlónkat csak a vörös zászlóval együtt volt szabad kitenni és azt is csak olyan “ünnepeken”, mint április 4., május 1., vagy no­vem­ber 7. Kokárda vagy nemzetiszínű karszalag viselése viszont eleve elképzelhetetlen volt, az ilyesmi provokációnak, lázadásnak minősült volna. És most egy ilyen karszalag van rajtam!

Kihúztam magam, s büszkén mentem a kémia tanszék épülete melletti kettes portához. Elfoglaltam helyemet, s vártam az érkezőket. Az első, akit megláttam, Szőke Kati volt, a fiatal tanársegéd, aki előző este segített a stencil sokszorositót kezelni. Mikor meglátta karszalagomat, könnybe lábadt a szeme. Elmagyaráztam neki, hogy azért igazoltatunk, nehogy provokátorok kerüljenek közénk. Szótlanul megmutatta az igazolványát.

Nem sokkal később Perr Gyuszi is befutott a motorbiciklijén. Marika ott ült müögötte a hátsó ülésen. Elmondták, hogy szétosztották a röplapokat Csepelen és a Beloiannisz gyárban, sőt még Dorogra is eljutottak. Én is elmondtam, hogy bátyám a gödöllői egyetemen terjeszti a röplapunkat.

Egyre többen érkeztek a kapuhoz. Ezért Gyuszi is beállt segíteni az igazoltatással. Már hosszú sorban álltak az emberek, de senki nem zúgolódott, mindenki türelmesen várt amíg rá került a sor. Igyekeztem felgyorsítani az ügyintézést, s ezért már fel sem néztem, az igazolványok ellenőrzése közben. Egyszer csak olvasom: Foglalkozása Rektor. Felnéztem. Gillemot László[14] állt előttem, türelmesen várva, hogy beengedjem.

Dr. Gillemot László a Műegyetem egyik rektora

Dr. Gillemot László a Műegyetem egyik rektora

Roppant zavarba jöttem, megilletődöttségemben valami idétlen hajbókolással adtam vissza az igazolványát. De ha én illetéktelennek éreztem is magam arra, hogy a rektort igazoltassam, az Ő meleg, biztató tekintete megnyugtatott. Szeme mintha azt üzente volna:

Ne aggódj. Száz éve az akkori fiatalok is ugyanilyen bizonytalanul kezdték, aztán mégis megváltoztatták a világot. Ti is ezt csináljátok most, teszitek azt amit mi, felnőttek nem tudtunk vagy nem mertünk megtenni. Ti most  megteremtik a szebb jövőt”, de hangosan csak ennyit mondott: “Sok sikert kívánok.”

Mutyi Bácsi

Egy órával később már négyen voltunk a kapunál. Már nem volt sor, s úgy éreztem, nincs már szükség rám, beülhetek a mechanika órára. Elképzelhetetlen volt ezt az előadást, – Mutnyánszky Ádám[15], vagy ahogy mi egymás közt hívtuk, Mutyi bácsi – óráját elmulasztani. Nyolc óra előtt egy perccel rohantam be a KA-51-es terembe. A 300 férőhelyes auditórium, melyben a padsorok hátrafelé emelkedtek, már zsúfolásig megtelt. Szerencsére Zsindely Laci barátom foglalt számomra helyet a felső sorok egyikében. Laci még a gimnáziumból régi jó barátom volt, s ugyan tudtán kívül, de ő volt az oka, hogy a hajómérnöki szakra iratkoztam, mert azt akartam, hogy többet legyünk együtt.

Mutnyánszky professzor még a régi, kommunizmus előtti idők tanári generációjához tartozott. Hivatását komolyan vevő, vérbeli pedagógus alkat volt, olyan, aki mérnökök, feltalálók egész generációit oktatta. Mutyi bácsi tudásánál csak szakmájának szeretete volt nagyobb. Legfőbb öröme az volt, ha látta, hogy diákjai előtt sikerült megnyitni a tudás kapuját, felébreszteni bennük a megértés örömét. Mutyi bácsi előadásai alatt mindenki csöndben volt. Kellett is a csönd, mert nem használt mikrofont és így könnyű lett volna egyik-másik szavát elmulasztani.

Előadásai olyanok voltak, mint egy mise melyen ő volt a tudomány papja. Két asszisztense volt: egy tanársegéd és egy pedellus, kinek fő feladata a hatalmas táblák tisztára mosása volt. Mutyi bácsi jegyzetek nélkül adott elő és tankönyvet sem használt. Vonalzó nélkül is nyílegyenes vonalakat húzott a táblára, amelyet úgy be tudott osztani, hogy sohasem fogyott ki a helyből, bármilyen bonyolult is volt a felvázolnivaló ábra vagy grafikon. És soha, de soha nem követett el hibát. Amikor telerajzolta a táblát, intett a pedellusnak, aki vizes szivaccsal tisztára törölte azt, míg Mutyi bácsi a másik táblán folytatta a munkát.

Nem volt könnyű tisztán tartani a táblát, mivel az már akkor is régi volt, amikor a századfordulón Bánki Donát[16] meg Kármán Tódorék[17] generációja tanult róluk, vagy amikor majd a húszas években Neumann Jánosék[18] koptatták itt a padokat. Mire ők kikerültek erről az egyetemről, már akkor is régieknek számítottak ezek a táblák. Most pedig egyenesen matuzsálemi korúak voltak. Mindennek ellenére a pedellus olyan szépen karban tartotta őket, hogy Mutnyánszky professzor rajzait a leghátsó sorból is tisztán lehetett látni. Bármilyen távol is álltak egymástól a társadalmi ranglétrán, a professzor és a pedellus egy dologban egyformák voltak: mindketten sokat adtak arra, hogy mesterségüket a lehető legmagasabb fokon műveljék és egymást ezért a tudásért megbecsülték, sőt tisztelték is.

A KA51-es előadó terem

A KA51-es előadó terem

Ezen a reggelen Mutnyánszky rossz formában volt. Láthatóan nem tudott koncentrálni, gyakran elvesztette a beszéd fonalát, hümmögött, krákogott, először ránk nézett, aztán a táblára, valamit letörölt, aztán újra felrajzolta. Végül letette a krétát, megtörölte a kezét, az íróasztalához sétált és leült. Egy darabig a szemüvegével babrált, aztán sokáig rajtunk pihentette a szemét, míg végül elcsukló hangon ezt mondta:

“Menjetek, fiaim, ez a nap nem a mechanikáé, ma fontosabb dolgotok van! Tegyétek a mai napot egy büszke nappá a mi sokat szenvedett kis népünk történelmében.”

Ezzel kiment, mi pedig, most már a katedráról, röviden elmondtuk a többieknek az előző este történteket és bejelentettük a tervezett tüntetést. Elmagyaráztuk, hogy ugyanúgy fogunk felvonulni, mint a honvédelmi gyakorlatokon. Tízes sorokban, de most kart karba fűzve, hogy provokátorok ne tudjanak befurakodni sorainkba. Táblák nélküli, néma tűntetés lesz. Egry Gyuri – a Menő – vezeti majd a mi harmadéves gépész évfolyamunkat, én pedig az összekötő leszek Marián alezredessel.

Kilenc vagy tiz óra lehetett amikor kivonultunk a kémiai tanszék épülete elé, hogy gyakoroljuk a rendezett sorokban való felállást. Akkor még nem volt ott más évfolyam, ami azt jelentette, hogy mi haladunk majd a felvonulás élén.

Én közben elmentem megkeresni Marián alezredest a katonai tanszéken. Útközben találkoztam Sándor Ivánnal, a Jövő Mérnöke szerkesztőjével, aki éppen akkor érkezett a nyomdából. Hóna alatt egy nagy csomagban hozta a Jövő Mérnöke legfrisebb példányait, melyeken még meg sem száradt a nyomdafesték. A lap fedőlapján akkor követeléseinknek[19] még csak 10 pontja volt ott olvasható. Egy csomó példányt átvettem Ivántól és azok egy részét kiosztottam az évfolyamunknak, majd hirtelen elhatároztam, hogy a többit átviszem a pesti egyetemekre.

Minden szem rám irányult, amikor úgy reggel 10-11 körül felugrottam a Pestre tartó villamosra, karomon a nemzeti színű szalaggal, hónom alatt a friss lappéldányokkal. Egy idős asszony felállt a helyéről és odaállt mellém, mintha meg akarna védeni valakitől vagy valamitől. Egy postás odajött hozzám és a fülembe súgta:

“A lányomtól tudom, mi készül. Nagyon vigyázzanak.” Közben körül-körülnézett, nem látja, hallja-e meg valaki.

Mikor leszálltam a villamosról, úgy tűnt mintha a város semmit sem tudna arról, ami az egyetemeken történik. A három egye­temen, ahol megfordultam gyűlések voltak folyamatban. Mindenütt átadtam pár példányt a követeléseinket tartalmazó újságból és ismertettem a délutáni tűntetés tervét.

A Színművészeti Főiskolán egy ismeretlen személy lengyel kokárdát tűzött a mellemre. Ahogy siettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az utcán egy magas nő megállított, megcsókolta a kokárdát és lengyelül kezdett beszélni hozzám. Én csak mosolyogni tudtam, rámutattam a piros-fehér-zöld karszalagomra és nem jutott jobb az eszembe, minthogy a kezébe nyomjak egy példányt a Jövő Mérnökéből.

Tizenegy óra utá volt mire elértem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ott már már folyt a készülődés, festették a nagy transparenset.  Akkorra a rádió is már hírül adta a lengyelek mellett tervezett szimpátia-tüntetésünk tervét. Most már az egész város tudta, mire készülünk. Az emberek megbámultak az utcán. Egy idős ember, ahogy kilépett egy bolt ajtaján és szemben találta magát velem, megállt, keresztet vetett, mintha valami vagy csodát látott volna.

Az Eötvös egyetemen az emelvény vörös posztóval volt letakarva. Mikor befejeztem a pontok felolvasását, megkérdeztem:

“Nem találtatok más szinü terítőt?”

Kifelé menet, ahogy a tömegen átfurakodtam, hátranézve láttam, hogy az asztalt nemzetiszínű zászlóval takarják le. A folyosón megláttam egy nyilvános telefonnál és feltárcsáztam Ágnes számát. Megint Judit vette fel a kagylót. Addigra Ágnes már a rádióból tudta, hogy miért nem voltam ott a randevún.

“Ez azt jelenti, hogy megbocsát nekem?”  kérdeztem.

Néma csend volt a válasz. – “Csak azt mondd meg neki, hogy amit csinálunk, az nagyon fontos! De számomra nem fontosabb, mint ő! Ezt feltétlenül mondd meg neki!”

Visszafelé menet a Műegyetemre már éreztem hogy a városban más a légkör. Hallom, hogy Debrecenben már megindult a diáktüntetés, meg azt, hogy felvonulásunk tervét közölte a Szabad Nép. Most már sokan tudták, hogy miért van karomon a nemzetiszínű karszalag. A villamoson az utasokból bíztatás, szimpátia áradt. Furcsa és egyben felemelő érzés is volt. Mintha egyik napról a másikra fontos ember lett volna belőlem. Idegen emberek néztek úgy rám, mint valami vezetőre akiben megbízhatnak, akit bátran követhetnek. Legszívesebben emlékeztettem volna őket, hogy én csak egy diák vagyok, akitől nem várhatnak sokat. De aztán a másik, az új énem kerekedett felül, amikor valaki megállított és kérdezett, hogy mi is lesz, a magabiztosság látszatát keltve ilyesmiket is mondtam:

“Megyünk együtt a Bem[20] szoborhoz! Ez a mi hazánk, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyük!”

Bem József

Bem József

A villamoson kiosztottam A Jövő Mérnökének maradék példányait. Volt, aki hangosan kezdte olvasni a pontokat, mások zavartan néztek maguk elé. Mikor az egyetemnél leszálltam a villamosról a bajuszos kalauz katonásan szalutált.

Délre járt az idő. A Műegyetem olyan volt, mint egy megbolygatott méhkas. Diákok ezrei gyülekeztek a kapukon belül, az egyetem kertjében és állandóan újabbak és újabbak érkeztek. A műhely-laboratórium előtt Danner Jancsi és Szabó Iván óriási hangszórót szereltek fel. Azon keresztül jelentették be és üdvözölték az érkezőket. Egymásután harsogta a hangszóró az egyetemek neveit: Állatorvosi Főiskola, Agráregyetem, Kertészeti és Szőlészeti Egyetem, Petőfi Katonai Akadémia és igy tovább…

Az én évfolyamom, a harmadéves gépészek évfolyama már órákkal korábban felsorakozott a kettes kapunál, a kémiai tanszék épülete mellett. Volt egy óriási nemzetiszínű zászlónk, amit Gabányi Laci, válogatott kosárlabdásunk tartott. Mivel a kettes kapu volt legközelebb a Gellért térhez, mi kerültünk a felvonulás élére. Gabányi gigantikus zászlója adja majd meg a jelet a pesti oldalon gyülekező csoportoknak is az indulásra.

Egyelőre csak vártunk és vártunk. Közben mind többen érkeztek a környékbeli egyetemekről és főiskolákról. Számunk lehetett már tízezer és csak egyre duzzadt.

A kerítésen kívül láttunk néhány bőrkabátos egyént is akik fényképeztek bennünket és időnként elmentek, hogy használják a sarki nyilvános telefont, valószínűleg jelentve azt, amit láttak. Jól tudtuk, kik lehetnek. Elővigyázatosságból többen csak a becenevünkön szólítottuk egymást – az enyém természetesen Öcsi volt. De nem mindenki volt ilyen óvatos: például Danner Jancsi nem volt hajlandó „elbújni” egy becenév mögé.

Délben még mindig vártunk az engedélyre, s én kezdtem éhes lenni. Igaz, hogy amióta „felszabadítottak” bennünket a szovjetek én gyakran voltam éhes. De a nap izgalmai valahogy felfokozták bennem az éhség érzetét. A szendvics, amit Memi hajnalban adott, már csak halvány emlék volt. Amint zsebeimben holmi kenyérmorzsa után kutattam, kezembe akadt a 140 forintnyi ösztöndíjam. Elhatároztam, hogy menet közben veszek majd valamit, ha lesz rá alkalmam. Akkor még nem gondolhattam, milyen sokáig kell erre a költekezési alkalomra várnom.

Közben telt az idő, s még mindig nem történt semmi. Egy helyben topogtunk az első sorban, én két jóbarátom, Egry Gyuri (a Menő) és Kiefer Nándi között álltam. Találgattuk, hogy miért nem indulunk, meddig kell még várnunk, hogy megjöjjön az engedély a felvonulásra. Végül 12 óra 53 perckor a Kossuth Rádióban beolvasták Piros László[21]belügyminiszter közleményét:

“A közrend zavartalan biztositása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyüléseket, felvonulásokat nem engedélyez!”

Percekkel később Marián alezredes jelent meg a labor épület tetején egy megafonnal a kezében és megkérdezte a tömegtől:

“Engedelmeskedni fogtok a miniszter parancsának?”

Harsány „NEM!” volt a válasz.

Megpróbáltam áttörni a tömegen, hogy Marián közelébe jussak, de mire odaértem, már elment egy küldöttség a Belügyminisztériumba Danner Jancsi vezetésével. Az egyetem kis Skoda[22] gépkocsijával mentek. A kocsit Majoross Imre vezette.

Mikor visszatértem az évfolyamunkhoz, látom, hogy a kerítésen kívül jócskán megszaporodtak a bőrkabátosok. Továbbra is fényképeztek és telefonáltak. Engem is elfogott a szorongás, s a többiek szemében is láttam a félelmet. Menő megpróbálta feloldani a feszültséget egy szokásos faviccével:

“Mit mondott a szadista a mazohistának, amikor az azt kérte, hogy rúgjon belé?” – majd hosszas szünet után vigyorogva kivágta a választ: – „Nem!”

Senki sem nevetett. Újra próbálkozott:

“Ki az abszolút apáca?” Senki sem reagált.

Ez még sohasem történt meg vele. Nem adta fel, megismételte a kérdést, de válasz ekkor sem érkezett. Végül kérdését maga válaszolta meg:

“Akinek az anyja is apáca volt.”

Senki sem nevetett. Ezután feladta a hiábavaló próbálkozást, elhallgatott.

Közben újabb és újabb csoportok érkeztek az egyetem területére, már alig fértünk el az épületek közötti szabad területeken, nagy volt a zsúfoltság. Aztán pontosan 2 órakor a rádió bejelenti, hogy Bata László hadügyminiszter engedélyezi a magyar katonák résztvételét a felvonuláson. Felderülnek az arcok, szűnik a feszültség. Alig egy negyedóra múltán, 2:23-kor pedig a rádió bemondja, hogy Piros László belügyminiszter feloldotta a gyülekezési tilalmat és elküldte a Műegyetemre helyettesét, Fekete Mihályt, hogy erről tájékoztassa a diákokat..

Alig 5 perc múlik el és mozgolódást észleltünk a műhely-laboratórium tetején. Aztán feltünik Marián Pista alacsony meg Danner Jancsi magas alakja és köztök egy sötéthajú rendőrtiszt, megafonnal a kezében. Nem vár a bemutatásra, önmagát mutatja be:

Kopácsi Sándor[23] vagyok, Budapest rendőrfőkapitánya – mondta. – Jó hírt hoztam. A tűntetésre megkapták az engedélyt.

Kopácsi Sándor személyesen hozta az engedélyt

Kopácsi Sándor személyesen hozta az engedélyt

A további szavait elnyelte az üdvrivalgás. Mikor végre elcsendesedtünk, Marián alezredes vette át a megafont:

“Néma felvonulásunk a kettes kaputól indul. A rakparton vonulunk majd a Bem térre, ahol részt veszünk az Írószövetség által rendezett lengyel-magyar baráti megemlékezésen és kifejezzük szolidaritásunkat a lengyel néppel. Induljunk!” 

Gabányi Laci felemelte a hatalmas zászlót. A kettes kapu kinyílt és mi kirobbantunk, kiözönlöttünk a Szent Gellért térre. Frivaldszky János könyve fedőlapjára tette felvonulásunk első sorát[24]. Én az első sorban, Kiefer Nándival kart karba öltve, szorosan egymás mellett vonultunk. Olyan volt az egész, mint egy álom. Szívemet a torkomban éreztem, a hátamon a hideg futkározott.

Végre kiérünk a Gellért térre, esőkabátban az első sorban középen, bal oldalamon, belém karolva Kiefer Nándi (akkor láttam utóljára) jobbra elöttem Egry Gyurka, évfolyamunk vezetője. (Gyurka Peruban élte le életét, ott nevelte fel magyarnak 4 fiát, Csabát, Attilát, Leventét és Bélát)

Végre kiérünk a Gellért térre, esőkabátban az első sorban középen, bal oldalamon, belém karolva Kiefer Nándi (akkor láttam  utóljára) jobbra  elöttem Egry Gyurka, évfolyamunk vezetője. (Gyurka Peruban élte le életét, ott nevelte fel magyarnak 4 fiát, Csabát, Attilát, Leventét és Bélát).

Ahogy kiértünk a térre, leállt a forgalom. A villamosok, autóbuszok megálltak, a gyalogosok földbegyökerezett lábakkal, csodálkozva és hitetlenkedve néztek bennünket. Egy utcaseprőnő elejtette a seprűjét, keresztet vetett és féltérdre ereszkedett, mikor a zászló elhaladt előtte; egy nagybajuszos ember levette a kalapját és vigyázba állt. Egy fiatal rendőr a sapkájához nyúlt, hogy levegye a zászló előtti tisztelet jeléül, aztán meggondolta magát és úgy tett, mintha az izzadságot törölné le homlokáról, miközben azért a szemét is megtörölte. Egy megkínzott és megalázott nemzet talált e percekben ismét magára. Jó érzés volt, nagyon jó érzés volt magyarnak lenni ezen a napon.

Ahogy áthaladtunk a téren, nagy embertömeg nézte majd sokan követték is menetünket. A Duna másik partján a pesti egyetemisták is elindultak, ők először a Petőfi szoborhoz mentek, s onnan jöttek Budára a Bem szoborhoz. A két menet leírhatatlan hatással volt az emberekre; a menetoszlopunk mindkét oldalán a járdákon ezrek vonultak velünk. Ez már több volt, mint tűntetés, álom volt ez, egy csodás, egy életben csak egyszer előforduló álom. Úgy éreztem magam, mintha hipnózisban lennék.

Elképzeltem, hogy ünnepélyes menetünkben ott van Szent István, fején nehéz koronájával. Mellette Mátyás híres Corvináival; szabadságharcos elődeink: Rákóczy kurucaival, Kossuth a vörössipkásokkal. Aztán kultúránk nagyjai: Bartók, Madách, Arany, Ady és a többiek. Úgy éreztem, hogy hazánk kollektív szelleme vonul most itt velünk. Egyszer csak hallom jobb oldalamról Menő hangját:

“Ezért már érdemes volt élni!”

Nem válaszoltam; nem tudtam megszólalni.

Október 23, kedd délután

Elhagytuk a Szabadság-hidat, elvonultunk az Erzsébet-híd második világháborús roncsai mellett, majd Európa első függőhídja, a Lánchid mellett is. Az utcákat szegélyező embercsoportok csodálkozva és hitetlenkedve, egyesek kalaplevéve, könnyes szemmel bámultak vagy integettek felénk.

Indulunk a Bem térre. Mi, harmad éves gépészek vezettük a felvonulást, az első sorban balról jobbra haladva: Kiefer Nándi, én majd Szilágyi Pali, kart karba füzve.

Indulunk a Bem térre. Mi, harmad éves gépészek vezettük a felvonulást, az első sorban balról jobbra haladva: Kiefer Nándi, én majd Szilágyi Pali, kart karba füzve.

Megyünk a Bem térre

A Döbrentei téren egy fehérköpenyes nő a kórház erkélyéről nemzetiszínű, de kommunista cimeres zászlót lenget, a tömegből kiáltások:

Nem kell a kommunista cimer!”

Megdermed, eltünik, majd lyukas zászlóval tér vissza, kivágta a gyűlölt kommunista címert. Megszületett 1956 jelképe! Ekkor egy pillanatra megfeledkeztünk hogy néma a tűntetésünk és megéljeneztük a lyukas zászlót lengető asszonyt.

A Bem szobor talapzatát teljesen elborították a virágok és babérkoszorúk. Veres Péter, az Írószövetség elnöke beszélt, aztán Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti Dalt, Bessenyei Ferenc a Szózatot, majd a mi 16 pontunk következett. Utána úgy 4-5 óra táján küldöttséget menesztettünk a Rádióhoz, azt remélve, hogy ezúttal talán be is olvassák követeléseinket. Egy másik küldöttség Széll Sándorral Nagy Imréhez indult,akiröl aztán kiderült, hogy nincs Pesten, s csak később ért a Parlamentbe.

 

A Bem téren

A Bem téren

A megemlékezés után néhány évfolyam visszament az egyetemre. Mi, harmadéves gépészek elhatároztuk, hogy a Kossuth térre, az Országházhoz vonulunk. Úgy éreztük, hogy addig nem értünk el igazi eredményt, amíg a kormány részéről választ nem kapunk követeléseinkre. Elhatároztuk, hogy továbbra is csendben, zárt sorokban vonulunk, mint eddig. Boldogan és reménykedve indultunk el a Margit hídon át Pest felé.

5-6 óra körül értünk oda, addigra már egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyi ember tolongott a téren. A tömeg éppen azt követelte, hogy oltsák el az épület tetején éktelenkedő kivilágitott  vörös csillagot. Amikor ez megtörtént, óriási ováció tört ki. Közben, mint a tengeren a szélvihar hullámai, a téren az újabb és újabb jelszavak skandálása dörgéssé erősödve söpört végig:

“Vesszen az önkény, éljen a törvény!”

“Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!”

“Ruszkik haza, ruszkik hata!”

“Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!”

A tömeg Nagy Imrét éltette és követelte hogy szóljon hozzánk.

Egyszerre elsötétült a tér, minden lámpa kialudt. Nyilvánvalóan azt remélték a hatóságok, hogy a tömeg így majd megunja a várakozást és hazamegy. Helyette valaki meggyújtott egy újságot, valószinü a Szabad  Népet, így akarva maga körül világosságot teremteni. Példáját mások is követték, s perceken belül a hatalmas teret a sok ezernyi rögtönzött fáklya fénye világította be. Ekkor valaki elkezdte énekelni a Himnuszt és az összegyűlt tízezrek ajkán hatalmas erővel felzengett nemzeti imánk. Aztán a Szózat, majd a Kossuth nóta hangjai visszhangoztak a téren. Este 9 lehetett, még énekeltük, hogy “Kossuth Lajos azt üzente” amikor újra kigyulladtak a lámpák és a Parlament egyik erkélyén megjelent Erdei Ferenc aki bejelentette, hogy Nagy Imre[25] megérkezett és beszédet fog mondani. A tömeg óriási ovációval fogadta a bejelentést.

Nagy Imre első szavai

Nagy Imre első szava – “Elvtársak!” – voltak

Ez mindenkit  mellbe vágott és hatalmas nemtetszést váltott ki. Szinte egy emberként kiáltottuk:

“Nem vagyunk elvtársak!”

Fel voltunk háborodva. A sablonos kommunista megszólítás, ami egy-két nappal korábban még általánosan ha nem is elfogadott, de használt volt, mára elvesztette szalonképességét. Nagy Imre láthatóan megütközött a tömeg reakcióján, s a megszólítást valamelyest módosítva rövid, semmitmondó beszédet mondott, melyben ugyan támogatásáról biztositott, de egyben arról is, hogy a reformoknak a kormány irányitásával kell történniük, majd beszédét valahogy úgy fejezett be, hogy most pedig énekeljük el a Himnuszt, aztán mindenki menjen haza.

A tömegben az a hir terjed, hogy egyesek a Sztálin szobor ledöntésén igyekeznek. Mások a Rádiónál vannak hol az ablakon bemászott diákokat az odarendelt többszáz ÁVH-s letartóztatta. Ugyanakkor olyan hirek is érkeznek, hogy az odavezényelt magyar katonák átálltak a tüntetők oldalára, mig a tüntetők a rendörségi raktárakból fegyverhez jutottak és megindult a tűzharc. Az a hir is terjed, hogy Gerő Ernő[26] gyűlölködő beszédet mondott a rádión. Ezektől a hirektől megváltozott a hangulatunk. Most már nagy haraggal zúgott a téren:

– “Vesszen Gerő!”

A tömeg átvette, s most már egymást váltották a skandált jelszavak:

„Lengyel, magyar egyet akar!”

„Ruszkik, haza!”

és a legnépszerűbb:  „Aki magyar, velünk tart!”

Ez az “aki magyar” szólt akkor mindenkihez aki a hazában élt! Szólt a liberáslishoz és a konzervativhoz, szólt a keresztényhez és a zsidóhoz, szólt a tanultakhoz és a tanulatlanhoz, a jobb és a baloldalihoz, valami olyasmit üzent, mint amit az amerikai indiánok közmondása tanit

“A sasnak is van jobb meg baloldali szárnya, de együtt dolgoznak, mert a sasnak el kell érnie otthonába”.

Igen, olyan volt ez, mintha a magyar turul üzente volna, hogy most nincs széthúzás!

Később Danner Jancsi úgy döntott, hogy megpróbál bemenni Nagy Imréhez[27]. Én az Alkotmány utcában megpillantottam egy büfét. Mivel reggel óta nem ettem, beszaladtam és kértem egy zsemlét. Zsebemből előkotortam a 140 forintomat és egy húszast odaadtam a kiszolgálónak. Ő egy darabig nézegette a pézt meg a karszalagomat, habozott, aztán visszaadta a pénzt és hozzátette:

“Vigyed csak azt a zsemlét, úgyis becsukom a boltot és én is jövök veletek.”

Gerő Ernő

–Gerő Ernő beszédéből:  „Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, melyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.”

Az évfolyamunk még mindig együtt volt, amikor megpillantom Perr Gyuszi motorját. Mint mindig, most is ott ült a hátsó ülésen menyasszonya, a szőke kis Marika. Ők már bejárták a város különböző pontjait, s izgalmas híreket hoztak. Elmondták, hogy a Hősök terén nagy tömeg gyűlt össze, mert a Sztálin szobrot próbálják ledönteni. A Rádiónál pedig megerősítették ÁVH-s őrséget. Közben Csepelről teherautókon munkások érkeztek a Rádióhióhoz[28] épülete elé és katonák is jöttek, akik közül egzesek áttértek a felkelők oldalára és elkezdtek fegyvereket osztani. A légkör pattanásig feszült, bármi bármikor megtörténhet.

Rövid megbeszélést tartottunk. Voltak, akik a Rádióhoz akartak menni, mások a Hősök terére, ahol a lerombolt Regnum Marianum[29] helyén álló Sztálin szobor ledöntésén dolgoytak. Végül Egry Gyuri javaslatát fogadtuk el. Azt, hogy mi csináljunk valami mást, mint a többiek: nyomassunk ki egy sztrájkfelhívást, s azt osszuk szét. Perr Gyusziék visszamentek a Rádióhoz, mi pedig még mindig nagyjából rendezett sorokban megindultunk a Szikra Kiadó felé.

A Regnum Marianum templom 1930 körül. Különleges vonása volt, hogy tornyát  Szent Korona másolata díszítette

A Regnum Marianum templom 1930 körül. Különleges vonása volt, hogy tornyát  Szent Korona másolata díszítette

A nyomdászok nem ellenkeztek, csak egy írásbeli nyilatkozatot kértek, miszerint kényszer hatására cselekednek, s miután ezt megkapták, már csak a szövegre, betűtípusra és egyéb technikai részletekre vonatkozó utasításokat kértek. Egy óra múlva készen is voltunk, s már indulni készültünk, amikor befutott Perr Gyuszi Marikával. Izgatottan újságolta, hogy a városligeti Sztálin szobrot ledöntötték és azt is hogy most a csepeliek teherautóval a belvárosba vonszolják a szobrot. Közben a Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek, s több ember meghalt. A városban teljes a zűrzavar, fejetlenség.

 

A bal oldalon láthatjuk, hogy 56-ban Sztálinnal már csak a csizmái maradtak a talapzaton, a jobb oldalon pedig a magyar posta 35 évvel később kiadott bélyege látható.

A bal oldalon láthatjuk, hogy 56-ban Sztálinnal már csak a csizmái maradtak a talapzaton, a jobb oldalon pedig a magyar posta 35 évvel később kiadott bélyege látható. 

Tanácstalanok voltunk. Erre nem számítottunk, amikor délután a békés tüntetésünket megkezdtük. Legtöbben reggel óta étlen-szomjan talpon voltunk, azt sem tudtuk, családunkkal mi van? Legtöbben úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, amelyik a Rádióhoz tartott.

A rádiónál

Éjfél körül lehetett az idő, amikor a Bródy Sándor utca környékére értünk. Már messziről hallottuk a fegyverropogást. Közelebb érve megütötte orrunkat a puskapor szaga. A szívemet a torkomban éreztem, de már nem fordulhattam vissza. A Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán három magyar tankot láttunk. Az emberek körülvették azokat és beszélgettek a tisztekkel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek nem fognak a magyarokra lőni.

A Bródy Sándor utca üres volt. Lőporfüst szállt a levegőben. A kapualjakban húzódtak meg a tüntetők. Azzal sem törődtem, hogy féltett kordbársony zakóm a házfalakhoz dörzsölődött, amint rohantam a Rádió épülete felé. Üres, kiégett mentőautók mellett futottam el az első házig s ott beugrottam a kapualjba, ahol már néhányan lapultak. Kérdeztem, miért voltak ott a vöröskeresztes autók?

Azok a szemét ávósok azokkal hozták az erősítést az épületbe. Fehér köpenyt is vettek az egyenruhájuk fölé. Lőszert is hoztak, de a tűntetők elkapták egyik-másikat és lefegyverezték őket” – válaszolt egy ismerős hang.

Megfordultam. Zsuzsa volt, Illés Gábor[30] kerepesi barátom menyasszonya.

“Meg ne mondd Gábornak, hogy itt láttál” – kérte.

Kezében géppisztolyt tartott.

A képen Harvilla Béláné ( Stricker Katalin) és Wittner Mária látható.
 Stricker Katalint 1958-ban felakasztották, Wittner Mária túlélte a Kádár terrort.
 (Leslie A. Toth felvétele)

A képen  Harvilla Béláné ( Stricker Katalin) és Wittner Mária látható.
Stricker Katalint 1958-ban felakasztották, Wittner Mária túlélte a Kádár terrort.
(Leslie A. Toth felvétele)

“Hát ezt honnan szerezted?” – kérdeztem csodálkozva.

– “Tőlük” – bökött a mellette álló katona felé.

A nagydarab, fiatal honvéd kezet nyújtott, s bemutatkozott.

“Hogyan kerültek ide?” – kérdeztem.

“Az egységünket idevezényelték a Rádió védelmére, de amikor a parancsnokunk látta, hogy mi történik, megtagadta a tűzparancsot. Voltak, akik átadták fegyverüket a civileknek, a többi, mint mi is, csatlakoztunk hozzájuk.”

Lassan, kimérten beszélt, minden drámaiság vagy felesleges szó nélkül, úgy mint a falusi emberek mindenütt ezen a tájon. Kiejtéséről ítélve Szeged környéki lehetett.

Hirtelen egy nagyobb csoport tűnt fel az utca végén. Nem úgy jöttek, háztól házig futva, mint én, hanem rendezett sorokban, az utca közepén. Élükön egy nagytermetű ember menetelt, nagy nemzetiszínű zászlót tartott a kezében. Nehéz testi munkás lehetett – talán kovács – mert a hatalmas lobogót egy kézzel tartotta. Ahogy közelednek a Rádió épülete felé, egyszerre sortűz dördül az épületből. A lövöldözés hangja sokszorosan visszhangzott a szűk utca házainak falairól. Mivel az úttestet nem érték golyók, feltételeztem, hogy az ávósok csak a levegőbe lőttek. A tűntetők megálltak, de amikor a lövöldözés abbamaradt, lassan újra megindultak.

Ekkor újabb sortűz dördült. Most már jégeső módjára kopogtak az utca kövein a géppisztolygolyók. Éles, ping hanggal pattantak fel az utca köveiről. Amikor embert talált a golyó, tompa puffanó hangot adott. A sebesültek jajgattak, aki tudott az futva menekült. De a zászlóvivő, ő még egy lépést tett előre, aztán mint egy tölgyfa, kidőlt és a földre zuhant, de még estében is magasra tartotta a zászlót.

Hátam mögött hallom a katona hangját, amint magyarázta Zsuzsának:

“Nem, így kell kibiztosítani. Ez az. Most ezen keresztül kell célozni. Így.”

A következő pillanatban fülsiketítő durranást hallottam és a Rádió épületének egyik ablakának üvegdarabjai csörömpölve hullottak az utcára. Válaszul kapunk előtt is elkezdenek szikrázni az utca kövei a becsapódó golyóktól.

“Csak a fegyveresek maradjanak!” –  kiáltotta a katona.

Kiugrottam a kapualjból és teljes erőből futni kezdtem, vissza a Múzeum körút felé. A sarkon egy teherautó állt, amit nagy tömeg vett körül.

Mi történik itt?” – kérdeztem.

Egy mellettem álló férfi felvilágosított:

“A Lámpagyárból jöttek, – tudja, a Soroksári útról -, puskát és lőszert hoztak.”

Nyílt titok volt, hogy a Lámpagyárban nem lámpát, hanem lőfegyvereket gyártottak.  Odafurakodtam a teherautóhoz és megkaparintottam egy puskát és egy marék lőszert. A puska sikamlós volt, egész felületét zsír borította. Első gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha ez a puska összepiszkítja az én féltett kord bársony zakómat? Ezért odavittem egy utcai szemétkosárhoz, kihalásztam abból egy eldobott újságot és elkezdtem a fegyvert törölgetni.

Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét:

“Öcsi, mit keresel itt?

Bátyám, Péter állt mellettem.

“Hát te?” – kérdeztem vissza.

“Bejöttünk Gödöllőről.”

“Tehát mégis megváltoztattad a véleményedet?”

“Szó sincs róla. Őrültség amit csinéltok Az Ávó kinyír mindnyájatokat. Azzal a dióverővel nem sokra mész ellenük! Legfeljebb arra jó, hogy összemaszatolja a zakódat. Mellesleg, ha nem tudnád, jönnek az oroszok.”

– “Látom, még mindig pesszimista vagy. Tudod, hogy Illés Gábor menyasszonya ott harcol a Rádiónál? Most tanulta meg a géppisztoly kezelését.”

Most egy másik teherautó fordul be a sarkon és megáll mellettünk:

“Újpestről jövünk, most megyünk a budaörsi Károly laktanyába fegyverért. Aki segíteni akar, velünk jöhet” – kiáltott le az egyik utas.

Péter aggódott, megpróbált lebeszélni, de én felmásztam a teherautóra. Jólesett, hogy félt, de az elhatározásomat nem voltam hajlandó megváltoztatni. Ez az elhatározás akkor született bennem, amikor láttam azt a nagydarab kovácsot elesni a rádió előtt.

A teherautó platójának mindkét oldalán hosszú padok voltak. Leültem az egyikre, miután a zsebkendőmmel gondosan letöröltem, nehogy attól piszkos legyen a gyönyörű zakóm. Mellettem két fiatalember ült, a szemközti padon meg három fiú és két lány. Én voltam az egyetlen diák a teherautón. A többiek ruházatáról és beszédjéből is meg lehetett állapítani, hogy gyári munkások. Mindegyiküknek ugyanolyan zsíros puskája volt, mint nekem. A mellettem ülő fiú éppen puskájának megtöltésével foglalatoskodott. Ez nekem valahogy eszembe sem jutott. Azért szereztem a puskát, mert úgy éreztem, hogy ez most hozzátartozik a divatos viselethez, mint máskor a zokni vagy nyakkendő, ami nélkül kinézik az embert a közösségből. Eszembe sem jutott, hogy tudnom kellene használni is. A magam részéről úgy gondoltam, jó helyen vannak azok a golyók a kordbársony zakóm zsebében is.

A Petőfi híd felé tartottunk. A Múzeum körútról a kihalt Üllői útra fordult a kocsi és nagy sebességgel haladt a Nagykörút felé. A padszomszédom éppen befejezte a puskája töltögetését és ő is letette a fegyvert maga elé úgy, mint a többiek, rátámaszkodva arra, hogy ezzel is csökkentse a rossz rugózású teherautó okozta rázkódást. Egyszer csak nagy zökkenést éreztünk, — talán egy kockakövön ment át teherautónk – és mindegyik puska felugrott a platóról. Amikor visszaestek a fegyverek, a frissen töltött puska elsült. Gazdája előrebukott és a jobb füléből folyt a vér.

A teherautó lefékezett. Mivel diák voltam s nemzetiszínű karszalagot viseltem, a többiek automatikusan rám néztek, hogy mondjam, mit tegyünk? Csak párszáz méternyire lehettünk a Haynal klinikától, oda vittük a fiút, azután folytattuk utunkat. Most már a gyönyörű kordbársony zakómon jókora vérfolt is éktelenkedett. A nagykörúton jobbra kellett volna fordulnunk, de egy hosszú orosz hadoszlop közeledett abból az irányból. Az oszlop élén tank, mögötte páncélosok. Így az Üllői úton mentünk tovább a Hungária körútig. Ott csak balra tudtunk fordulni.

tank-vag

A Baross térhez közel, a HÉV megállónál nagy tömeg állta el az utunkat. Megtudtuk, hogy a Ruggyantaárugyár igazgatója megtagadta a munkások követelését, nem volt hajlandó leállítani az üzemet, hiába támogatták a munkások a meghirdetett sztrájkot. A főbejárathoz érve megkérdeztem a portást, hogy hol van a hangosbeszélőnek a mikrofonja? A portás a karszalagomra nézett és szótlanul a fülkében lévő kapcsolótáblára mutatott, de figyelmeztetett:

“Tudják, ez nem olyan egyszerű, itt vegyi folyamatokat kell leállítani, amit nem lehet egyik percről a másikra megtenni. Ehhez idő kell.”

“Jó, de meg kell tenni” – válaszoltam.

Mivel eredeti úticélunkat, Budaörsöt nem sikerült elérnünk, máshonnan kellett fegyvert szereznünk. Eszünkbe jutott, hogy Kopácsi Sándor főkapitány meghagyta a rendőrőröknek, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a felkelőkkel szemben. Ezért elmentünk a Baross téri rendőrségre. Úgy tűnt, hogy ott már számítottak is ránk, mert a bejáratot őrző rendőr még segített is a fegyverek kihordásánál. Azokat a téren ki is osztottuk és az újonnan felfegyverzett emberek mindjárt fel is kapaszkodtak a teherautónkra, ami a végén úgy megtelt, hogy mág a motorházon is ült valaki. Ezért gyalogosan folytattam utamat, vissza a belváros felé.

A rendörségtől kapott fegyverekkel

A rendörségtől kapott fegyverekkel

Október 24, szerda

Éjjel 2 óra lehetett ezen a szerda hajnalon, október 24-én amikor hirtelen eszembe jutott Ágnes. Bármilyen lehetetlen időpont is, úgy éreztem, fel kell keresnem és meg kell nyugtatnom, hogy nem történt semmi bajom. Hosszú gyaloglás után értem oda hozzájuk, de a házat teljes sötétségben találtam. A kapu természetesen zárva volt. Mivel telefonálni nem mertem, egy levelet csúsztattam be a kapu alatt és mentem tovább.

Amikor elértem a Blaha Lujza térre, ott hevert a frissen ledöntött Sztálin szobor fejének hatalmas tömbje. Úgy látszik, hogy akik ledöntötték, idáig vontatták a Városligetből. Egyszerre heves puskaropogást hallok a Nemzeti Színház mögött lévő Szabad Nép székház felől. Lebuktam a Sztálin fej mögé, ahol már ott lapult egy svájcisapkás, vékony fiatalember. Kezében kalapácsot tartott.

“Ez az első alkalom, hogy Sztálin apánk tett is valamit értünk” – jegyezte meg száraz humorral, aztán így folytatta: “éppen próbáltam egy darabot a szoborból elvinni emlékbe, amikor kitört a lövöldözés.”

A Blaha Lujza tér a ledöntött Sztálin-szoborral

A Blaha Lujza tér a ledöntött Sztálin-szoborral

A Szabad Nép székházban nagyszámú ávós csoport tartóztodott, de a “magyarok” már elfoglalták a földszintet. Ez volt az első alkalom, hogy valaki úgy beszélt az ávósokról, mintha nem lennének magyarok. Én mindig hazaárulóknak és gazembereknek gondoltam őket, de nem idegeneknek.

Amikor végre folytatni tudtam utamat a Rádió felé, a Múzeum körúton tankokat láttam közeledni. Az első tank tornyának tetőablaka nyitva volt, egy tiszt feje volt látható a nyílásban. Az utcán senki, a pár ember aki ébren volt, a kapualjakba húzódva figyelték, mi történik.

“Ne mutassa a puskáját!”

 kiáltott felém valaki, amikor én is beugrottam egy kapu alá. Miután a tankok eldübörögtek mellettünk[31], tovább folytattam utamat az egyetem felé. Már hajnalodott, amikor a Szabadság hídon átgyalogolva a Gellért térre értem, ahol különös látvány fogadott.

A téren már ebben a korahajnali órában hemzsegtek az az emberek. Barikádot építettek. Mint a hangyák, úgy jöttek-mentek, mindenki cipelt valamit, ócska sodronyokat, székeket, minden lehető és lehetetlen tárgyat. Egyesek feszítővasakkal az utcát borító macskaköveket szedték fel, abból emelve barikádot, hogy megakadályozzák az orosz tankok átkelését Pest felől a hidon.

Mikor meglátták karszalagomat és vérfoltos zakómat, utat nyitottak nekem. Egy rendőr, aki legalább kétszer idősebb volt nálam, megkérdezte:

” Most mit csináljunk?”

“Kiszorítjuk őket a városból” – válaszoltam gondolkodás nélkül.

A Móricz Zsigmond körtér felől három teherautó kanyarodott a térre.

“Pestre megyünk fogunk segíteni az ottaniaknak! – kiáltotte az elsőről egy fiatalember. – Aki akar, szálljon fel!”

Az emberek eldobálták a kezükben levő szerszámokat és felugráltak a teherautókra. Én hulla fáradt voltam, de ezt látva, hirtelen elhatározással én is nekiindultam. Nekem a másodikon jutott hely.  A híd közepére érve megláttuk a pesti hídfőnél álló orosz tankokat, melyek nem lőttek, csak ott álltak Mindhárom teherautónk megpróbált visszafordulni. A miénk egy oszlopba ütközött. A kialakult pánikban egymás hegyén-hátán menekültek az emberek a biztonságot nyújtó budai oldal felé. A három teherautó közül egy sem jutott át Pestre.

Reggel kilencre végre visszaértem az egyetemre. Nehéz volt elképzelni, hogy 24 órával korábban Mutyi bácsit hallgattam az egyetemen. Mintha évek teltek volna el azóta. Most minden kihalt, sehol egy lélek. Az aulában csak lépteim visszhangja vert hangot. A DISZ irodából létrejött MEFESZ irodába érve megláttam Danner Jancsit, géppisztollyal a vállán. Ő is ugyanolyan gyűrött és piszkos volt, mint én.

“Úgy látszik, mi vagyunk az elsők”– mondta. – Most jöttem a Corvin közből, ott visszaverték az oroszokat. Jó pár tankot vesztettek.”

–”Úgy néz ki, hogy rajtunk kívül nincs itt senki” – válaszoltam.

– “Nézzünk körül a katonai tanszéken is.”

Az irodában szólt a rádió és éppen a következő közleményt olvasták be:

“A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségért fordultak a Varsói Szerződés értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend helyreállításában.”

A tanszék felé menve megtudtam Jancsitól, hogy Hegedüs Andrást[32] leváltották és most Nagy Imre a miniszterelnök.  Azt is mondta, hogy Nagy Imrét eddig Rajk meg Hegedüs elszigetelték a külvilágtól, de most  Donáth Ferenc[33] és Losonczy Géza[34] is bent van már nála és kezdik felvilágositani. Miközben Jancsi besél  észrevettem, hogy szandálom talpa kezd leválni. Jancsin bakancs volt. Ez a praktikus viselet is jellemző volt rá. Szegedi fiú volt, magas, sötétszőke hajjal és kékesszürke szemekkel. Jancsi komolyan vette az életet. Menyasszonyával, Gabival már ki volt tűzve az esküvőjük napja. Én egészen más természetű voltam. Én a jelent élveztem, nem sokat törődtem a jövővel, de most már nem voltam olyan biztos, hogy nekem, a zenekari jampec dobosnak van igazam. Kezdtem elhinni, hogy az élet többről szól, mint a perc élvezuetéről, hogy talán a Jancsi-féléknek is igazuk lehet.

A már leváltott miniszterelnök, Hegedüs András, október 28.-án egy visszadátumozott miniszterelnöki átirattal megpróbálta legálissá tenni az orosz beavatkozást, majd 29.-én Moszkvába menekült.

A már leváltott miniszterelnök, Hegedüs András, október 28.-án egy visszadátumozott miniszterelnöki átirattal megpróbálta legálissá tenni az orosz beavatkozást, majd 29.-én Moszkvába menekült. 

 perzarasdonathferencz

Donáth Ferenc az 1958-as Nagy Imre per vádlottainak sorában áll az első sorában, középen.

donathferenc-losonczygeza

A katonai tanszék ablakai sötétek voltak, mozgásnak semmi jele. Belépünk a nyitott főbejáraton, majd Jancsi benyitott Marián alezredes irodájába. Ott megszólal egy hang:

“Ki az?”

Jancsi válaszol: –“Danner János és”… – aztán rám néz és én így folytattam: – “Öcsi”, mert még mindig nem mertem az igazi nevemet használni. Ekkor előtűnt az alezredes és két tisztje az iroda sötétjéből. Láttam amint visszadugták pisztolyaikat a tokjaikba.

“Kívülről nem lehetett látni, hogy van-e itt valaki?” – mondtam. – “Miért van itt olyan sötét?”

“Négykézláb mentünk el az ablak alatt, hogy meg ne lássanak” – válaszolta az egyik hadnagy.

Marián szemei vérvörösek voltak, szája széle rángatózott, amint hozzátette:

“A tüntetés után visszajöttünk és azóta itt vagyunk. Bármelyik pillanatban jöhetnek értünk”.

Próbáltunk lelket önteni beléjük. Elmondtuk, hogy a katonaság és a rendőrség velünk van. Beszéltünk az általános sztrájkról, a Rádiónál és a Kilián laktanyánál dúló harcokról, de megnyugtatni nem sikerült őket.

“Ettek valamit?” – kérdezte Jancsi.

Csak a fejüket rázták, mire hoztunk nekik a konyháról azt, amit éppen találtunk, hideg kávét, kétnapos kenyeret és néhány almát. Mindannyian ettünk valamit, de a katonák hangulatát ez sem javította. Továbbra is lebukva mentek el az ablak előtt amikor átmentek a szoba egyik sarkából a másikba.

Az aggódó katonákról eszembe jutott, hogy szüleim is nagyon aggódhatnak miattam. Elhatároztam, hogy most hazamegyek, megnyugtatom őket. Anyám húga, Duduke a Bartók Béla út 1 szám alatt lakott. A ház valamikor nagyanyám családjáé volt, de persze államosították. Szép, elegáns épület. A márvánnyal borított lépcsőház olyan tágas volt, hogy ott könnyen föl lehetett vinni egy zongorát is. Magas mennyezete, faragott kődíszei a millenniumi békeévek jólétét tükrözték. A lépcsőt díszes vasrács szegélyezte mely felett széles márvány támaszkodó húzódott. Az emeleti fordulók olyan tágasan íveltek, hogy a negyedik emeletről megállás nélkül a földszintig lehetett lecsúszni a széles és sima mávány felületen. Ezt gyermekkoromban bizony sokszor kipróbáltam, bizonyitottam.

Csöngetésemre Feri bácsi nyitott ajtót. Az előszoba félhomályában is ijesztő látványt nyújthattam, mert láthatóan visszahőkölt, amikor meglátott. Az előszoba tele volt Feri bácsi vadásztrófeáival: agancsok, szarvak és agyarok, tülkök és vadászkések borították a falakat. Ő, édesapja mellett, mint süldő fiatal, nagyvadakra vadászott a Kárpátokban, rókára Erdélyben, fogolyra az adriai részeken, mindezt anélkül, hogy külföldre kellett volna utaznia. Most útlevélért kellene folyamodnia, ha szülővárosába, Kassára akar látogatni! Persze mostanában legnagyobb gondja csak annyi volt, hogy reggelente megtalálja a műfogsorát.

Az előszobában letettem a puskát és a vérfoltos zakómat. Mikor beléptünk a nappaliba, Duduke éppen a kisfiát pelenkázta. Ő, Ivánka lett volna a harmadik gyermeke, ha nem hal éhen egy újszülött kislánya az ostrom idején Sopronban, mivel nem volt teje. Emlékszem, ahogy Péterrel megpróbáltunk tejet lopni az oroszoktól, akik elhajtották és fegyverrel őrizték a környék teheneit.

Mint mindenhol azokban a napokban, Dudukééknél is egész nap szólt a rádió. Most éppen azt jelentették be, hogy délután 2 óráig meghosszabbították a határidőt, amíg büntetlenül le lehet tenni a fegyvert. A távolból, Pest irányából lövöldözés hallatszott. Nem tudtam, mitévő legyek? Egyszer csak Duduke eltűnt és pár perccel később megjelent apám nővére, Buncy néni aki a közelben lakott. Nem mondta, honnan tudja, hogy ott vagyok, de hozott nekem abból a házi kolbászból, amiről tudta, hogy a kedvencem. Most kissé furcsa íze volt, de éhes is voltam, meg visszautasítani sem mertem, így jót lakmároztam belőle. Közben irtózatos álmosság fogott el. Csak később tudtam meg, hogy nagynéném férje, az orvos Tivadar bácsi, altatót injekciózott a kolbászba.

Késő délután volt, mikor felébredtem. Rettenetesen fájt a fejem és forgott velem a világ. Mikor felvettem a zakómat, volt egy olyan érzésem, hogy még hiányzik valami, de nem láttam semmit, ami az enyém lenne, hát csak elindultam. Hazafelé menet láttam, hogy a kormány kijárási tilalma eredménytelen volt. A fontosabb csomópontoknál mindenütt orosz tankok álltak, de a város többi részét a felkelők ellenőrizték. Az ÁVÓ ellenállása alábbhagyott, ugyan helyenként még hallani lehetett lövöldözést. A sztrájk már általános volt.

Útközben megálltam Ágnesék házánál, de nem találtam otthon.. A házmester szerint valószínűleg lementek a Balatonra.

Sötétedés után érkeztem haza Kerepesre. Mint mindig, Bukucs kutyám most is magánkívül volt örömében, mikor meglátott. Annzira szetettük egymást, hogy ahhoz nincsenek szavak. Bukucs meghalt amikor elnekültem.

A család együtt volt a konyhában, a Szabad Európa rádiót hallgatták. Mikor beléptem, megrohantak a kérdéseikkel, alig győztem válaszolni. Órákkal később Aptyi berekesztette a családi gyűlést. Aztán mikor bementünk a konyhából, hozzám fordult:

“Ne felejtsd el, hogy mi magyarok egyedül vagyunk. Mi csak veszíthetünk és én nem akarlak elveszíteni!”

Aptyi igy folytatta:

“Az oroszok most nehéz helyzetben vannak, elvégre ők magukat a gyarmatosítók ellenségének hirdetik azért, hogy a harmadik világban híveket szerezzenek. Ha most levernek bennünket, elveszítik a hitelüket; ha nem vernek le, akkor gyengének mutatkoznak. Ezért nagyon fontos, hogy megkönnyítsétek nekik a kivonulást. Meg kell őket nyugtatni, hogy Magyarország semleges lesz és jószomszédi viszonyt kíván velük fenntartani a kivonulás után is.”

Memi közbeszólt:

“Nem lenne célszerűbb, ha Öcsike helyett valaki más nyugtatná az oroszokat?”

” Mi kezdtük ezt a forradalmat , igy egy kicsit a miénk is a felelősség” – vágtam közbe.

“Te mit csinálnál, ha rajtad állna?” – kérdezte Péter.

Elmondtam, hogy mi nem kivánjuk Kossuthék példáját követni, nem akarunk “hű-bele-Balázs módjára” a falnak menni. Mi a fennálló törvényeket betartanánk, nem használnánk erőszakot és talán a kapitalizmus multbéli formáját sem állitanánk vissza. Nem akarjuk mi visszaforgatni az idő kerekét. Bosszút sem kívánunk állani senkin, de a bocsánatkérést elvárjuk azoktól, akik visszaéltek a hatalmukkal, akik deportáltak és kitelepitettek.

Azt is elvárjuk, hogy a bűnösök, akiknek vér tapad a kezükhöz, azok a bíróság előtt feleljenek bűneikért. Az állam ne irányitsa a gazdasági életet, mert az csak korrupcióhoz és bürokráciához vezet. Úgy gondoljuk, hogy a kisbirtokokat, üzemeket vissza kellene adni jogos tulajdonosaiknak és termelőszövetkezeteket pedig az ott dolgozók részvénytársaságává kellene átalakítani. Végül pedig persze visszaállitanánk a szabad sajtót, demokratikus többpártrendszert, a vallás szabadságát és nemzeti kultúránk tiszteletét.

A szobában teljes csönd volt. Memi az orrát fújta, Aptyi a torkát köszörülte….

Október 25,”véres csütörtök”

Október 25.-e, csütörtök reggele jól kezdődött. Memi reggelit is adott és ebédrevalót is csomagolt. Péter és én a zsebünkbe dugtuk a szendvicseket és indultunk.

Az általános sztrájk miatt nem közlekedtek a vonatok. Kiálltunk az útra, remélve, hogy jön talán egy teherautó, amivel bejutunk Pestre. A szomszédos Rapaviék háza előtt lovaskocsi állt, élelmiszert gyűjtöttek a budapestieknek.

 “Na, ide aztán hiába jönnek, Jóska bácsiról tudhatnák, hogy életében még senkinek soha nem adott semmit ingyen!” – mondtam Péternek

Rapavi bácsi bizony fukar ember hírében állt. Kíváncsiságból odamentünk, hogy közelről megfigyeljük, hogyan fogadja a gyűjtőket? A következő percben megjelent, széles hátán egy hatalmas zsák krumplival. Láthatóan bosszantotta, ahogy bámészkodunk, meg talán gondolatainkat is sejthette, mert mérges tekintettel mért végig bennünket, majd bement a házba és pár perc múlva visszatért egy oldalszalonnával.

“Itt van! Hadd lássák, hogy velük vagyunk!”- dünnyögte.

Mivel az úton nem járt semmilyen jármű, elindultunk gyalogosan, de hamarosan mégis utolért egy Pest felé tartó teherautó, arra aztán felkapaszkodtunk. Platóján fiatalok utaztak, akiket a kíváncsiság és a segíteni akarás vitt Pestre. Bár a harcok már elcsendesedtek, szórványos csetepaték azért még voltak az elszigetelt ávós csapatottal. A szovjet tankok, ha már nem is lőttek, de még mindig Budapesten tartózkodtak. A Keleti pályaudvarnál leszálltunk a teherautóról, mert Péter onnan remélt valahogy eljutni a gödöllői egyetemére. A Baross tér hemzsegett a fegyveres felkelőktől és az egyik nézegeti a karszalagomat, aztán megkérdezi:

“Tudja, hogy az ÁVH az Országháznál tüzet nyitott a tömegre?”

Nem tudtam. Ő tájékoztatott:

Délelőtt 11 óra körül mintegy 5,000 tüntető gyűlt össze az Országház előtt. Ekkor a Földművelésügyi Minisztérium, illetve a tér körüli más épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei tüzet nyitottak a tüntetőkre[35]. Erre a szovjet harckocsik egyik része szintén a tömeg közé lőtt, míg a forradalomhoz átpártolt másik részük a háztetőkön megbújó orvlövészekre tüzelt. A tömeg csak nehezen tudott a térről elmenekülni. Én is onnan jövök” – fejezte be.

A véres csütörtök 61 halálos áldozatának és 300 sebesültjének emlékét őrző emléktábla

A véres csütörtök 61 halálos áldozatának és 300 sebesültjének emlékét őrző emléktábla

Az egyetemre menet megint útba ejtettem Ágnesék lakását. Testvére, Gábor nyitott ajtót. Megtudtam, hogy Ágnes még mindig a Balatonon van. Azt is megtudtam, hogy Nagy Imre rádióbeszédet mondott, melyben közölte, hogy a rend helyreállítását követően megkezdik tárgyalásaikat a szovjet csapatok kivonásáról.

Azt is megtudtam, hogy Kopácsi Sándor még mindig Budapest rendőr főkapitánya és a rendőrség testületileg átállt a forradalom oldalára, hogy a felkelők pedig átmenetileg elfoglalták a Rádiót[36], majd a szoviet tankok visszafoglalták azt, a Kilián laktanyánál[37]visszaverték a szoviet tankokat és hogy a kormányt képviselő Maléter Pál tábornokkal tárgyalnak. Elmondta még, hogy ma délben tűntetés lesz az Országház előtt. Gábor optimistán hangzott, úgy hallotta, hogy az Astoriánál és máshol a várost ellenőrző szovjet harckocsik legénysége nyíltan a tüntetőkkel barátkozott és hogy több szovjet harckocsi a tüntetők mellé állt.

Maléter Pál (1917-1958)

Maléter Pál (1917-1958)

Déli 3 óra lehetett. A városban fegyveres fiatalok, az házak erkélyein a lyukas zászlaink, az ablakokban szólnak az oda kitett rádiók. A rádió bemondja, hogy Gerőt leváltották a párt főtitkári posztjáról és helyébe Kádár Jánost[38] nevezték ki. Aztán Nagy Imre meg Kádár János hangját hallom akik még mindig ellenforradalomról beszélnek, de mégis hatalmas változást jelentenek Nagy Imre szavai:

” Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Köztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó szovjet haderők visszavonásáról, a magyar-szovjet barátság, a proletár internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok közötti egyenjogúság és a nemzeti függetlenség alapján.…”

Kádár János (született Csermanek János)

Kádár János (született Csermanek János)

Gerőt leváltották, Nagy Imre még "ellenforradalomról" beszélt, de az utca már a miénk volt.

Gerőt leváltották, Nagy Imre még “ellenforradalomról” beszélt, de az utca már a miénk volt.

Hatalmas dolog ez! Szinte tánclépésben megyek tovább a Nagykörút felé. Az Emke előtt, a Nemzeti Színházzal szemben emberek tucatjai szorgoskodtak a Sztálin szobor maradványai körül. Ki kalapáccsal, ki fűrésszel, hegesztőpisztollyal vagy egyéb vágószerszámmal próbált egy-egy darabot letörni emlékbe a zsarnok ledöntött szobrából. A szobor mögött, a Nagykörúton kiégett orosz harckocsik.

 

Utamat a Rákóczi úton folytatva elmentem a Verseny Áruház előtt. Az áruház kirakatain golyók nyomai, némelyik ablak teljesen betörve. A kirakatban az áru érintetlenül állt és egy kézzel irott cédula volt látható: „Őrizzük meg forradalmunk tisztaságát! Mutassuk meg a világnak, hogy a SZABADSÁGÉRT harcolunk, nem fosztogatás a célunk!” Leírhatatlan büszkeség töltött el.

A Nemzeti Szinház elött a Sztálin szobor feje

Utamat a Rákóczi úton folytatva elmentem a Verseny Áruház előtt. Az áruház kirakatain golyók nyomai, némelyik ablak teljesen betörve. A kirakatban az áru érintetlenül állt és egy kézzel irott cédula volt látható:

„Őrizzük meg forradalmunk tisztaságát! Mutassuk meg a világnak, hogy a SZABADSÁGÉRT harcolunk, nem fosztogatás a célunk!”

Leírhatatlan büszkeség töltött el.

A betört ablakú kirakatokban érintetlenül állt az áru

A betört ablakú kirakatokban érintetlenül állt az áru.

A Múzeum körút felé közeledve kis, szeplősarcú, karikás szemű suhancot láttam puskával a vállán egy órásbolt előtt álldogálni.

– “Az árut őrzöd?” – kérdeztem a betört kirakatra mutatva.

A fiú végigmért, majd a karszalagomra mutatott:

“Magának tudnia kellene, hogy most nem kell őrizni semmit!”

Gyerekek is harcoltak

Gyerekek is harcoltak

Gyerekek is harcoltak

Néhány házzal odébb emberek gyűrüjében egy lovaskocsi állt. A kocsis krumplit osztott a sorbanállók kosaraiba. A jelenet nem volt ismeretlen; utcai árusokat gyakran lehetett látni a város utcáin. Ami különbözött a megszokottól az volt, hogy most senki sem fizetett. A falusi szekerek és a falvakból érkező teherautók az ország népének szolidaritását hozták a harcoló főváros támogatására. Hasonló jelenetet a város több pontján is lehetett látni.

Kéretlenül özönlött az élelem a harcoló fővárosba

Kéretlenül özönlött az élelem a harcoló fővárosba

A járdán egy fiatalember holtteste feküdt, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Mellette néhány virágcsokor és mécses. Puskája nem volt; valaki elvihette. Neki már úgysem volt szüksége rá. Ez volt az első holttest, amit valaha láttam. Sokáig néztem s gondolkoztam, hogy vajon az én arcom is olyan békés nyugodt lenne-e? A zászlóra valaki kézzel írt cédulát tűzött:

Nem haltak meg hiába”

nemhiabahaltak

Az Astoria előtt egy orosz tank állt. Azt nagy tömeg vette körül. A tank parancsnoka kiszállt és beszélgetett az emberekkel. Valószínűleg régen az országban állomásozhatott[39], mert törve ugyan, de beszélt magyarul.

“Szovjet nép, magyar nép, barátok” – mondta.

Valaki egy rózsaszálat tett a tank ágyújának csövébe, a tank antennáján pedig magyar zászló lobogott. Ez a tank egyike lehetett azoknak, amelyek korábban a Kossuth téren, amikor az ávósok a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzet nyitottak a fegyvertelen tömegre, visszalőtt az ávósokra. A forradalom leverése után rettenetes megtorlásban részesülhettek azok az orosz katonák, akik mellénk álltak!

A Magyarországon állomásozó szovjet tankok benzintankját nem védte páncél és ezért könnyű fegyverrel is sebezhetőek voltak. Így egy sorozat lövés és egy Molotov koktél elég volt a tank felgyújtásához.

A Magyarországon állomásozó szovjet tankok benzintankját nem védte páncél és ezért könnyű fegyverrel is sebezhetőek voltak. Így egy sorozat lövés és egy Molotov koktél elég volt a tank felgyújtásához. 

Megnéztem a kiégett Ady mozit, amit egy kevésbbé barátságos szoviet páncélos lőtt szét. Az oltást megkísérlő tűzoltókocsira is tüzet nyitottak az oroszok. Az épület és atűzoltókocsi roncsa még mindig ott füstölgött a mozi előtt.

Az Irószövetség gyüjtő ládája

A Kossuth Lajos utcán egy kapualjban nagy faládát látoka, rajta felirat:

„Forradalom tisztasága megengedi, hogy igy gyüjtsünk mártirjaink családjának. – Aláirás: A Magyar Irók Szövetsége”.

A láda tele papírpénzzel. Kisírt szemű idős, reszketeg asszony állt a láda előtt. Kivett néhány piros százast a ládából. Aztán meggondolta magát és visszatett kettőt.

Jó lesz fenyőfából is, nem kell tölgy“– dünnyögte maga elé.

Néztem és Memire gondoltam. Vajon milyen lehet, amikor valaki a fiát temeti? Zsebembe nyúltam, kihúztam a 140 forintomat. A százast és az egyik huszast bedobtam a ládába. A másik huszast megtartottam: hátha megjön Ágnes a Balatonról és még mindig meg akarja nézni a Szelistyei asszonyokat?

Egy ilyen gyűjtőládába dobtam én is a 140 forintos havi ösztöndíjamból 120-at.

Egy ilyen gyűjtőládába dobtam én is a 140 forintos havi ösztöndíjamból 120-at.

Az egyetemre érve a kapukat őrizetlenül találtam. Az épületek üresek, az ajtók mindenütt nyitva. A MEFESZ irodában csak Danner Jancsit és Zádor Palit találtam. A MEFESZ irodánk, – mely korábban a pártiroda volt – még pár napja még a DISZ pingvinek gyülekeztek. Az asztalokon a 16 pont példányai. Pali valamit írt, Jancsi pedig éppen a telefonon volt:

“Igen, mindenben együttműködünk a rendőrséggel. Vállaljuk, hogy az egész kerületben megszervezzük a rendszeres őrjáratokat” – mondta.

Kivel beszéltél?” – kérdeztem.

 “Kopácsi Sándorral, a rendőrfőnökkel”.

Most a másik szobában szólalt meg a telefon. Felvettem. Nagyon zajos volt a vonal, nyilvánvalóan távolsági hívás volt, alig lehetett hallani a hívó hangját:

“Itt a soproni Erdészeti és Bányászati Egyetem MEFESZ irodája. A budapesti Műegyetem MEFESZ szervezetének egyik tagjával szeretnék beszélni.”

“Tessék.”- vlaszoltam.

” Szeretnénk tudni, mi a teendőnk?”

” Folytatjuk az általános sztrájkot amíg az oroszok ki nem vonulnak. Fegyverezzétek le az Ávót, szervezzétek meg az egyetemi zászlóaljat, szervezzétek meg a rendőrséggel közösen a rendfenntartást, tájékoztassátok a rádión keresztül a lakosságot, és tartsátok velünk a kapcsolatot.”

“Jó, köszönöm” – jött a válasz.

Egész délután szólt a telefon. Úgy délután öt óra körül megérkezett Szőke Kati és Varga Sándor is. Nem sokkal később az egyetem két sofőrje, Majoross Imre és Vereczkey Gyurka is befutottak. Jelentették, hogy a garázs sértetlen és az egyetem két gépkocsija biztonságban vannak. Este meghívtuk Marián alezredest, hogy költözzön át a mi irodánk mögötti belső helyiségbe. A meghívást Marián elfogadta.

Mi egész éjjel beszélgettünk. Mire végre aludni tértünk, mindnyájan pertu barátokká lettünk. Marián alezredesből is egyszerűen csak Pista lett. Olyan közel kerültünk egymáshoz, mintha mindnyájan testvérek lettünk volna. Meleg, jóleső érzés volt ez az összetartozási tudat. A szeretetnek, tiszteletnek, bizalomnak és bizony a csodálatnak is egy olyan erős érzése ragadott magával, amilyet máskor még alig éreztem. Kölcsönös kötődésünk alapja a közös cél, Magyarország szabadsága volt. Azért mindannyian készek voltunk az életünket áldozni. Meg voltunk győződve arról, hogy megváltoztatjuk ezt a hazát és felépítünk egy boldogabb jövőt.

Az éjszakai beszélgetések folyamán sok mindent megtudtam Pistáról és Jancsiról is. Pista erdélyi születésű zsidó katonatiszt volt aki a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettsége miatt lépett be a kommunista pártba. Elhitte, hogy a kommunisták igazságos társadalmat akarnak felépíteni. Csalódnia kellett és most válaszút elé került: a párt és a nép között kellett választania. A népet, a hazáját választotta. A döntés nem volt könnyű; jól tudta, hogy bánnak a moszkovita elvtársak az „árulókkal”.

Jancsi 27 éves, Szegeden látta meg a napvilágot, jómódú kereskedő gyermekeként. 1948-ban, amikor az egyházi iskolákat államosították, tűntetéseket szervezett az iskolai hittantanítás betiltása ellen és ezért rendőri felügyelet alá helyezték. Mint nekem is, neki is valami véletlen folytán mégis sikerült bejutnia az egyetemre. Józan gondolkodású, kiegyensúlyozott egyénisége volt, de ő is hajlott a romantikára. Ismerte a világirodalmat, a filozófiai irányzatokat, de egyben a magyar népi kultúra szerelmese is volt.

Jancsi korához képest túl komoly volt. Sokat beszélt az emberek történelmi szerepeiről:

“A szerep több, mint a személy, a szerep adott, a szereplő helyettesíthető. Az ember sorsát a szerepe alakitja; senki sem késheti le azt.”

Én nem nagyon értettem, csak menyasszonya, Gabi értette meg igazán. Csillogó szemekkel figyelt, amikor Jancsit beszélni hallotta.

Egy medika, Tóth Ili felajánlotta, hogy alhatok a pincében lévő elsősegély helyiségben. Nem rendes ágy volt, hanem egy olyan guruló alkalmatosság, amin a betegeket a műtőbe gurítják. Nekem rövid is volt, befelé is lejtett, és a fejem meg az alumínium vázon feküdt, de azért ennek a hosszú napnak az éjjelen jóízűen aludtam rajta.

Október 26, péntek

Péntek reggel bizonyára jókedvűen léphettem be a MEFESZ irodába, mert Pista cinkosan rám kacsintott. Éppen valami megbeszélésben zavartam meg. Szőke Kati, a bögyös tanársegéd császárzsemlével kínált. A nagydarab Vereczkey Gyuri[40] gúnyosan hajbókolva üdvözölt, mint valami előkelőséget, akinél természetes a későnkelés. Békülékenységem zálogaként neki adtam a zsemle felét és beálltam a Pistát körülvevő társaságba. Élveztem ezt a meleg, barátságos atmoszférát, amelyben mindig lázas tevékenység folyt.

Pista az ablaknál állt. Szemei vérvörösek voltak; nyilván nem aludt az éjjel. Varga Sándorral és Danner Jancsival beszélgetett, miközben egyik cigarettát a másik után szívta. Ő állandó mozgásban volt, és a három diák úgy követte, mint bolygók a napot. A körön kívül állt a két tisztje, egy százados és egy hadnagy. Ők a belső csoportot, szintén mint bolygók követték. A tisztek körén kívül voltak a küldöncök. Ők is a központ körül keringtek. A füst egyre szállt, a résztvevők változtak, de ez a lassú hipnotikus körtánc, egész nap tartott. Volt valami riasztó és ugyanakkor nagyszerű is ebben az állandó mozgásban, ami talán egy új, egy jobb világ születését fogja segíteni.

Miután lenyeltem a fél zsemlémet, befurakodtam ennek az emberörvénynek a közepébe. Pista rögtön hozzám fordult:

“Öcsi, menj el Kopácsihoz a főkapitányságra és hozd el a felesleges fegyvereiket. Vidd el az egyetem egyik teherautóját, Vereczkey lesz a soffőröd. Mostantól kezdve együtt fogtok dolgozni. Mondd meg Kopácsinak, hogy nagy szükségünk van a fegyverekre, mert még néhány ezer diákot várunk, akiket fel kell fegyverezni. A Petőfi Akadémia diákjai is itt lesznek velünk, nekik is kell kézifegyver. Azt is mondd meg, hogy felállítjuk a Műegyetemen a Petőfi Sándor Első Egyetemi Nemzetőr Ezred.”

“Jó, Pista, de dőlj le egy kicsit, nem aludtál az éjjel, reszket a kezed. Ne készítsd ki teljesen magad.”

– könyörögtem, de hiába. Újabb arcok, újabb problémák következtek, s a tánc ment tovább…

Vereczkey Gyuri hallotta Pista utasítását. Ettől kezdve, mások jelenlétében mindig mögöttem járt és nem vágott a szavamba. Mikor magunkban voltunk abbahagyta a színészkedést, s úgy kezelt, mintha a bátyám lenne. Talán öt évvel volt idősebb nálam, de öt év az én 20 éves koromban nagyon sokat jelentett. Okos volt, tapasztalt, bátor. Én mindig kikértem véleményét és tisztelettel néztem fel rá.

Gyurka már majdnem megkapta az orvosi diplomát amikor politikai okokból kirugták az egyetemröl. – Tudod, politika – mondta. Nem tudtam, de erről nem mondott többet. A sofőrállást Sík Endre[41] közbenjárására kapta, aki a nővérének az apósa volt. A Sík család története tipikus magyar zsidó történet. Az egyik testvér, Sándor kikeresztelkedett és az ország egyik legismertebb katolikus papköltője lett, aki mélyen elítélte a kommunizmust. A másik, Endre protestáns pap létére karrierista kommunistává vált és először mint moszkvai nagykövet, majd a forradalom leverése után a Kádár-féle bábkormányban külügyminiszter dolgozott. Gyurka sógora Igor, Endre fia volt, Moszkvában született és folyékonyan beszélt oroszul, de, mint később tapasztaltam, egyben jó magyar hazafi is volt.

siksandorendre

A Budafoki úti garázsból elhoztunk egy teherautót. Ahogy befordultunk a Bertalan Lajos utca és a Bartók Béla út sarkán, izgatott tömegbe ütköztünk. Mivel a kerületben mi voltunk felelősek a rendfenntartásért, szóltam Gyurkának, hogy álljon meg. Ott körülbelül húszan hallgattak egy embert, aki a biciklijén ült, egyik lábát a földön megtámasztva. A biciklis szélesen gesztikulálva beszélt, s ahogy közeledtünk, a szító szavainak foszlányai is megütötték fülünket:

„Mi igazi magyarok… zsidó ávós hazaárulók… belső ellenség.”

Nyilvánvaló volt, hogy hallgatóságát a zsidóság ellen izgatja ez az alak. Rettenetesen feldühített, hogy most, amikor a nemzet egy emberként harcol a szabadságáért és amikor az olyan zsidó hazafiakaz, mint az én parancsnokom az életükkel játszanak, akkor ez az alak, – aki lehet, hogy valami ÁVH-s provokátor -, szitja a fajgyűlöletet. Ilyesmit a forradalom alatt soha, sehol nem hallottam, nem tapasztaltam.

Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nemzetiszínű karszalagom láttán az emberek utat is nyitottak előttem. Éreztem, hogy az emberek határozott fellépést várnak tőlem, de fogalmam sem volt, hogy mit is tegyek. Csak annyit tudtam, hogy ilyen provokációt nem lehet eltűrni, válasz nélkül hagyni.

“Talán le kéne tartóztatnom?”

 súgtam Gyurkának, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is kell azt csinálni? És, ha letartóztatom, utána mit kezdjek vele? Vigyük az egyetemre? Ott hová tegyük? Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben éreztem, hogy futnak a másodpercek, valamit tenni kell, a forradalom tisztaságának megőrzése most a dolgom!. Ekkor már mindenki feszült várakozással figyelt, a biciklista elnémult, tudtam, hogy másodperceken belül cselekednem kell.

Mielőtt bármit szólhattam vagy tehettem volna, Gyurka bivaly termete előrelendült és visszakézből akkora pofont kent le a biciklistának, hogy az leesett a biciklijéről és elterült a földön. Gyurka rá sem nézett, csak megtörölte a kezét és a körülállóknak ennyit mondott:

“Most már tudják, hogy kell az ilyenekkel bánni. Legközelebb maguk intézzék az ilyesmit!.”

“Látszik, hogy nem a szavak, hanem a tettek embere vagy”

 – mondtam hálásan, miközben mentünk vissza a teherautóhoz.

Ki nem állhatom ezeket az uszítókat – válaszolta. – Az ilyeneknek is köszönhető, hogy sok zsidó a kommunistáktól remél védelmet. Ezek az aljas állatok nem csak Sík Sádor családját tették tönkre, de megosztották a magyar középosztály széles rétegét képező magyar zsidóságot is.”

“Kész hányinger – mondtam –  Igaz, eddig nem nagyon gondolkoztam ezen. Családunkban tudtommal csak egy zsidó volt, keresztanyám édesanyja. Nyolcéves voltam, vidéken éltünk amikor a németek vezette magyar csendőrök, – az 1944 március 19-i megszállás után – elvitték. Apám mindent megtett kiszabadítása érdekében, majdnem őt is elvitték annyira kiabált, szolgálati pisztolyával hadonászott, de nem tudott segíteni. Mások a kisújukat fel nem emelték, úgy tettek, mintha semmi se történt volna. Én a 8 éves fejemmel csak ámultam, máig sem értem, hogyan tűrhette el ezt a társadalom, miért nem volt nagyobb tiltakozás, nagyobb ellenállás a deportálások miatt?”

Nem érted?: Hát mit gondolsz, miért nem volt ellenállás a kommunista deportálások és kitelepítések ellen sem? Az ellenállás hiányának nem a zsidósághoz van köze. Ez az emberi természet! Az emberek egyszerűen félnek; mindenki mindig fél. A náciktól is fél, a kommunistáktól is fél és fél minden hatalomtól melyik deportál. Amikor baj van, mindenki a saját bőrét menti!” – tette hozzá Gyurka.

Én nagyapámra emlékeztem, arra ahogy 1944 őszén Sopronban, minden délután elkisértem mindennapos sétáira. Ő nyugalmazott ezredes volt, gyakran a séta alatt is egyenruha volt rajta. Ekkor már Szálasi volt hatalmon, Ő nyugdijaztatta magát, nem maradt szolgálatban a családunk által szivböl utált Szálasi kormány idején. Délutáni sétái során minden sárga csillagot viseő ebert megállitott és megkérdezta, hogy hány óra van? Nem azért kérdezte, mintha nem tudta volna! Óraláncán ott ketyegett a mellénye zsebéban az órája, amit a BBC hallgatása közben mindig pontosra állitott. Nem, ő ezzel a kis gesztussal kivánta kifejezni, hogy gyenrangú honfitársnak tartja őket! Miután a szerencsétlen, sárga csillagos ember, lesütött szemmel motyogott valamit, ő szalutált éns mantünk tovább.

Kopácsi Sándor

A Deák térre menet én az elszakadt szandálomat próbáltam rendbehozni. A talpát, ami most már teljesen levált, sikerült is egy darab dróttal fölerősíteni. Éppen befejeztem ezt a munkálatot, mikor a főkapitányságra értünk. Gyurkát a teherautónál hagytam, s beléptem a kapun.

Az épületben alig néhányan tartózkodtak. Kopácsi egyedül volt dolgozószobájában. Sötét hajával, alacsony termetével sokban emlékeztetett Marián Pistára, de keményebb, határozottabb ember benyomását keltette. Ez megérződött kemény kézfogásán is és ahogy a vele beszélőnek mindig a szemébe nézett. Szívélyesen fogadott. Körülnéztem a hatalmas irodában s meglepetve láttam a falon Kossuth Lajos képét. Azokban az időkben inkább Sztálin vagy Rákosi képét lehetett a hivatalok falain látni, mint magyar történelmi személyiségekét. Elgondolkoztam, hogy vajon mikor kerülhetett oda a Kossuth kép? Ő, mintha kitalálta volna gondolataimat, megmagyarázta:

“A Miskolc melletti szülőfalumban minden házban két kép volt: Kossuthé és a Szűz Máriáé. Egymás mellett, olyanok voltak, mint egy házaspár. Egyik házból sem hiányozhatott ez a két kép. Én itt is megmaradtam a falum szülöttének. Nem érezném otthonosan magam ebben a szobában legalább egy Kossuth kép nélkül.”

Kopácsi elmondta, hogy az előző napi országházi sortűz áldozatai[42] csak a statárium ellen tűntettek a statárium ellen.

Még a zászlójuk is véres volt! Egyik vezetőjük egy maga korabeli fiatalember volt, Angyal Istvánnak[43] hívták” – mondta nekem, aztán így folytatta: – “Angyal bejött hozzám és a rendőrség segítségét kérte a politikai foglyok szabadonbocsájtatásában. Állandóan köhögött. A feleségem, Ibolya adott is neki egy kis forró teát és valami orvosságot.”

Angyal István a Tűzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka. 1958-ban, amikor már vitték az akasztófa alá, még egy kis darab papirra fel írta: „éljen a magyar szabadság”, azt odaadta cellatársának, Mécs Imrének, és csak azután ment meghalni

Angyal István a Tűzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka.  1958-ban,  amikor már vitték az akasztófa alá, még egy kis darab papirra fel írta: „éljen a magyar szabadság”, azt odaadta cellatársának, Mécs Imrének, és csak azután ment meghalni.

Van magának pisztolya?– kérdezte Kopácsi.

Megráztam a fejem. Mióta eltűnt a puskám Dudukééknél tett szerdai látogatásomkor, nem volt semmi fegyverem. Most kaptam egyet. Ezüstszínű, apró kis pisztolyt, alig volt nagyobb, mint egy pakli kártya.

“Női pisztoly – mondta. – Prágában vettem.”

Zsebembe süllyesztettem, s nyomban meg is feledkeztem róla.

Elmondtam neki hogy Marián Pista a felfegyverzett diákságból akar felállítani egy nemzetőr zászlóaljat a Szabadság-híd, Petőfi-híd és Móricz Zsigmond körtér által határolt háromszög védelmére. Kopácsi azonnal telefonálni kezdett s amíg beszélt, egy csinos, sötéthajú nő jött be egy tálcával.

“Kopácsi Ibolya vagyok” – mondta és megkínált a süteménnyel.

“Öcsi vagyok” – válaszoltam és kivettem kettőt.

A reggeli fél zsemle óta, amit Szőke Kati adott, semmit sem ettem és most már dél is elmúlt. Kopácsiné meleg anyai mosollyal nézte amint tömtem magam és tovább kínált:

“Vegyen még.”

Kinéztem az ablakon és láttam, amint rakják a rendőrök a fegyvereket a teherautónkra. Kopácsi befejezte a telefonbeszélgetést és hozzám fordult:

“Az embereim átadják a felesleges fegyvereket, de ez nem lesz elég. Holnap kaphatnak még pár százat a Zrínyi Katonai Akadémiától. Reggel ott már várni fogják magukat. Csak vigyen egy felhatalmazást Marián alezredestől. Vigyázzanak, mert a hidaknál még vannak orosz tankok.”

Ugyanazzal a jó érzéssel jöttem el Kopácsiéktól, mint amilyent az egyetemi csoportunk körében éreztam. Teljesen megbíztam bennük. Magam sem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy Kopácsi megérdemli a bizalmamat. Szerencsésnek éreztem magam, hogy ilyen tisztességes és bátor emberekkel dolgozhatok. Büszke voltam, hogy részese lehetek az eseményeknek; büszke voltam magyarságomra.

Kopácsi dolgozószobájából kijövet feltárcsáztam Ágnes számát, de nem volt válasz. A teherautónál Gyurka várt, útrakészen. Láttam, hogy körülbelül ötven puskát kaptunk.

Útközben még megálltunk a Péterfy Sándor utcai kórháznál, mert Kopácsi megkért, hogy tudjuk meg, van-e valamire szükségük. Mondták, hogy vérre volna szükség. Meghagytuk, hogy jelezzék a MEFESZ irodánkban, ha a hiányuk kritikussá válik.

Mikor indulni készültünk, egy fiatalembert láttam kijönni a kórházból. Egy nagy kanna kávét cipelt a mellettünk álló teherautóra. A kocsin vöröskeresztes zászló volt, a rakomány élelemből és kötszerből állt.

“Éjszakázni készültök?” – mutattam a kávéra, csak hogy mondjak valamit.

Rám nézett, köhögött és orrát fújta, mielőtt válaszolt volna:

A Tűzoltó utcai garázsba viszem a fiuknak.”

Úgy sejtettem, hogy valahonnan ismerős a fiú.

“Nem te kaptál egy pisztolyt tegnap Kopácsitól?” – kérdeztem.

Most ő lepődött meg: – “Honnan tudod?”

Megmutattam neki a kis pisztolyt.

“Amikor ezt ideadta, említett téged és a náthádat. A köhögésedről gondoltam, hogy te vagy az” – magyaráztam.

” Angyal István” – nyújtotta a kezét. Kemény, férfias kézfogása volt.

” Öcsi” – válaszoltam. “Kopácsitól viszek fegyvereket a Műegyetemre.”

” Mi a helyzet Budán?” – kérdezte.

“Semmi ahhoz képest, ami a nálatok van. De azért mi is készülődünk.”

“Mi a Tűzoltó utca 36-ban vagyunk.”

Ezzel felemelte a kávésedényt a teherautó platójára. Én is felszálltam Gyurka mellé, s megjegyeztem:

“Kopácsi mesélte, hogy ez a srác Auschwitzból jött vissza. Ezért is megérdemelte a biciklista a pofont, amit tőled kapott.”

Továbbmenve egy kiégett orosz tank mellett mentünk el. Egy csoport állt körülötte, páran belemásztak, tanulmányozták, hogy milyen is a belseje. Később már békés szovjet tankok mellett hajtottunk fel a Szabadság-hídra. Jócskán besötétedett, mire az egyetem tornatermében elhelyeztük a fegyvereket. Kiválasztottam közülük egy géppisztolyt, mely ettől a perctől kezdve ugyanúgy öltözetemhez tartozott, mint a már korántsem olyan szép, de még mindig mutatós kordbársony zakóm és a megdrótozott szandálom.

Sokakat érdekelt, hogy milyen egy kiégett szovjet tank belseje?

Sokakat érdekelt, hogy milyen egy  kiégett szovjet tank belseje?

A hozott fegyverekkel együtt most már volt elég fegyverünk ahhoz, hogy az egyetemen lévő pár tucat embernek jusson legalább egy-egy puska. Danner Jancsi hozzálátott a fegyveres őrjáratok megszervezéséhez. Tizenkét járatot osztott be, melyek kétórás turnusokban látták el a 24 órás szolgálatot.

A tornaterem átalakult az egyetem fegyvertárává és éléskamrájává. Ide hordták a környező falvakból kapott élelmet is. Taligakerék méretű házi kenyerek, tej, gyümölcs, sajt és sütemény sorakoztak ott. A friss kenyér illatára Gyurkával leültünk egy tornaszőnyegre és nekiláttunk az evésnek. A kenyérhez sajtot majd utána görögdinnyét ettünk. A sajt csomagolópapírján gyerekes írással ez állt:

Veletek vagyunk!”

A görögdinnyéről, na meg a zsidókat szidó biciklistáról eszembe jutott Petik bácsi, apám dinnyése. Amig azt is el nem vették apám földjét, abból tíz holdat minden nyáron Petik bácsi művelt. Ő tavasztól őszig a dinnyeföldön egy földkunyhóban lakott a családjával, csak ősszel mentek haza falujukba, Dányba. Hajnaltól késő estig dolgozott, kivéve szombaton. Akkor felvette fekete öltönyét és valami bibliaszerü könyvet olvasott, meg énekelt is hozzá valami furcsa dallamot, amit máshol sohasem hallottam. Azt mondta, hogy ő szombatos[44].

A MEFESZ Iroda

Mindenki csendben hallgatta, amint leadtam jelentésemet Pistának. Ő mindjárt kiállította a Zrínyi Akadémia számára az átvételi elismervényt a pisztolyokról, puskákról, géppisztolyokról, könnyű és nehéz géppuskákról, de a számok helyét üresen hagyta, hogy a másnapi átvételnél a tényleges mennyiségeket be tudjam írni.

Ezzel számomra be is fejeződött a nap. Pistáé viszont nem, bár a szemei még vörösebbek voltak, mint reggel. Péntek volt, s ő valószínűleg a 16 pontot megfogalmazó  gyűlésünk óta nem aludta ki magát. Most is a forgalom középpontjában állt, mindenki vele akart beszélni.

Danner Jancsi beszámolt a Nagy Imrével való tárgyalásról. Megtudtuk, hogy jelen voltak küldöttek az Irószövetségtől, más egyetemekröl és a munkástanácsoktól is.  Losonczy és Donáth azt javasolták, hogy a megoldást katonai eszközök helyett politikai úton kell keresni. Javasolták a teljes amnesztia kihirdetését, az ÁVH felszámolását és olyan új kormány létrehozását, melyben helyet kapnak a volt Kisgazda Párt vezetői, Tildy Zoltán és Kovács Béla is.

A gyülés résztvevői abban is egyetértettek, hogy a Budapestre érkezett és a szovjet követségre megérkezett Mikojantól[45] és Szuszlovtól[46] kérni kell a szoviet csapatok Budapestről való azonnali kivonását és tárgyalást kell inditani a megszálló csapatoknak Magyarországról való végleges kivonásáról is. Ugyanakkor meg kell nyugtatni őket, hogy Magyarország baráti ország marad, nem fogja sérteni a szoviet érdekeket.

 kruhschev-zhukov-serov

Hazánk sorsa felett döntő szoviet vezetők

Hazánk sorsa felett döntő szoviet vezetők

Hazánk sorsa felett döntő szoviet vezetők

Komoly vita alakult ki akörül is, hogy milyen feltételek mellett volnánk hajlandók letenni a fegyvert. Danner Jancsi szerint a minimális feltételek közt szerepelne az ÁVH feloszlatása és a szovjet csapatok kivonása. Ezzel én is egyetértettem. Szabó Iván azzal érvelt, hogy a magyar kormánynak nincs befolyása az orosz csapatok fölött, ennélfogva nem lehet a magyar hatóságoktól olyasmit követelni, amit képtelenek teljesíteni. A szenvedélyes vita a szokásos körtánc formájában folyt. Pista alig állt a lábán, nikotintól sárga ujjai szemmel láthatóan remegtek, de az agya friss maradt. Szavai most is fején találta a szöget:

“Az oroszok azt mondják, hogy a magyar kormány hívta be őket. Ha a bevonuláshoz a kormány meghívására volt szükség, akkor a kormány arra is megkérheti őket, hogy távozzanak!” 

Október 27, szombat

Szombat reggel teherautónkkal először végigjártuk a budai dunapartot, hogy onnan megnézzük a pesti oldalon állomásozó szovjet tankokat. Megállapítottuk, hogy a Lánchídon kívül mindegyik híd pesti oldalát tankok őrzik. A budai oldalon egy sem volt. Elhatároztuk, hogy amikor a fegyvereket hozzuk, akkor Pestről visszafelé a Lánchídon át jövünk vissza.

A Zrínyi Akadémia[47] felé tartottunk, amikor az Üllői út felől lövöldözést hallunk. –Az akadémián a forradalmi bizottság elnöke, egy százados fogadott. Sokáig tanulmányozta a listát, amit Marián összeállított. – Sajnos, sem könnyű, sem nehéz géppuskánk nincs, de adhatok kézigránátot és lángszórót. Az jó lesz?

– Igen – válaszoltam gondolkodás nélkül. Magamban kiszámoltam, hogy a következő fordulóban jobb lesz, ha két teherautóval jövünk, még úgy is jó néhány fordulót kell majd megtennünk, hogy mindent el tudjunk szállítani.

Első rakományunk negyven láda nyeles- és tojásgránátból és néhány lángszóból állt. A nagy súly teljesen leterhelte a teherautót, a plató a hátsó kerekeket súrolta.

A Lánchíd felé haladva a Dohány utcában orosz tankokat láttunk. Mikor a Roosevelt teret elértük, akkor már láttuk, hogy a hídfőnél az oroszok beásták magukat. Ezért nem láttuk őket a budai oldalról. Gyurka lebukott és földig nyomta a gázpedált. Én is lebuktam, így az oroszok csak egy vezető nélküli teherautót láttak a híd felé robogni. Nagy csattanást hallottam, amit három hatalmas ütés követett. Teherautónk még mindig mozgásban volt, mi pedig a padlón. Vért nem láttam. Semmim nem fájt.

Gyurka megszólalt:

„Nem lőtték ki a szélvédőt!”

Már a híd közepén jártunk. Megállapítottuk, hogy semmi kár nem esett sem a teherautóban, sem a rakományban.

” Mi lehetett ez az éktelen zaj?” – kérdeztem.

” Azt hiszem, tudom – vigyorgott Gyurka. – Amikor megláttam a beásott oroszokat, levettem a szemem az útról és valószínűleg átmentem a lövészárkukon. Azért repülhettek a levegőbe a ládák, azoknak a dörrenését hallhattuk”.

Mikor megérkeztünk az egyetemre, láttam amint Danner Jancsi nézegeti az összetört ládákat a teherautónkon. Odajött és megölelt. Ez nem volt szokása; nyilván megérezte, hogy veszélyben voltunk. Vele volt menyasszonya, Gabi is. Ugyan magas lány volt, mégis éppen csak hogy Jancsi válláig ért.

Jancsi újságolta, hogy mig mi a Zrinyi laktanyában voltunk, Pista Pilisvörösvárról szerzett egy tucatnyi magyar tankot teljes személyzettel. Úgyszintén kapott néhány légelhárító ágyút is. Ezek mind a könyvtár mögött sorakoztak.

A kézigránátokat a tornaterembe vittük, a lángszórókat pedig a könyvtár pincéjében helyeztük el. Közben megérkezett a másik teherautó is, amelyet Majoross Imre vezetett. A mi második fordulónkban megkértem Gyurkát, hogy engem tegyen le a Petőfi-híd pesti oldalán és visszafelé jövet vegyen fel 4 órakor ugyanott. Meg akartam látogatni Angyal Pistát.

A Tüzóltó utcaiak

 Miközben Angyal Pista főhadiszállása, tehát a Tűzoltó utca 36. alatti garázs felé tartottam, ágyúszó ütötte meg a fülemet abból az irányból. Ezért csak hátulról, a Mester utcán és a Viola utcán át közelítettem meg az épületet. Ahogy befordultam a szokatlanul csöndes és teljesen néptelen Viola utcába, egy orosz tankot pillantottam meg az Üllői úti kereszteződésben.Valami furcsaságot is észrevettem: a Viola utca és a Tűzoltó utca sarkán egy látszólag magától mozgó alumínium szemetesládát láttam. Ez az önjáró szemétkosár szép lassan áthaladt a Viola utcán (3-as pont a térképen). Megkövülten figyeltem. Ekkor az útkereszteződésben álló tank tüzet nyitott a szemeteskukára, engem pedig ugyanabban a pillanatban valaki berántott egy kapualjba.

Pesten a Corvin Köziek (1) és a Tüzoltó utcában (7) Angyal Pistáék fejtették ki a legangyobb ellenállást.

Pesten a Corvin Köziek (1) és a Tüzoltó utcában (7) Angyal Pistáék fejtették ki a legangyobb ellenállást.

  1. A Garázsipari Vállalat Garázsa, a csoport bázishelye
    2. Munkásszállás, a Berzenczey utcai csoport bázishelye
    3. Belügyminisztériumi garázs
    4. Az ipari tanulók kollégiuma
    5. Orbán Zoltán lakása, a felkelők kezdeti találkozóhelye
    6. Az orvostanhallgatók diákotthona
    7. Corvin mozi, a legnagyobb fegyveres csoport bázishelye
    8. Tátra mozi
    9. A IX. kerületi rendőrkapitányság
    10. Kilián György Laktanya, ahol civil felkelők is tartózkodtak
    11. Női rendőrszállás, a Ferenc téri csoport bázishelye
    12. A Tompa utcai csoport bázishelye
    13. A Práter utcai iskola, a felkelés bázishelye
    14. Az Örökimádás templom
    15. Általános iskola, ahol a Bokréta utcai kollégisták harcoltak
    16. István Kórház
    17. A volt Kossuth Akadémia
    18. A pékség

– “Megőrült? – ordította egy kopaszodó, szemüveges ember. – Egy lélek sem mászkál a Viola utcán, kiváltképp nem géppisztollyal és nemzetiszínű karszalaggal!”

” Jó, jó, de mitől mozog a kuka?” – kérdeztem.

“Madzaggal húzzák. Csak így lehet átjuttatni a szükséges dolgokat a túloldalra” – magyarázta.

“Akkor én hogyan tudok eljutni a Tűzoltó utcai garázshoz?” – kérdeztem.

– “Az alagsorok közötti falakat kiütötték. Csak ezen az úton lehet biztonságban odajutni. Megmutatom.”

Többet nem mondott, csak elindult. Lementünk a ház alagsorába. Sötét és piszkos hely volt. Igyekeztem vigyázva mozogni, hogy óvjam az egykor szépséges kordzakómat, de mindhiába. Szenespincéken, falon ütött lyukakon másztunk át. Vagy egy félóra elteltével benzinszagot éreztem; biztosan egy garázs alatt járunk.

Felmentünk a lépcsőn, és néhány parkoló autót pillantottam meg, köztük a vöröskeresztes zászlajú teherautót, amivel Angyal a kávét vitte, meg néhány fiatalembert. Az egyik katonai egyenruhát viselt. Többségük éppen egy ad hoc futószalagnál dolgozott. Tejesüvegekből csináltak Molotov-koktélokat. Ahogy a benzint az üvegekbe öntötték, egy kevés mindig kilöttyent. Ezért éreztem a benzinszagot az alagsorban. Mielőtt visszatették volna a dugót, vastag rongydarabot tömtek a palackba. Ez a kanóc felszívta a benzint, és igy azt már az üveg elhajítása előtt meg lehetett gyújtani.

A garázsban szólt a rádió. Hallottam, hogy bemondják:

„Nagy Imre vezetésével új nemzeti kormány alakult! A kormányban helyet kapott Tildy Zoltán egykori államfő és Kovács Béla, Ők korábban mindketten a Kisgazdapárt vezetői voltak. Az új kormány a tűzszünet kihirdetése mellett döntött”.

A pincében éljenzés tört ki. Angyal István a sarokban ült. Egy röpcédulát olvasott.

Nagy Imre és családja, jobbra felesége Égető Mária, mögötte leánya Erzébet és az ő férje Vészi János

Nagy Imre és családja, jobbra felesége Égető Mária, mögötte leánya Erzébet és az ő férje Vészi János

“Igen érdekfeszítő lehet” – mondtam neki.

” Egy vers – hát te mit keresel itt?” – Meglepődött, de örült is, hogy lát.

– “Ja, csak ellenőrzöm, hogy beveszed-e a köhögés elleni kanalas orvosságot. Látogatásom másodlagos célja pedig, hogy megvásároljam az önjárató szemetesládátok szabadalmát.”

“Hozzak egy kávét?

“Igen, meg egy kis kenyeret is, ha van. Négykor találkozom majd a teherautónkkal a Petőfi hídnál, és most azért jöttem ebbe a kávéházba, hogy megebédeljek.”

Miközben a kávémat kortyolgattam, elmeséltem Pistának, hogy Kopácsi Sándor, a rendőrfőnök szerint hasonlítunk egymásra.

“Hát ezt kikérem magamnak! Én bizony nem drótozom a szandálom, mint egyesek!” – mondta szétesőben levő lábbelimre nézve.

” Kopácsi azt is mondta, hogy téged a nácik Auschwitzba deportáltak” – folytattam.

 “Igen, de le fogod késni a teherautót” – mondta.

“Nem fogom, ha elkísérsz.”

Jól van, elviszlek a Mester utcáig, onnan már könnyen eltalálsz” – mondta és összehajtotta a verset.

Miközben másztunk le a sötét pincébe, belefogott:

“Tudod, magyar zsidónak lenni nem ugyanaz, mint szláv, germán vagy más származású magyarnak. Ők jóval könnyebben keverednek, asszimilálódnak; mi másként öltözünk, más templomba járunk, gettókat alakítunk. Egyszóval kilógunk a sorból.

Magyarbánhegyesen, ahol én születtem, mi voltunk az egyedüli zsidók. Tudtam, hogy szefárdi[48] zsidó vagyok, Izraelről azonban fogalmam sem volt. Soha nem jártam zsinagógában. Csárdást roptam, és magyar népdalokat énekeltem. Apám cipőfűzőt készített, és mielőtt anyámtól elvált „kis magyarnak” nevezett, mert én szívesebben hordtam csizmát, mint cipőt, és mert betéve tudtam Petőfi minden versét. Aztán 1944-ben, egy májusi reggelen megérkezett Eichmann meg az SS, és deportáltak négyünket: anyámat, Tibort, Terézt és engem. Tibort agyonlőtték, mert nem volt hajlandó beszállni a marhavagonba, anyámat felakasztották, mert szökni próbált, Teréz pedig a gázkamrában halt meg. Csak én maradtam életben.”

Egy szenespince közepén jártunk. Pista megállt, megmarkolt egy lapátot, és elkeseredett dühvel a szénhalomba vágta.

“Nemcsak a családomat ölték meg, hanem a lelkemet is el akarták pusztítani. A németek szerint én nem voltam magyar! Nem akarták, hogy legyen hazám! Nem akarták, hogy az legyek, aki vagyok! Azóta is azt próbálom bebizonyítani, hogy tévedtek. Azt akarom megmutatni azoknak a dögöknek, hogy én is vagyok olyan magyar, mint a másik. Meg azt is, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Tudtad, hogy Gáli József, egyik mostani vezetőnk is Auschwitzból jött haza?

Tudod, Öcsi – most szólított először a becenevemen –, szörnyű dolgok történtek itt, amikor te még gyerek voltál. Először is, a lakosság hagyta, hogy a németek elvigyék zsidó honfitársaikat. Aztán amikor az életben maradt zsidók hazatértek, néhányuk bosszúból elkezdett az oroszoknak dolgozni. Így születtek a Rákosik[49] és az ÁVH-t vezető zsidók, egyszóval a rezsim reprezentánsai. Ez a néhány szemét okozta, hogy a sztálinizmus gyűlölete itt-ott összekeveredett a zsidóságéval.”

"Sztálin legjobb tanitványa" Rákosi Mátyás alig látszott ki a búzából

“Sztálin legjobb tanitványa” Rákosi Mátyás alig látszott ki a búzából

Pista még mindig nagyon fel volt indulva amikor már a pincéből felvezuető lépcsőt másztuk a Mester utca irányába. Valahányszor mondott valamit, mindig úgy tűnt mintha nem lett volna megelégedve a saját fogalmazásával, mintha úgy érezné, hogy nem fejtette ki a témát elég érthetően, vagy alaposabban. Láttam rajta, hogy erről a témáról órákig tudna beszélni.

“Jelzem magam is kommunista vagyok – folytatta -, ugyan nem pártag, de azért kommunista. Mindenkit megértek, aki a szegények sorsán javítani akar. A zsarnokságot és az idegen uralmat gyűlölöm csak, nem a kommunizmust. És tudnod kell azt is, hogy ha egyes zsidók helyett mondjuk egyes unitáriusok működnének együtt az oroszokkal, akkor antiunitárizmusról és nem antiszemitizmusról beszélnénk. Engem mindenesetre nagyon bánt, hogy a moszkovita meg ÁVH-s gyilkosok között bőven akadnak zsidók, és egyszer… remélnlemm, egy napon”…

– remegett a szája széle, könnyes volt a szeme, engem meg elfogott a lelkifurdalás és a szégyenkezés és nem is tudtam igazán, hogy miért? Átöleltem a vállát, és egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett.

 

Harcszünetben a Corvinosok

Harcszünetben a Corvinosok

Már majdnem a Petőfi hídnál jártunk. Láttam, hogy Gyurka teherautója ott vár. Megöleltem Pistát, és rohantam. Ezúttal mindkét teherautónk géppisztolyokkal volt megrakva. Hat órára lerakodtunk, és kilenckor, már egy újabb forduló után, csak az egyik teherautóval tértünk vissza az utolsó útra. Éjfélre járt, mire minden szép rendben a tornateremben volt. A fegyverek mellett halomban hevert a friss élelmiszer is volt, amit napközben a falvakból szállítottak oda.

A MEFESZ irodában Szőke Kati és Vígh Tibor a sarokban ültek. Nagyon komolynak látszottak; biztos az élet értelméről beszélgettek. Szemlátomást semmi szükségük nem volt rám. Marián alezredes valamit írt, Varga Sándor pedig telefonált, így hát Danner Jancsinak jelentettem:

“Hat teherautónyi fegyvert lerakodtunk a tornaterembe. Találkoztam Angyal Istvánnal is, a Tűzoltó utcai parancsnokkal.”

“Szép munka volt! Hallottam már Angyal csoportjáról, amikor a Corvinosoknál jártam. Tudtommal ők használtak először Molotov-koktélt. Mi a helyzet arrafelé?”

Nagyrészt elhallgattak a fegyverek, reménykedve vártuk, hogy kivonuljanak az oroszok

Nagyrészt elhallgattak a fegyverek, reménykedve vártuk, hogy kivonuljanak az oroszok

“Az orosz tankok az Üllői úti nagy kereszteződésben állnak. Van, amelyik még néha lő, de a többség csak vesztegel. A körzet a miénk, az ÁVH meglépett. Minden a mi felügyeletünk alatt áll. És neked milyen napod volt?”

“A hadügy minisztériumban voltam meg az Országházában is jártam. A kormány azt akarja, hogy tegyük le a fegyvert, de azt hiszem, hogy elég lesz annyi, ha a nemzetőrséget egyesítjük a rendőrséggel. Mi pedig azt kértük, hogy oszlassák fel az ÁVH-t és legalább a fővárosból távolitsák el az oroszokat. Holnap megint lesz tárgyalás. Én bizom Nagy Imrében ugyan ő egy kicsit még elszigetelt, de mégis. A megbeszélések után még cirkáltam egy kicsit. A körzet csöndes, az üzletekhez nem nyúltak, az emberek örülnek, ha őrjáratainkat látják, Gabi pedig annak örül, ha engem lát, amikor járőrözés közben a házukhoz érek.”

harcok-nyomai

A harcok nyomai

“Szerencséd van Gabival. Én nem érem el Ágnest. Talán elmentek a városból.”

“Hát, lehet, hogy jobb is így. Tudod, pillanatnyilag nem valami fess a külsőd.

Lenéztem piszkos kezemre, a drótozott szandálból kilógó lábujjaimra és véres kordzakómra, elég borzasztóan néztem ki. A zakóm olyan mocskos volt, hogy a fal mellett egymagában is megállt volna. Összegyűrődött, mert abban aludtam, és mindenféle piszok borította, beleértve a nemrégiben szerzett szénporréteget is. A jobb oldalán óriási vérfolt éktelenkedett; a hátamon az olajfoltot a puskám hagyta.

“Tán igazad lehet”

– ismertem el, és kivonultam a vécébe, hogy kissé javítsak a megjelenésemen. Amikor visszaértem az irodába, Jancsi a díványon horkolt, így aztán csendben lefeküdtem a szőnyegre, és egy perc múlva már ketten “húztuk a lóbőrt”.

 

Október 28, vasárnap

Gyönyörű vasárnap reggelre ébredtem, október 28-án. Telefoncsengés ébresztett fel. Szigethy Attila, a győri forradalmi tanács elnöke hívott:

“Csak tudatom veletek, hogy az itteni orosz parancsnok kijelentette, hogy ügyünk igaz ügy, és megparancsolta a velünk való együttműködést.”

Ez aztán nagyszerű hír volt! A MEFESZ irodában repdestünk az örömtől. Csak öt napja, hogy elindultunk a Bem-szoborhoz és lám, itt a győzelem a levegőben. Danner Jancsi hozzáteszi:

“A tegnapi tárgyalásokon az új kormány elfogadta a tűzszünetet, az ÁVH feloszlatását és engedélyezi a pártok alakulását! Úgy tudom, hogy Nagy Imre ezt még ma bejelenti a rádión!”

De boldog voltam! El akartam mondani Ágnesnek is a jó hirt. Az édesanyja vette fel a telefont:

“Nincs itt, nem, lent maradt a Balatonon… Nem, én is megyek… Nem, ott nincs telefon… Igen, az oroszok még mindig gyűrűben állnak a város körül… Jó, megmondom neki.”

Ágnes mamája a szokásos gyorstüzelő modorában felelgetett nekem. Tudtam, hogy nem rám haragszik, csak utál telefonálni.

Szőke Kati jött oda és átadott egy cetlit, ami arra kellett, hogy az örség bármikor beengedjen az egyetem területérere. Pista kérésére szervezte meg a bejárások szabályozását, mert az egyetemen m’r bent voltunk vagy százan.

“A hármas számú engedély a tied, de ne hidd, hogz te vagy itt a harmadik legfontosabb” – viccelődött.

Az engedély csak egy darabka papír volt. Néhány nap múlva kinyomtattak egy hivatalosabb megjelenésű változatot. Azon már a sorszámom negyvenhetedikre csúszott.

Október 28-án Kaptam az első (fent) igazolványomat, november 1-én a másodikat.

Október 28-án Kaptam az első (fent) igazolványomat, november 1-én a másodikat. 

A másik és ennél sokkal nagyobb változás a körülbelül egy tucatnyi ÁVH-s tiszt jelenléte volt. Ők biztonságot keresve kéredszkedtek be hozzánk és a KA-51-es előadóteremben kaptak helyet. Néhányukat járőreink szedték össze, mások pedig maguktól jöttek védelmet keresve. Enni adtunk nekik, és hagytuk, hadd sakkozzanak. Azt terveztük, hogy ha már béke van, akkor elengedjük őket. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy béke és rend legyen itt Budán. Ezt a célt szolgálták az éjjeli őrjáratok is.

Pista szemei még mindig vörösek, már a harmadik kávéját issza, de változatlanúl derűlátó:

“Győztünk! Győzött a forradalom, az ÁVH-t megvertük, a szovietek kivonulóban vannak, a hatalom a forradalmi tanácsok kezében és már új kormányunk is van. Most már, ha az oroszok újra megtámadnak, az már nem forradalom, hanem háború lesz, háború két szocialista állam között!”

“Hát azért még nem ennyire rózsás a helyzet!” – szólt közbe Jancsi.- “Tudnod kell hogy példáúl tegnap még a Corvin Köz ellen koncentrált és légierővel támogatott szoviet-magyar támadást tervezett az ÁVH és csak Nagy Imre tiltakozására hagytak fel a tervvel[50]. Én ott voltam a tárgyalásokon, láttam, hogy Nagy Imre csak mára győződött meg igazán felkelésünk jogosságáról, eddig a Rajk-Hegedüs páros félretájékoztatta. Csak most szünt meg a statárium és a kijárási tilalom volt. Nemrég még a Honvédelmi Minisztérium előtt két sortűzre is sor került. A Kossuth téren 25-én még vérfürdőt rendeztek. Ki tudja, lehet, hogy az áldozatok száma elérte az ezret. Vidéken 61 helyiségben volt sortűz. Nagy dolog az ami ma történik, de még várnék a ünnepléssel. Majd amikor az oroszok már kivonultak és Maléter Pál a hadügyminiszter, akkor fellélegezhetünk. Most most még nem!”

“Ne aggódj, egy-két nap mulva az is meglesz

-válaszolt Pista az örök optimista, miközben újabb cigarettára gyujtott.  Aztán Pista megmutatta a védelmi térképet, amelyet az éjjel dolgozott ki. Erre részletesen berajzolta a mi őrzászlóaljunk egységeinek elosztását, védelmi stratégiáját.

“A mi feladatunk, a Petőfi zászlóaljunk dolga, a Móricz Zsigmond körtér, a Szabadság híd és a Petőfi híd által bezárt háromszög védelme lesz” – mondta..

Éppen készültem, hogy megyek reggelizni a tornaterembe, amikor Pista hozzám fordult:

“Öcsi, vidd el ezt a térképet a Széna térieknek és kérdezd meg, mi a véleményük róla, rendben van-e?”

Így hát reggeli helyett Gyurkával a máris legendás Szabó bácsi[51] főhadiszállására hajtottunk. Annyit más tudtam róla, hogy Erdélyből jött, ötven év körüli, teherautó soffőr és azt is, hogy annak a Lipták Margitnak a férje, aki az egyetemünk bölcsődéjét vezette.

Szabó bácsi "fiai"

Szabó bácsi “fiai”

Szabó bácsi "csapatában" katonák és rendőrök is harcoltak

Szabó bácsi “csapatában” katonák és rendőrök is harcoltak

Azt is hallottam, hogy roppant okos gerillavezér. Két nappal ezelőtt például szerzett egy csomó lapostányért, festékszóróval feketére festette azokat, majd egy előrenyomuló orosz harckocsioszlop elé az útvonalukban évő útra helyeztette azokat. Úgy ahogy azt Szabó bácsi tervezte, a hadoszlop a hamis aknák láttán befordult egy meredek, a várba vezető mellék utcába. Az első kanyar után a tankok egy a Várba vezető meredek részhez értek, ahol Szabó bácsiék előzőleg olajat öntöttek a macskakövekre. Az út elkeskenyedett, a tankok már nem tudtak megfordulni. A harckocsik hernyótalpa csúszott az olajon, egyhelyben vergődtek, miközben az ablakokból, háztetőkről Molotov-koktélok záporoztak rájuk. Ezzel aztán be is fellegzett annak a harckocsi oszlopnak.

Szabó bácsi „főhadiszállása” a Széna téren, a metrót építő vállalat munkásszállójában volt. Nyüzsögtek itt a fegyveres kamaszok, mind munkás gyerek, fiú is meg lány is. A zűrzavar közepén egy magas, őszülni kezdő, de még sötét bajszú férfi állt, szemébe húzott, piros svájci sapkában.

Elkezdtem mondani az üzenetet, de aztán zavarba jöttem, mert miközben beszéltem, a gyomrom korogni kezdett. Igyekeztem roppant hivatalos és katonás lenni. Jelentést tettem a Petőfi zászlóaljjal kapcsolatos terveinkről, beszéltem Marián alezredesről meg az ő védelmi háromszögéről. Szabó bácsi meg eközben, a szemében huncut kis csillogással csak figyelt. Erre még inkább iparkodtam, hogy jó katonás legyek: Elmondtam, melyik utcákat védik ők, melyek a mieink, hogyan riasztjuk egymást, ha orosz csapatok közelednek, és ilyesmiket.

Még mindig nem szólt semmit, aztán a vállamra tette a kezét, és a konyhába vezetett. A szalonnás rántotta szagától elszédültem, de vitézül tovább beszéltem védelmi háromszögekről meg hidakról. Félbeszakított:

“Háromból vagy négyből?” – kérdezte.

Kétségbeesetten megismételtem:

“Szó sincs róla! A Széna Térieknek csak két hidat kell védeniük, a Lánchidat és a Margit hidat.”

“Nem hidakról beszélek, hanem tojásról“– mondta vigyorogva, majd a tűzhelynél álló asszonyhoz fordult:

“Csináljon ennek az éhes katonának négy tojásból rántottát jó sok szalonnával!”

Nézte, ahogy eszem. Tekintete gyöngéd volt; Aptyiéra emlékeztetett. Amikor én nyeltem, ő is nyelt és bólogatott amikor a kenyér héjával kitörültem a zsírt a tányéromból. Csak amikor már befejeztem, akkor nézte meg Pista térképét. Bejelölte rajta az őrhelyeiket. Felírt két telefonszámot, ahol el lehet őt érni, és a lőfegyvereik számát is összeírta. Aztán hozzám fordult:

“A legutóbbi számláláskor körülbelül százan voltunk, de ha keményre fordulnak a dolgok, biztosan jönnek többen, elhozzák a testvéreiket is. Szóval mi jó adjonistent tudunk rendezni az oroszoknak!”

Folyton viccelődött, és harcosait, még a lányokat is úgy emlegette, hogy a fiai.

Szabó bácsiban láttam életem első igazi népvezérét. Olyan kisugárzás vette körül, hogy amikor csak belépett a szobába, mindenki abbahagyta azt amit éppen csinált, és önkéntelenül is felé fordult, felfigyelt rá. Tréfás volt és szűkszavú, derűs és higgadt; magabiztosságot és lelki nyugalmat árasztott magából. Egyszóval annyira imponált, hogy ha Pistának nem lett volna szüksége rám az egyetemen, szíves örömest beálltam volna Szabó bácsi egyik „fiának”, akik között fiatal gyerekek is bőven voltak. Ilyen volt Mansfeld Péter[52] is.

Az 1959-ben kivégzett Mansfeleld Péter aki 1956-ban 15 éves volt

Az 1959-ben kivégzett Mansfeleld Péter aki 1956-ban 15 éves volt

Az egyetemre visszamenet átmentünk Pestre, hogy lássuk mi ott a helyzet? Béke volt, nyugalom, sehol nem harcoltak. Az emberek vasárnapi ünneplőikben özönlöttek a templomokból. A betört ablakú kirakatokban érintetlenül állt az áru. Az egyik utcasarkon lovas kocsikról osztották a faluról hozott termékeket. Láttunk egy őrizetlen írószövetségi gyüjtőládát, mely félig tele volt papírpénzzel. Az utcákon nemzetiszínű karszalagot viselő fiatalok járőröztek. Nyugalom honolt a városban. Az orosz tankok még mindig ott álltak a nagyobb útkereszteződéseknél, de nem csináltak semmit; alighanem távozni készültek. Egyszóval szép, békés vasárnap volt, amikor visszaérkeztünk a Műszaki Egyetemre.

Marián alezredes örült a beszámolómnak, fel akarta hívni Szabó Jánost, de előtte még új feladattal bízott meg: el kellett mennünk a Völgy utcai katonai laboratóriumba, és hozni onnan egy hangszórós gépkocsit meg egy rövidhullámú rádióadót. Pista véraláfutásos szemében aggódás csillogott amikor arra figyelmeztetett, hogy a laboratóriumban szabadságharcosok még nem jártak és az tele van „megbízható” tisztekkel, akik katonai titkokkal is dolgoznak. Ezért úgy érezte, hogy fel kell készülnünk a fegyveres ellenállásra is:

“Szóval, legyetek nagyon óvatosak. Ha lőnek, ne lőjetek vissza, csak fordujatok meg és gyertek vissza!” – mondta.

Amint szálltam be az autónkba, észrevettem, hogy a hosszú Danner Jancsi éppen egy páncélozott kocsiból mászik ki.

“Kié ez a kocsi, Jancsi?” – kérdeztem.

“Nagy Imre a mai tárgyalás után ezzel küldött vissza, mert aggódott a biztonságomért.” – Jancsi mosolygott; el sem tudta képzelni, hogy bárki ártani akarna neki.

“Tudod azért vannak még olyanok, akik szeretnék, ha Imre bácsi nem beszélne annyit a magadfajtákkal” – válaszoltam.

A Völgy utcai csizmám

A Völgy utca a budai hegyekben van, ahol azelőtt a gazdagok elegáns és fényűző nyaralói álltak. Ezeket a villákat persze mind államosították, és átadták az új uralkodó osztálynak, a kommunista fejeseknek. A katonai laboratórium egy háromemeletes, gazdagon díszített palotában volt, azt hiszem ez lehetett a lipót mezei idegszanatórium[53].  A vaskapu mellett csengőhúzót vettem észre. Az utca néptelen volt, két kislányt kivéve, akik a szomszédos villa előtt vadgesztenyével játszottak. Gyurka a kaputól néhány méterre állt meg az autóval, és elővette a pisztolyát, mire én is elővettem fényes kis női pisztolyomat amit Kopácsitól kaptam. Amikor odaértünk a kapuhoz, meghúztam a csengődrótot.

A katonai laboratórium

A katonai laboratórium

Némi távolságból felhangzott egy békebeli csengő kellemes hangja. Ahogy ott álltunk a kapu két oldalán, a téglafaltól részben védve, a kezem reszketett és kiszáradt a torkom. Hosszú időnek tűnt, míg végre lépteket hallottunk, majd fordult a kulcs a zárban, és lassan kinyílt a kapu.

Kezemben a pisztolyommal beléptem és az volt az első szavam, hogy:

“A forradalom nevében lefoglalom ezt a laboratóriumot!”

A kaput nyitó őszülő tiszt meglepettnek látszott. Kézfogásra nyújtotta a kezét, és amikor én végre ügyetlenül elraktam a kis pisztolyomat, kezet ráztunk.

“Kovács ezredes” – mondta.

“Öcsi” – feleltem.

Az ezredes Gyurkával is kezet fogott, majd egy nagy tanácsterembe vezetett bennünket. Az asztal akkora volt, mint két pingpongasztal, és egy csomó tiszt ült körülötte. Kovács ezredes az asztalfőre irányított bennünket, és amikor leültünk, formális üdvözlőbeszédet tartott.

Elmondta, hogy a laboratórium megalakította saját forradalmi tanácsát, eltávolította az ávós tábornokot, aki a laboratóriumot vezette. Azóta arra várnak, hogy hivatalosan felvehessék velünk a kapcsolatot. Üdvözölt bennünket, mint a szabadságharcosok képviselőit. Biztosított róla, hogy ők is szabad és demokratikus Magyarországot akarnak, és mind szakértelmük, mind pedig felszerelésük a rendelkezésünkre áll. Mialatt beszélt, Gyurka jobb keze a pisztolyán nyugodott. Én a kordzakóm oldalzsebébe dugtam a magamét.

Közöltem velük, hogy szeretnénk egy rövidhullámú rádióadót kölcsönkérni, mert szeretnént közvetlen kapcsolatot teremteni a budapesti utcákon állomásozó orosz tankok legénységével. Egy hangszórós gépkocsit is kértem. Mindkettőt megígérték. Mivel én nem tudtam vezetni, egy sofőrt is adtak, aki a kocsit elhozza a garázsunkba. Az egyik tiszt átadott egy darab papírt, amelyen az oroszok használta rövidhullámú frekvenciák listája állt. Egy másik elmagyarázta, hogyan működik a hangszórós kocsi, melyből lehet közvetiteni akár mikrofonról, akár magnószalagról vagy rádióról. Egy szervezeti táblázatot is kaptam tőle melyen rajta volt mindannyiuk neve, rangja, szakterülete és telefonszáma.

Hat órára járhatott amikor felerősitették a háttérben szóló rádiót, mert Nagy Imre beszélt abban. A miniszterelnök bejelentette az új kormány megalakulását és azt is, hogy a kormány a történteket nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli. Bejelentette, hogy kivonják a szovjet csapatokat Budapestről, bevezetik a többpártrendszert, feloszlatják az ÁVH-t és eltörlik a beszolgáltatást. Továbbá bejelentette a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulását, amely a honvédséget, a rendőrséget és a nemzetőrséget koordinálni és fogja irányitani a rend fenntartásában. Végül bejelentette a Kossuth-címer bevezetését és március 15-nemzeti ünneppé való nyilvánítását. Halálos csend volt a teremben, amit az egyik tiszt szavai törtek meg:

“Győzött a Forradalom!”

Népünk történelmét is mutatják az elmult évszázad magyar cimerei

 

Népünk történelmét is mutatják az elmult évszázad magyar cimerei

Indulni készültünk, amikor Kovács ezredes megkérdezte, kell-e még valami egyéb is, például ruhanemű vagy csizma. Nem értettem, mit akar ezzel mondani. Azt feleltem, hogy a Petőfi zászlóaljunk csupán egy ideiglenes nemzeti őregység, így hát egyenruhára nincs szükségünk. Kifelé menet drótozott szandálomra mutatott, és így szólt:

“Ha tüdőgyulladást kap, nem segítheti győzelemre a forradalmat!”

– Most végre megértettem, miről van szó. Ekkor több tiszt elsietett a raktárba, és pár perc múlva több cipővel és csizmával, meg egy halom ruhaneművel tértek vissza.

A tanácsterem öltözővé alakult. Zavarban voltam, mert ezek a tisztek kétszer annyi idősek voltak, mint én, és most itt láthatták piszkos lábamat, no meg zoknim siralmas maradványait. Ott álltak és néztek, amíg én néhány puha bőrgyönyörűséget felpróbáltam. Fekete lovaglócsizmában és a zakóm fölé vett vízhatlan ballonkabátban jöttem el a laboratóriumból. A csizmám úgy ki volt suvickolva, hogy a légy is fenékre esett volna rajta.

Olyan alaposan megváltozhatott a külsőm, hogy az egyetem MEFESZ irodája előtt álló diákőr megállított, és a személyazonossági irataimat kérte. Ez eddig még soha nem fordult elő. Ezért elhatároztam, megszabadulok a tiszti ballonkabáttól, a fekete lovaglócsizmát azonban megtartottam.

Pista nagyon örült a megszerzett autónak és rádiónak. Megkért néhány villamosmérnök-hallgatót, hogy segítsenek a rádióadás beinditásának technikai részében, és szólt Gyurkának, kérje meg Sík Igort, hogy intézze az orosznyelvű adást. Igor Moszkvában nőtt fel, mert édesapja a magyar nagykövet volt, így hát tökéletesen beszélt oroszul. Mivel Igor Gyurka sógora is volt, természetes, hogy ő kapta ezt a feladatot. Késő este volt már, igy mialatt Gyurka Igort hajkurászta, én Danner Jancsival járőrözni mentem.

Közben Kati is dolgozott, igazolványokat osztott, hogy a kapunál az örség tudja kit szabad beengedni, kit nem. A katonai osztályra való belépéshez külön igazolványt kaptam. Egyiket sem használtam soha, ismertek engem az őrök.

Danner Jancsi

Későre járt már. Az utcai lámpák nem égtek, sehol egy busz vagy villamos. Az emberek nagyobb biztonságban érezték magukat, ha járőreinket rendszeresen látták. Furcsa volt Jancsi mellett menni, mert 187 centis magasságom ellenére is valósággal törpének éreztem magam. A dunai rakparton indultunk el, a Petőfi híd felé. Csönd honolt a városban; úgyszólván semmi forgalom nem volt. Útban a híd felé senkivel sem találkoztunk. Jancsi csöndes ember volt. Ha rajta áll, alighanem egy szó nélkül járjuk be ezt a közel öt kilométeres háromszöget. Nekem kellett tehát szóra bírnom:

 “Na, hogy tetszik az új csizmám”?

– “Szép, nagyon szép” – felelte, de tudtam, hogy egy cseppet sem érdekli a csizmám.

–”Angyal Pistáról meséltem már neked?” – próbálkoztam ismét.

– “Csak azt, hogy találkoztatok. Miféle ember?”

– “Önzetlen idealista; azt hiszi magáról, hogy kommunista, neki azonban ez a szó az igazság és a gyengék védelmét jelenti. Utálja a diktatúrát. Elmondta, hogy otthon a vécében fejjel lefelé akasztotta fel Sztálin arcképét. A családját megölték Auschwitzban. Ne de inkább magadról mesélj valamit, mert én semmit nem tudok.”

– “A szüleim elváltak – kezdte, Szegeden maradtam apámmal. 1948-ban bajba kerültem a rendőrséggel, amikor a kommunisták megtiltották az iskolai vallásoktatást.”

-Szóval vallásos vagy?”

– “Inkább hivő, tudom hogy van Teremtő, tudom az is hogy életünknek van rendeltetése. Azt csak sejtem hogy  az talán az élet védelme lehet ezen a bolygón, vagy talán annak a kipróbálása, hogy a szabad akarat nemesíti-e, vagy elsatnyítja az emberi lelket. Azt is tudom, hogy tévednek az ateisták, mert többről szól az élet, mint hetven vagy nyolcvan évnyi önzésről, kényelemről, biztonságról meg a testi funkciókról. Azt is tudom, hogy ami ma Magyarországon történik, az több, mint egy kis nép szabadságvágyának a megnyilvánulása. Itt most maga az emberi lélek születik újjá, egy nép kezd újra hinni, hinni a közösség, az összefogás erejében és abban, hogy gyermekei jövőjét ő maga formálja, abban, hogy harcunk egyben a hitetlen tankok és a hit megütközése.”

Még soha nem láttam Jancsit ennyire felvillanyozottnak, ennyire lelkesültnek. Olyasmiket mondott, amiket úgyhiszem, hogy még önmagának sem fogalmazott meg soha. Csöndben maradtam, ő meg folytatta.

– “A csontjaimban érzem, hogy most felkel a szabadság és függetlenség napja, az emberi méltóság napja. Szeretném ha eljönne az egész világon egy új reneszánsz, egy szellemi megújhodás ideje, szeretném ha a gazdag világ célja nem csak a kényelem, de a szegények felemelése meg a béke lenne. szeretném hogy az emberiség megtalálnája nem csak a gazdagodás, de a  nemesedés útját is. Persze tudom hogy ez időbe tart és  áldozatot is követel, de remélem hogy be fog következni és remélem, hogy ehhez mi is hozzájárulunk, sőt ebben mi példát is mutatunk… Egy cinikus, hitetlen világnak mutatjuk most meg, hogy mire képes az emberi lélek. Lehet, hogy egyesek kinevetnek, amiért fegyvertelenül tankokkal szállunk szembe, de tévednek. Tévedett Sztálin is amikor megkérdezte, hogy “Hány tankja van a Pápának?”, mert tankokkal nem lehet eszméket eltiporni; az emberi lelket a tankok nem tudják legyőzni. Még ha elbukunk is eszméink elöbb vagy utóbb, de győzni fogak, mert azok örökéletűek, azokat maga a Teremtő oltotta belénk!”

Jancsi arról is beszélt, hogy amikor már győztünk, akkor az átalakulás folyamán az arany középutat kell követnünk! Egyrészt, nem szabad utat engedni az elszabadult bosszúnak, Pest utcáin nem szabad engedni, hogy ÁVHs vagy kommunista vér follyon, másrészt azért azt sem szabad megengedni, hogy elmaradjon a számonkérés. Nem kellenek börtönök és akasztások, de kell bocsánat kérés, mert anélkül nem lehet megbocsájtani.

Szükséges az is, hogy a kommunista uralkodó osztály helyére, egy hazaszerető, új uralkodó osztály kerüljön.  Jancsi hangsúlyozta:

– “A világtörténelemben még nem volt uralkodó osztály, mely önként feladta volna privilégiumait, igy a mi mosztovitáink sem fogják azt önként feladni. Ők majd megpróbálják kikiáltani magukat demokratáknak, támogatják majd a közvagyonnak magántulajdonná alakitását, a szabad sajtót, meg a kapitalizmust és közben megpróbálják majd a saját zsebeikbe “privatizálni” az államositott közvagyont, másszóval megmaradni uralkodó osztálynak. Ezt persze bölcs népünk nem fogja megengedni, mert tudja, hogy ezek nem magyarok, csak szolgalelkű emberek akik csak gazdát akarnak cserélni és ezzel elérni, hogy a szabad Magyarországon, a moszkvai gyarmatból, a globalizált nagyvállalatoknak gyarmata formálódjon. Ezt fogjuk mi megakadályozni!” – mondta.

Jancsi a nemzeti egység megörzésének fontosságáról is beszélt, arról, hogy amikor már győztünk, amikor már eltüntek a pesti utcákról a szovjet tankok, nekünk akkor is meg kell őriznünk 1956 egységét, nem szabad engednünk a pártoskodásnak, széthúzásnak, belső marakodásnak. E téren nagy fontosságot tulajdonitott a magyar zsidósággal való őszinte megbékélésnek, amihez szükséges, hogy a többségi társadalom őszintén bocsánat kérjen apái tetteiért a magyar zsidóságtól és ugynigy szükséges, hogy a magyar zsidóság belássa: érthető az, hogy a rákosiak és gerők bemocskolták a zsidó nevet és azt megtisztitani az ő dolguk. Jancsi jól tudta, hogy a szebb jövő kulcsa az, hogy egymást megértsük, egymás multbéli tettei közül a jót hangsúlyozzuk és persze az, hogy ne egymásra mutogassunk, hanem nézzünk a tükörbe! Fontosnak gondolta a mult eseményeinek hiteles feltárását, mert az növeli majd a “másik oldal” jobb megértését és igy szolgálhatja az össznemzeti egységet.

Már majdnem éjfél volt, mire visszaértünk az egyetemre. Megöleltem Jancsit, mielőtt lementem a baleseti szobába, hogy a keskeny, kényelmetlen, gurulókerekes ágyon megint aludjak egyet. Jancsi kissé zavartnak látszott, amiért így kitárulkozott és megengedte, hogy a szívébe lássak, hogy a fegyelme és önuralma leple alá pillantsak. Sokáig nem tudtam elaludni, feladatainkon, felelősségünkön, a példamutatás felelősségén járt az eszem.

Október 29, hétfő 

Hétfőn, október 29-én bizony hihetetlennek tűnt, hogy csak egy hete volt, amikor még a Bástya moziba készültem Ágnessel és a 140 forintos novemberi ösztöndíjamért könyörögtem. Annyi minden megváltozott azóta rajtam kívül is, de belül is, úgy éreztem, mintha egy évtized pergett volna le az elmúlt napokban.

A MEFESZ irodában kialakult már a napi rutin ami a hirek meghallgatásával kezdődött. Meghallgattuk a budapesti, a BBC és a Szabad Európa Rádió[54] adásait, meyekből persze vegyes hirek jöttek. Tegnap Mikes Imre a Szabad Rurópa “Reflektor” cimü műsorban azt mondta, hogy:

“Fiaink, ne tegyétek le a fegyvert!”

Ugyanakkor valószinü, hogy ezt a biztatást nem a rádiót fenntartó CIA kezdeményezte, elvégre az végig kitartott a Jaltai Egyezményben elfogadott “kölcsönös be nem avatkozás” elve  mellett.

A rádiók meghallgatása után Marián Pista rendszerint kiosztotta a nap első feladatait, de ezen a hétfő reggelen más történt, mert külföldről rossz hirek érkeztek. Megtudtuk, hogy Izrael, szövetségben az angolokkal és a franciákkal megtámadta Egyiptomot, tehát kitört a háború a Szuezi-csatornáért[55]. Én nemigen értettem, miért olyan nagy baj ez nekünk, de Pista elmagyarázta:

A két akció egybeesésének napja véletlen, nem volt olyan egyezség, hogy ha a Szovietek nem védik meg Nassert és a Suez csatornát, úgy a Nyugat nem védi meg Magyarországot.

A két akció egybeesésének napja véletlen, nem volt olyan egyezség, hogy ha a Szovietek nem védik meg Nassert és a Suez csatornát, úgy a Nyugat nem védi meg Magyarországot. 

 

Egyiptom elnöke, Nasszer[56] – aki szövetségese a Szovieteknek – államosította a csatornát, amely korábban angol és francia tulajdonban volt. Az angolok és franciák ezért most Izraellel szövetkezve katonai úton igyekeznek visszaszerezni azt. Ugyanakkor az oroszok növelni akarják közép keleti befolyásukat és ezért Csehszlovákián keresztül fegyverrel és tanácsadókkal támogatják Nasszert, remélve, hogy az “olajcsapra” is rátehetik a kezüket, és a Földközi-tengerre is bejuthat a szovjet flotta, ha másként nem, tengeralattjárók révén.  A franciák és angolok – ezek a dögök -,  már biztosan azt is megmondták az oroszoknak, hogy ha ők visszakaphatják a csatornát, akkor tőlük az oroszok azt csinálhatnak Magyarországon, amit csak akarnak. Jön az újabb Jalta[57], már megint minket adnak el. Hihetetlen! Egyszerűen hihetetlen!” – kiabálta Pista.

Pista keze reszketett, nyaka kivörösödött, magánkívül volt. Mi meg voltunk döbbenve, de azt mégsem tudtuk egészen elhinni, hogy az általunk oly nagyra tartott Nyugat képes lenne ilyen mélyre süllyedni.

Most a rádióban Eisenhower elnök választási kampány beszédeiből idéznek: arról beszél az amerikai elnök, hogy vissza kívánja szorítani a kommunizmust és arról hogy támogatja a megszállottak „önfelszabadítási igyekezetét”, de mindez zavarosan hangzik, mert ugyanakkor azt is mondja, hogy Magyarország nem katonai szövetségese Amerikának és hogy a Jaltai magállapodás, – tehát a “kölcsönös be nem avatkozási egyezmény” ma is érvényben van. Márpedig, ha ez igy van, akkor ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok nem nyújt segítséget Magyarországnak, Szóval össze voltunk zavarodva.

Osztozkodás Yaltában

Osztozkodás Yaltában 

Az örök öptimista Gyuszi úgy értelmezte a hallottakat, hogy Eisenhower megígérte, hogy sigiteni fog, ha újra támadnak az oroszok. Pista a fejét rázta. Nem bízott Eisenhowerben. Azt mondta, hogy ha Eirenhower komolyan segíteni akarna, akkor a britek ma nem bombáznák a Szuezi-csatornát. Pista mellett Szőke Kati kezét szájára tapasztotta, már-már elsírta magát. Gyurka arcán undor és felháborodás.

 

Danner Jancsi sem vesztette el optimizmusát[58]. Így szólt:

“Eisenhower nem fogja engedni, hogy a szövetségesei a szuezi manőverükkel hátba támadjanak bennünket. Amerikában egy hét múlva választás lesz és ha azt Eisenhower megnyeri, akkor nem fog engedni az oroszoknak… Semmi okunk nincs a kétségbeesésre. Az ÁVH megszűnt, az orosz tankok közül néhány már ki is vonult a városból, Nagy Imre visszaállította a többpártrendszert, és Maléter Pál a honvédelmi miniszterünk. Nincs miért aggódnunk! Ne a Szuezi-csatornával törődjünk, tegyük a magunk dolgát!”

Miközben mi a Szuezi-csatornáról beszélgettünk ezen a felhős hétfő reggelen, diákok ezrei özönlöttek be az egyetem kapuján. A MEFESZ irodai kis csoportunknak az volt a dolga, hogy ezekből a diákokat egy zászlóaljjá szervezzük. Ez persze rengeteg mindent igényelt, elvégre a diákságnak az évfolyamokon kivül nem volt semmi szerkezete. Igy évfolyamonként igyekeztünk a fegyvereket kiosztani, a kommunikációs rendszert kialakítani, szálláshelyeket, menzát biztosítani. A lázas sürgés-forgás közepette még Pista is lassacskán megfeledkezett a szuezi rossz hírről, és mindannyian nekigyürkőztünk a feladatoknak. A gépészmérnöki kar harmadéves hallgatói szinte teljes létszámban bent voltak már az egyetemen. Nagy örömmel láttam újra osztálytársaimat: Egry Gyurit (becenevén Menőt), Zsindely Lacit, Lipcsey Attilát és mindenki mást.

Mai első feladatom egy vörös hajú nyugati riporternek és fotósának a körbevitele volt az egyetemen. Ők a zászlóaljunkat akarták megnézni és csak angolul beszéltek, én meg csak három szót ismertem ezen a nyelven: yes, no és Camel. A Camel-t onnan ismertem, mert apám kedvenc cigarettájának (többnyire üres) dobozán ennek a “bizottság által tervezett” és ezért félresikerült lónak a képe volt látható.

A riporter nagyot csalódott bennem. Ő szemlátomást szenzációt keresett, mert valami bulvárlap címoldalára akart kerülni riportjával. Hullák, vér, kínzókamra, pusztulás kellettek volna neki, vagy legalább egy fára akasztott náci, illetve ávós pribékek.

– “If it bleeds, it leads” – ismételgette (ami annyit jelent, hogy a vér szüli az érdeklődést a cikk iránt).

A tornateremben már többszáz fegyvert kiosztottak. A diákok csendesen álltak a sorban, hogy aláírják a fegyvereik átvételét. A lőfegyverek ládái mellett halomban állt a falusiak által behozott élelmiszer. Rend volt és nyugalom.

Amikor a riporter megtudta, hogy a KA-51-es előadóteremben AVH-sok vannak, felcsillant a szeme, ám amikor látta, hogy ezek a “foglyok” nem félnek, és nincsenek megbilincselve, a dolog már nem érdekelte. Egy ávós tiszt (aki saját biztonsága érdekében önszántából jött be hozzánk) és egy postás (akit mi tartóztattunk le, mert lopott órákat találtunk nála) éppen sakkoztak. Lehet, hogy csak a postás áll majd bíró elé, amikor működni kezd újra a jogrend.

A vörös hajú riporternek ezen a ponton elege lett belőlünk. Távozott. Néhány nap múlva még egyszer láttam, de kórházi ágyon, fejsebbel. Feje egyik oldalán leborotválták vörös haját, a másik oldal véráztatta volt. A szerencsétlen megtalálta, amit keresett.

Visszafelé a MEFESZ irodába menet megnéztem, mi a helyzet a kapunál. A főbejárat előtt egy stráfkocsi állt. Ünneplőbe öltözött öreg parasztember mászott le a bakról, és azt kérdezte tőlem:

“Maguk az egyetemisták?”

“Mi volnánk.”

–”Hát hoztam kenyeret meg ami volt, hátha köll maguknak?”

– “Jaj, de hát minekünk nincs erre pénzünk, bácsi ” – feleltem, de amint kimondtam, már tudtam, hogy nem ezt kellett volna mondanom.

Szeme összeszűkült, nyaka elvörösödött, a hangja meg elfulladt az indulattól, ahogy megszólalt:

– “Ilyet mán ne mondjon! Hogyan is gondúhatja, hogy én elfogadnám a pénzüket, amikor, maguk ingyért adhatják az életüket, oszt mink meg pénzért adjuk azt amink van? 

Ijedtnek látszhattam, mert halkabban folytatta:

“Nézze, mink nem tudunk követeléseket írni, harcolni meg túl öregek vagyunk, de azér’ mink is részt akarunk ám venni. Hát fogadják szívesen, amit hoztam.” 

Láttam rajta, hogy ilyen sokat régen nem beszélt. Rendes körülmények között alighanem egy hét alatt nem szólt ennyit. Ki is fulladt, meg az orrát is ki kellett fújnia. A fél arcát eltakaró nagy fehér zsebkendő mögül még csöndesen hozzátette:

” Tudja, mink is szeretnénk szabadok lenni!”

Később a rendőr-főkapitányságon a fegyveres csoportok képviselőinek nagygyűlésen vettünk részt Danner Jancsival. A téma az új nemzetőrség megszervezése volt. Kopácsi Sándor régi barátként üdvözölt. Nagyon tetszett neki az új csizmám. Ők ketten, Kopácsi és a felesége Ibolya annyira nyájasak voltak, hogy már-már rokonként gondoltam rájuk.

Angyal Pista is ott volt. Megkérdeztem:

“Hát a te önjáró szemetesládád hogyan szuperál?”

“Kedves szomszédaink, a tankok elmentek az útkereszteződésből. ezért már nincs réjuk szükség, most már lehet az utcákon járni.”

A gyűlés zökkenőmentesen folyt. Megegyeztünk, hogy a nemzetőrség minden tagját lajstromba kell venni és igazolvánnyal kell ellátni. Kopácsi fogja aláírni az igazolványainkat. A gyűlés után Danner Jancsi meg Angyal Pista egy megbeszélésre indultak a parlamentbe ahol Nagy Imre tárgyalásokat folytatott a fegyveres felkelők vezetőivel. Én elballagtam Ágnesék bérházához ahol csak Gábor és Judit,  – féltestvére voltak- otthon és mintha csomagoltak volna.

“Mi folyik itt?” – kérdeztem.

– “Mindennek vége!” – felelte Gábor[59]. – “Hát nem hallottad? Izrael megtámadta Egyiptomot. Ez zöld lámpát ad az oroszoknak,. Ha újra támadnak, én már itt sem vagyok.  Szerinted most mi lesz?”

Judit tizenhét éves volt, én pedig húsz, így hát nekem kellett megnyugtatnom:

“Ne izgulj! Az oroszok már mennek kifelé. Eisenhower majd leállítja ezt az őrületet a Szuezi-csatornánál. Nálunk erős nemzetörség alakul! Szóval csomagolás helyett inkább gyertek közénk.”

Az egyetemen teljes zűrzavar uralkodott. Körülbelül ötven ember tolongott a MEFESZ irodában, és mindegyikük Marián alezredessel akart beszélni. A bejáratnál az őrök nem sokat értek; mindenkit beengedtek, akinek volt valami személyazonossági igazolványa. Éjfélre járt már, mire ennek az őrültekházának vége lett, és le tudtunk ülni, hogy megbeszéljük a teendőket. Pista kába volt a fáradtságtól.

1956, október 29, a forradalom első hetének végén, a Műegyetem kémia tanszékének épületéről már eltünt a vörös csillag és a Gellért téri emlékművön megjelent egy Kossuth cimer. Béke volt

1956, október 29, a forradalom első hetének végén, a Műegyetem kémia tanszékének épületéről  már eltünt a vörös csillag és a Gellért téri emlékművön megjelent egy Kossuth cimer. Béke volt.

Mivel az egyetemen vagy ezren is lehettünk és itt voltak a Petőfi Katonai Főiskola kadétjai is meg a pilisvörösvári tankok is, a mai káosz megismétlődését elkerülendő, elsősorban a fegyelmezett kommunikációt kellett megszervezni. Elhatároztuk, hogy a MEFESZ irodába csak a sürgős ügyben járók léphetnek be és azt is hogy minden reggel kiosztunk egy tájékoztatót az eseményekröl, illetve teendőkről. Aztán még mindezt közhírré is tettük és mentünk aludni.

 

Október 30, kedd

Kedden reggel, október 30-án korán kellett kelnem, mert gurulós ágyamat a baleseti szobában használni akarták. Virradatkor ugyanis az egyik zseniális harcosunknak nem akadt jobb dolga, mint a megtöltött géppisztolyát tisztogatni, és így sikerült az egyik lábujját ellőni azzal. Így aztán ő került az ágyamba. Mivel ágyam már nem volt, és amúgy is álló helyzetben kellett lennem, hát felmarkoltam egy doboz rajzszöget meg néhány példányt az előző este megfogalmazott tájékoztatóból és elindultam végigjárni a főépületet.

A főépület négy emeletből állt. A folyosó minden emelet középen futott, az irodák és előadótermek ajtajai pedig annak mindkét oldaláról nyíltak. Ezen a reggelen mindenfelé diákok aludtak, a folyosókon, irodákban, laboratóriumokban és előadótermekben is. A tegnap este megfogalmazott házirend példányait az ajtókra, hirdetőtáblákra rajzszögeztem, és körülbelül egy óra alatt bejártam az épületet.

A Műegyetem főépülete

A Műegyetem főépülete

Amikor visszaértem a MEFESZ irodába, Pista és a többiek már meghallgatták a reggeli híreket.

Vegyes felvágott volt” – mondta Jancsi. – “A jó hír az, hogy Nagy Imre megszüntette az egypártrendszert, és új kormányt alakított. A rossz hír meg az, hogy a Szabad Európa Rádió mindezek ellenére még mindig támadja őt. Azt is mondják, hogy ne bízzunk benne. Igen furcsa, ahogyan beszélnek. Nem értem, miért gyűlölik annyira. Fogalmam sincs, mit akarnak ezek az emberek, vagy ki parancsolja nekik, hogy mit mondjanak?”

Na azért jó hírek is voltak. A város tele volt „ruszik haza” feliratokkal és a feliratokban már jelentkeztek a pesti humor jelei is:

Feliratok a pesti utcán

Feliratok a pesti utcán

“Szóval, van egyéb jó hír?” – kérdeztem Jancsitól, mert nem különösebben érdekelt, hogy mit mond a Szabad Európa Rádió. Fütyültem rá, hogy mi az ő véleményük Nagy Imréről. Én tudtam, hogy ki ő és mások véleménye nem érdekelt. Jancsi tehát témát váltott:

“Az a jó hír, hogy Magyarországon mindenütt megszűntek a harcok. Az emberek  eltakarítják a romokat és készülnek felvenni a munkát. Sajnos az Izraeliek és szövetségeseik még mindig bombázzák Szuezt, de az oroszok most már hivatalosan is beleegyeztek, hogy kivonják csapataikat Magyarországról. Légihidat[60] is kezdeményeztek, hogy elszállítsák a megszálló hadsereggel itt tartózkodó családtagjaikat Magyarországról. Azt állítják, hogy ezen a légihidon mintegy kétszáz repülőgép fog közlekednils a légihíd akciót egyszerűsítendő, Budapest mind a három repülőterét elfoglalták az oroszok. Pista szerint ez az “egyszerűsítési” dolog csak ürügy, és igazándiból a magyar légierő semlegesítése a céljuk.”

Az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) székháza a Köztársaság téren

Az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) székháza a Köztársaság téren

Nem sokkal később fejére állt a világ! Szörnyü hirek érkeztek: Olyan tájékoztatást kaptunk, hogy a Köztársaság téren, a Pártházat védő ÁVH[61]sokat brutálisan meglincselték[62]. A halottak száma 20-körül van (16 ÁVHs, három honvédtisztről, két

pártfunkcionárius és a pártház borbélya) vesztitették el életüket. Hiába fékezték meg a lincselőket az oda érkező Corvin közi szabadságharcosok, a forradalom féltve őrzött hirneve, tisztasága nem csak bemocskoltatott, de ezzel ezek az aljas gyilkosok okot adtak Moszkvának a beavatkozásra.

Nem sokkal később fejére állt a világ! Szörnyü hirek érkeztek: Olyan tájékoztatást kaptunk, hogy a Köztársaság téren, a Pártházat védő ÁVH-sokat brutálisan meglincselték. A halottak száma 20-körül van (16 ÁVHs, három honvédtisztről, két pártfunkcionárius és a pártház borbélya) vesztitették el életüket. Hiába fékezték meg a lincselőket az oda érkező Corvin közi szabadságharcosok, a forradalom féltve őrzött hirneve, tisztasága nem csak bemocskoltatott, de ezzel ezek az aljas gyilkosok okot adtak Moszkvának a beavatkozásra.

Ma sem tudjuk biztosan, hogy kik, de azt igen, hogy a lincselők meggyalázták forradalmunk tisztaságát és okot adtak Moszkvának a második támadásra.

Délután Nagy Imre szólt a rádión. Első szavai ezek voltak:

„Magyarország dolgozó népe, munkások, parasztok, értelmiségiek! A hazánkban mind szélesebben kibontakozó forradalom, a demokratikus erők hatalmas megmozdulása válaszút elé állította hazánkat. A nemzeti kormány az MDP elnökségével egyetértésben a nemzet életében sorsdöntő elhatározásra jutott, amelyet a következőkben kívánok Magyarország dolgozó népével tudatni. Az ország életének további demokratizálása érdekében az egypártrendszer megszüntetésével a kormányzást az 1945-ben újjászületett koalíciós pártok demokratikus együttműködésének alapjaira helyezzük.”

Ezután hozzátette:  A magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről.”

Nagy Imre tehát bejelentette a pártállam és az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését. Ezenkívül bejelentette, hogy a felkelőket bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési rendszert, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról. E mellett Nagy Imre a minisztertanácsba bekérette Andropov szoviet nagykövetetot, ahol közölték vele a Varsói Szerződésből kilépésről szóló döntést, valamint számon kérték Andropovon az újabb és hívatlanúl beözönlő szovjet csapatokat. Andropov estére azzal a javaslattal állt elő, hogy a szovjetek készek kivonni a csapatokat, amennyiben Magyarország visszavonja az ENSZ felé intézett kérését a magyar ügy napirendre tűzéséről. Nagy Imre ezt elfogadta.

“Nagy dolog, – mondta Kati -, de vajjon betartják a szavukat az oroszok?”

Hangulatunk derűlátó volt. Gyurka elmondta, hogy Sík Igor elkezdte figyelni az orosz katonai rádióadásokat és napjában kétszer a rádiónkon megismétli orosz nyelven a mi rádióadásunkat.

Sik Igor mai adása a Szoviet Kormány döntéséről tájékoztatott, mely elhatározta, hogy a szoviet kormány tudomásúl veszi az új magyar kormány létrejöttét és elfogadja azt. E mellett kijelentették, hogy nem csak Budatestről, de ha kell az egész országból kivonják csapataikat. Ezt Zsukov marsal is megerősitette, miután a presidium meghallgatta a Politburo Budapesten tartózkodó képviselőit,  Anastas Mikoyant és Mikhail Suslovot. A döntést másnap formálisan és az összes varsói tagállamra vonatkoztatva nyilvánosságra is hozta a Szoviet Kormány.

Hatalmas eredmény volt ez! Gyuszi, – aki még nem tudott a Köztársaság téri eseményekről – igy fogalmazott:

“Nagyon igazunk volt, hogy nem provokáltunk, hogy betartottuk a törvényeket, nem támadtunk csak védekeztünk, nem volt népitélet még az ÁVH-val szemben sem. Fontos volt, hogy nem adtunk okot arra, hogy a Szoviet egy ellenséges állam létrejöttétől féljen! Most majd nem beszél a “forrófejű magyarokról” a világ, mint tette 1848-ban amikor fejjel mentünk a falnak!” – monta Gyuszi, s mi boldogan bólogattunk.

Pista úgy határozott, hogy ma a MEFESZ irodában Katival együtt én lássam el az ügyeletet, mert mindenki másnak megbeszélése volt vagy a parlamentben, vagy a katonai parancsnokságokon. Igyekeztem tehát valami rendfélét teremteni. Volt mit csinálni! A telefon állandóan szólt, jöttek a hirek mindenfelől. Az egyik hir az volt, hogy eltünt a Rákosi kulcsemberei közül négy: Gerő, Hegedüs, Piros és Bata, de még nem tudtuk, hogy hová is mentek. Csak később tudtuk meg, hogy Moszkvába. Nekem ugyan nem hiányoztak, de azért rossz érzésem lett ettől a hirtől, mert úgy sejtettem, hogy készül valami.

Október 29-én Andropov nagykövet támogatásával Moszkvába menekült Hegedüs András miniszterelnöük, Gerő elnök párttitkár, Piros László belügyminiszter és Bata Instván, a vezérkar parancsnoka.

Október 29-én Andropov nagykövet támogatásával Moszkvába menekült Hegedüs András miniszterelnöük, Gerő elnök párttitkár, Piros László belügyminiszter és Bata Instván, a vezérkar parancsnoka. 

 

Október 31, szerda

Október 31-én szerdán, a reggeli “eligazitáskor” a MEFESZ irodában már szólt a Szabad Kossuth Rádió. A rádió beköszöntőjét Örkény István[63] fogsalmazta med és annak teljes szövege igy hangzott:

„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon. Még a minap, hazánk újjászületésének órájában sem bírta abbahagyni a hazugságot. De ez a harc, amely az utcán kivívta a nemzet szabadságát és függetlenségét, a rádió falai közt is fellángolt. Akik a hazugság hirdetői voltak, e perctől fogva nem munkatársai többé a Magyar Rádiónak, mely ezentúl joggal viselheti Kossuth és Petőfi nevét. Mi, akik itt állunk a mikrofon előtt, mi új emberek vagyunk ezen a helyen. A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani. Ahogy híressé vált régi-régi esküminta követeli, az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, csak az igazságot fogjuk elmondani. Egy részecske vagyunk az ország testéből. Kérjük, adják meg azt a figyelmet munkánknak, mely minden dolgozó magyar embernek jár. Mi az egész forradalmi mozgalom szószólóinak valljuk magunkat, és a magyar nemzet hangját akarjuk hallatni ország-világ előtt. A rádió régi vezetőit és munkatársainak egy részét leváltottuk. Kelt Budapest, 1956. október 30-án.”

Soha nem felejtem el, amit mondott, és azt sem, ahogyan mondta, remegő, szinte már imádkozó hangon: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!” és igérte a rádió nevében, hogy soha többé nem fognak nekünk hazudni. Ezeket a szavakat hallván mindannyian megilletődtünk. Tudtuk, hogy ez és az ehhez hasonló fogadalmak jelentik a jövőnk kulcsát. Kati annyira meghatódott, hogy ki kellett szaladnia az irodából. Mi csak álltunk ott, és bámultunk magunk elé, mert bennünk is elrekedt a szó.

Nagy örömmel hallottuk Nagy Imre bejelentését is, hogy:

“Magyarország a Varsói Szerződésből eredő kötelmek felmondásáról a tárgyalásokat megkezdi”.

Tele voltunk reménnyel, lelkesedéssel. Békés újrakezdésre készülődött az egész ország, November 5-én, hétfőn már dolgozni készültek az emberek.

Bizony meg kellett harcolni a Szabad Magyar rádióért és azért, hogy ez a mondat azon elhangozhasson: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!”

Bizony meg kellett harcolni a Szabad Magyar rádióért és azért, hogy ez a mondat azon elhangozhasson: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!” 

Azt is megtudtuk a rádióból, hogy Pálinkás-Pallavicini Antal[64] őrnagy tisztjei  kiszabadították a bebörtönzött és megkínzott Mindszenthy József[65] bíborost. A főpapot a fogságban  többször megverték, elkábították, női cellákba dobták, de mindezek ellenére, a kiszabadulásakor tett első nyilatkozata így kezdődött:

„Senkit nem gyűlölök, nincs harag a szívemben.”

mindszenty

Mindszenty József Magyarország hercegprímása

Mindszenty József Magyarország hercegprímása

Moszkva dönt

Azért rossz hír is akadt bőven. Megtudtuk, hogy a franciák és angolok nemhogy útját állták volna az izraeliek Egyiptom elleni támadásának, de már ők is bombázzák a Szuezi-csatornát. Az igazán rossz hirt Sik Igortól kaptuk: Arról tájékoztatott, hogy az orosz tervek 24 óra alatt megváltoztak[66].

“Nem tudjuk pontosan miért, de valószinü, hogy a Köztársaság téri lincselés, a szezi támadás és Nagy Imre döntése, hogy Magyarország semleges kiván lenni és ezért kilép Varsói Szerződésből, voltak a főokok. “Mindenesetre a Szovjetek most a beavatkozás mellett vannak.” – monta.

Ezen a napon az első feladatom a Nagy Budapesti Forradalmi Munkástanácsok gyűlésén való részvétel volt a Beloiannisz (volt Standard) gyárban. Mint mindig, most is Vereczkey Gyurka vezette a Műegyetem számomra biztositott kocsiját, én meg nézelődtem. Az utcákon egy orosz tank sem volt látható, a harcok véget értek. Az emberek arcán vidám bizakodás, egyesek a kitört ablakok és kirakatok üvegcserepeit, romos épületek törmelékét söpörték, takarították el az úttestről.

Sokan az ablakokba kitett rádiókat hallgatták. A gyárkapuban, a Maukástanácsok[67] őrei megvizsgálták a megbízólevelemet és mikor látták, hogy a Műszaki Egyetemet képviselem, nagy megbecsüléssel fogadtak. Az ő arcukon is jókedv, bizakodás! A teremben sok ismerős arc, mindegyiken öröm, bizakodás. Látszott, hogy az ország készül a munka hétfői felvételére, a rend helyreállitására és felszabadult hazánk épitésére.

 

Az ÁVH szétverve, eltüntek az orosz tankok, azt hittük győztünk!

Az ÁVH szétverve, eltüntek az orosz tankok, azt hittük győztünk! 

A gyűlésterem pódiumán ültek a Munkástanácsoknak, a Parasztszövetségnek, az egyetemek forradalmi bizottságainak és az Értelmiség Forradalmi Bizottságának küldöttei,, vezetői. Csak vezetéknevükkel mutatkoztak be: Fazekas, Báli, Palkovics meg Rácz… Én, mint mindig, most is csak Öcsit mondtam mikor átadtam a Műszaki Egyetem hallgatóinak tiszteletteljes üdvözletét és megismételtem mindannyiunk hitét, hogy kivonulóban vannak az orosz csapatok, az ÁVH megszűnt és Magyarország a legjobb úton halad, hogy egy szabad és semleges demokráciává váljok.

“Önöket arra kérjük – mondtam -, “hogy új kormányunkat tájékoztassák gondjaikról, kivánságaikról és persze azt, hogy vegyék fel a munkát, induljon meg ismét a termelés.”

A szünetben megismertedtem Rácz Sanyival[68], kivel az elkövetkező évtizedekben gyakran dolgoztunk együtt, jó barátok lettünk.

Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Munkástanácsok elnöke

Rácz Sándor, a Nagy-budapesti Munkástanácsok elnöke

Magyarország semleges

A gyűlés ünnepélyes rendben folyt. A küldöttek egytől-egyig támogatták az indítványt, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből[69], és nyilvánítsa ki semlegességét. Megszavazták, hogy a gyárak vezetését mindenütt a megválasztott Forradalmi Munkástanácsok vegyék át. Felhatalmazták a tanácsokat, hogy váltsák le a hozzá nem értő kommunista igazgatókat, szabaduljanak meg az orosz tanácsadóktól és azonnal kezdjék újra a termelést. Ami az üzemek tulajdonlását illeti, meglepő egyetértés mutatkozott: elvetették a gyárak állami tulajdonban maradását, de a korábbi tulajdonosoknak való visszadását is. Kártéritésről beszéltek meg a munkások által való tulajdonba vételről, részvénytársaságról.

A Varsói Szerződés csoportjának jelvénye

A Varsói Szerződés csoportjának jelvénye.

A gyűlés után egyenest a Kilián laktanyába kellett volna mennünk, de megkértem Gyurkát, hogy csináljon egy vargabetűt, mert a Péterfy Sándor utcai kórházból telefonáltak, hogy fogytán van az AB csoportú vérkészletük, amihez Magyarországon nem tudnak hozzájutni és ezért Bécsből kellene hozni. Ezért gondoltam megnézem, mennyire sürgős a dolog. Bent a kórházban elmondták, hogy amióta vége a harcoknak, nem fogy annyi vér, de még ilyen körülmények közt is péntekre vagy lekésőbb szombatra elfogy a készletük. Gyurka számolt:

“Ma szerda van, két nap kell, hogy megjárjuk Bécset” – igy el is dőlt, hogy mi lesz a holnapi programunk!

Ma szobor emlékeztet a Corvon Közi srácokra

Ma szobor emlékeztet a Corvon Közi srácokra.

Kissé késve érkeztünk meg a Kilián laktanyába. Azt hiszem, hogy a legtöbb fővárosi szabadságharcos egység[70] küldött képviselőt erre a gyülésre. Úgy éreztem, hogy  feszültség vibrál a tömött terem levegőjében. A fő asztalnál egy magas katona vitatkozott egy nagy bajszú és dühös fiatalemberrel. Később megtudtam, hogy a tiszt Maléter Pál, Tildy Zoltán gárdaezredének egykori parancsnokolta, most Nagy Imre hadügyminisztere volt, a haragos fiatalember pedig a Corvin köz[71] szabadságharcosainak egyike, majd később parancsnoka, Pongrátz Gergely[72], kinek találó beceneve „bajusz” volt. Bajusz mamája is ott volt, vele beszélgettem. Ha jól emlékszem azt mondta, hogy ő harangozó és  hogy 5 fia van, de nem biztos, hogy jól emlékszem.

A Corvin Köz két parancsnoka

A Corvin Köz két parancsnoka 

Marián alezredes elöl ült, nem tudtam közel férkőzni hozzá, így hát amikor megpillantottam Angyal Pistát, mellé telepedtem. Az ülés célja a harcoló egységek közötti összhang megteremtése és az országos parancsnokság megválasztása volt. A vitát az váltotta ki, hogy Maléter tábornok a Corvin Köziek néhány harcosát letartóztatta valamilyen kihágás miatt. Ezt végül egy kézfogással elrendezték, s folytatódott a gyűlés. Marián alezredest a nemzetőrség vezérkarába, Király Béla[73] tábornokot főparancsnokká és Kopácsi Sándor rendőrfőkapitányt pedig főparancsnok helyettessé választottuk meg.

Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka amerikai emigrációban

Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka amerikai emigrációban

Angyal Pistát is jelölték a vezérkarba, ő azonban elhárította a megtiszteltetést. Maga helyett parancsnok társát, egy Olaf nevű fiatalembert ajánlott, akit el is fogadtunk. Ő változatlanul a fehér (no, már korántsem olyan fehér) munkaköpenyét viselte. Náthája vagy allergiája mintha valamelyest javult volna, de fáradtnak látszott. A gyűlés után még váltottunk pár szót:

“Na, hogy állsz a kávé szállitással?”

– kezdtem szokásos ugrató stílusomban, melyet Pista nem bánt, sőt „vette a lapot”, majd hozzátettem: –

“Mire készülsz?” – és a lábánál álló szerszámos ládára böktem.

“Kaptunk egy jelentést, hogy a lakihegyi rádióantenna kábele megsérült vagy megrongálták. Megpróbálom megjavítani. Na és te? Sikerül megőrizned kordzakód szépségét?”

“Úgy néz ki, hogy holnap megyek Bécsbe, hogy felvágjak a zakómmal, meg hogy hozzak vért, hacsak Marián nem bíz meg valami más feladattal.”

 “Üdvözöld nevemben az osztrák lányokat”

– mondta, aztán mindketten beszálltunk a magunk kocsijába.

Útban vissza az egyetemre megálltunk a Köztársaság téren hol tegnap az a szörnyű lincselés történt. Most is sokjan álltak a Kommunista Párt székháza előtt. A tér még mindig tele volt külföldi forgatóriporterekkel. Még a háztetőn is láttam egy stábot.– “Borzasztó” – mondtam csak úgy magamban, de a mellettem álló ember folytatta megkezdett mondatomat.

“Ezt az egész világ látja majd! Ezt minden magazin kinyomtatja majd! Ez a lincselés lesz forradalmunk szimbóluma, és nem a törött ablakú kirakatok mögötti érintetlen áruk, nem a bankjegyekkel teli őrizetlen gyűjtőládák vagy a tankokkal szembenéző gyerekek. Akárki tette is ezt, oda kéne felakasztani ahol tegnap az ávós lógott!”

Rosszul voltam, tehetetlennek, sértettnek és megalázottnak éreztem magam. Gyurka igyekezett lecsillapítani. Azt mondta, lehet, hogy provokáció történt, de ha nem akkor is a világon mindenütt egyforma a csőcselék. A vörös hajú riporter jutott eszembe, aki azt ismételgette, hogy ”ha vér van, vezércikk is van”. Úgy éreztem, mintha a húgomat erőszakolták volna meg. Úgy éreztem, hogy ez a csőcselék az én forradalmamat becstelenítette meg, és úgy éreztem, hogy szabadságharcunk legféltettebb kincsét, annak tisztaságát mocskolták itt be.

A mai napig nem tudjuk, hogy kik követték el (provokáció volt-e?) a forradalmunk tisztaságát meggyalázó lincselés

A mai napig nem tudjuk, hogy kik követték el (provokáció volt-e?) a forradalmunk tisztaságát meggyalázó lincselés.

 

November 1, Csütörtök

Csütörtökön, november első napján korán elmentem nemzetőr igazolványomért.[74] Az igazolványra rányomtatták a magyar nemzeti színeket, azonossági száma 8,260 volt, ami egyben mutatja létszámunkat is. Kopácsi Sándor írta alá. Roppant büszke voltam arra. Két nap mulva, November 3.-án Nagy Imre jóváhagyta a formális Nemzetőr jelvény (alább) tervezetét, melyet akkor már nem volt idő kiosztani, de a forradalom 50.-ik évfordulójára Király Béla legyártatott abból pár darabot és egy kis ceremónia keretében átadott egyet-egyet 4-ünknek: Kopácsi Sándor és Marián István jelvényeit özvegyeik, Pongrácz Gergelyét a még élő öccse, Ernő vette át, mig a 4.-et én kaptam.

A Nagy Imre által November 3.-án jóváhagyott Nemzetőr jelvény, mely már nem kerülhetett kiosztásra

A Nagy Imre által November 3.-án jóváhagyott Nemzetőr jelvény, mely már nem kerülhetett kiosztásra.

Amikor a MEFESZ irodába léptem, heves vita dúlt Nagy Imre miniszterelnök legutóbbi bejelentéseiről, arról hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és arról hogy kinyilvánította az ország semlegességét. Valamennyien tudtuk, milyen döntő lépésekről van szó. Vígh Tibor úgy vélte, ezzel kihívjuk magunk ellen az oroszok támadását.

„Az oroszok nem hagyhatják, hogy ez sikeres legyen, mert ha igen, minden szatellita felmondja a Varsói Szerződést!” – mondta.

Marián alezredes ezzel nem értett egyet. Szerinte semleges országnak kell lennünk ahhoz, hogy a nyugati hatalmak megvédhessenek. Nekik ma nincs törvényes alapjuk egy, a Varsói Szerződés tagállamai közötti vitába beleavatkozni, de megvédhetnek egy semleges országot, ha az segítséget kér egy fegyveres agresszió ellen.

“Vagyis – mondta –, Nagy Imrének nem volt más választása! Meg kellett tennie ezeket a lépéseket, hogy elháruljanak a jogi akadályok, ha ne adj Isten, nyugati katonai segítségre szorulnánk.”

Nem tudtam, kinek van igaza, és nem értettem a nyugati vezetők mentalitását sem, azt azonban tudtam, hogy a magyar közvélemény Nagy Imre mögött áll. Tudtam, hogy egyik katonai tömbhöz sem akarunk tartozni, hogy semlegesek akarunk lenni. A vita folytatása közben a rádió a Párt új vezetőjének, Kádár Jánosnak[75] beszédét közvetitette. Ő azt mondta:

„Dicső, magyar forradalmunk győzött. Szabadságot és függetlenséget vívtunk ki Magyarországnak. Büszke vagyok, hogy a kommunisták az első sorokban harcoltak ebben az igazságos forradalomban. Ha kell, utolsó leheletemig védeni fogom, amit elértünk. Puszta kézzel küzdök érte.”

(Akkor persze még nem tudtam, hogy másnap már Moszkvában lesz[76] és persze azt sem tudtam, hogy az oroszok megszállták a Ferihegyi repülőteret.).

Kádár János főnökei társaságában

Kádár János főnökei társaságában

Ettől máris jobban éreztem magam – nem azért, mintha bíztam volna Kádárban, hanem azért, mert ha a Kommunista Párt vezetője így beszél, és ha béke, nyugalom honol az országban, akkor nem létezik, hogy az oroszok megtámadjanak.

“Ezek után még mindig támadhatnak az oroszok?” – kérdeztem Gyurkától.

“Egyes számú szabály, hogy sose hidd el, amit egy kommunista mond! Még az ellenkezőjét se. Ez a Kádár, akinek Csermanek az igazi neve és barátai[77], ezek, bármit megtesznek vagy mondanak, amit moszkvai főnökeik parancsolnak. Kádár a börtönben megtanulta, hogy tanácsos engedelmeskedni, amikor kommunista elvtársai kihúzkodták a körmeit. Hidd el, nem felejtette el! Ma még velünk van, mert mi most győztünk; holnap hátba támad bennünket, ha Moszkvából arra kap új parancsot. Te csak ne legyél olyan naiv!” – oktatott Gyurka.

Belügyminisztérium lefegyverzése

Pista rendszerint csak megmondta, mi a következő teendőm, de ma reggel egy gépelt és aláírt hivatalos parancsot nyomott a kezembe. A parancs így szólt:

„Ezennel meghatalmazom Lipták Bélát, hogy a Belügyminisztériumban levő fegyvert és lőszert összegyűjtse és a műegyetemre beszállítsa.  Budapest, 1956. Nov. 1. Marián István alezredes, Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság.”

Ez volt az első és egyetlen alkalom a forradalom folyamán, amikor a teljes nevem szerepelt egy parancson. Pista azt is mondta, hogy két teherautóval menjünk, és hogy a Bekügyminisztérium kulcsát kérjem el Kopácsi Sándortól.

A Belügyminisztérium kulcsát megőriztem, kihoztam Amerikába és amikor vagy 100 darab Műegyetemi MEFESZ dokumentumot elküldtem a lakitelki könyvtárnak, akkor azt is mellékeltem

A Belügyminisztérium kulcsát megőriztem, kihoztam Amerikába  és amikor vagy 100 darab Műegyetemi MEFESZ dokumentumot elküldtem a lakitelki könyvtárnak, akkor azt is mellékeltem. 

Összeszedtem vagy 25 egyetemistát, és amikor a teherautók előálltak, mentünk a rendőr-főkapitányságra a kulcsért. Kopácsi régi barátként üdvözölt. Figyelmeztetett, hogy a Belügyminisztérium az ÁVH tulajdonképeni központja volt, és eddig még egy szabadságharcos sem lépte át annak küszöbét. Ezért nem lehet tudni, mi vár ott bennünket. Majd átnyújtott egy hatalmas vaskulcsot, amelyet alighanem még a 19. században készítettek, és hozzátette:

“Ha fegyveres ellenállásba ütköztök, forduljatok vissza.”

A Belügyminisztérium hatalmas ajtaját vaspántok és lemezek erősítették, több tonnát nyomhatott. Én nagyra nőttem ugyan, de a kulcslyuk még így is a szememmel egy magasságban volt, a kilincs pedig még feljebb. Az épület korábban valami főúri palota lehetett. Úgy látszik, a múlt arisztokratái azt akarták, hogy a látogató kicsinek érezze magát, ha belép palotáikba. Bedugtam a negyedkilós kulcsot a zárba[78]. Simán megfordult, pici kattanás hallatszott, és már nyithattam is a kaput. A többtonnás óriás ajtószárny olyan jól volt kiegyensúlyozva, hogy egy ujjal ki tudtam volna mozgatni. Még az adott körülmények között is tiszteletet éreztem a mesterember iránt, aki ezt a remekművet alkotta.

A Belügyminisztérium épülete a Gresham palota mellett balra

A Belügyminisztérium épülete a Gresham palota mellett balra

Sötét folyosó fogadott a kapu mögött. Az a hátborzongató érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. A villanykapcsolót keresve fémtárgyba botlottam, amelyről kiderült, hogy egy géppuska. A kapu felé nézett a csöve. Mihelyt megtaláltuk a villanykapcsolót, és láttunk, nyilvánvalóvá vált, hogy az ÁVH-s védők az épület felső emeleteire vonultak vissza, mert csak a legnehezebb fegyverek maradtak a földszinten. A többit biztosan magukkal vitték. Az épület emeleteihez persze nem volt alaprajzunk. Igy csak találomra és lassan haladtunk beljebb az épületbe. Nem tudtam a léptek, melyeket hallok, vajjon a diáktársaim vagy visszavonuló ávósok léptei-e?

Nem tudtam, hogy a szabadságharcosok, akik kiverték az ávósokat, miért nem foglalták el az épületet. Rejtély volt, hogy miként ért véget az épület ostroma,  s ki zárta be utána a kaput? Miként jutott a kulcs Kopácsihoz? Kopácsi mindössze annyit mondott, hogy legyünk óvatosak. Hát igyekeztem az lenni. Amikor végigkutattuk a földszintet, szinte mindegyik irodában találtunk fegyvereket. Az ablakok mellett nagy mennyiségű használt töltényhüvelyt is találáltunk, ami arra utalt, hogy jó darabig eltarthatott a harc. Mialatt kollégáim összeszedték és a földszintről a teherautókra hordták a fegyvereket, én felmentem az első emeletre.

A lépcsőház hatalmas és elegáns volt, mint  más, hasonló, tizenkilencedik századi épületeké Budapesten. A lépcső mellett páternoszter (körforgó) tehát örökmozgó lift működött. Még soha nem utaztam ilyenben. Kissé tétovázva léptem de az egyik fülkébe. A páternoszter a fülkéi egy végtelenített körszalagot alkottak. A fülkék a bal oldalon felfelé, a jobbon lefelé haladtak lassan, de megállás nélkül. Most viszont, mivel a páternoszter még állt, könnyen be lehetett lépni a fülkébe.

Megnyomtam a „fel” gombot, és a masinéria egy rándulással elindult. Vitt engem felfelé, a megvilágított lépcsőházból a sötétbe, a biztonságos földszintről az ismeretlenbe. Már közeledett is a sötét első emelet. Ugorjak ki, vagy maradjak veszteg, és menjek feljebb? A sötétség kicsit ijesztő volt, de a felsőbb emeletek még ijesztőbbek, így hát az utolsó pillanatban kiugrottam.

Furcsa érzés fogott el. Függőlegesen csupán néhány méternyire voltam lenti barátaimtól, mégis tökéletesen egyedül és elszigetelve éreztem magam. Sötét volt, nem tudtam, hol keressem a villanykapcsolót. Jobbról halk zeneszót hallottam. Egyik kezemet a falon csúsztatva lassan megindultam a zene irányába. Képkeretet, majd egy ajtót tapintottam meg, de be volt zárva. Mentem tovább, sehol egy villanykapcsoló, sehol egy ablak. Sötét volt és csönd. A következő ajtó nyitva állt. Jobbommal még mindig a falon, beléptem a helyiségbe. Ekkor bútor állta utamat; nem mehettem tovább a fal mellett.

Kabátfogast, majd egy íróasztalt érintettem. Az utóbbit papírok, könyvek borították, aztán egy telefont talált a kezem, majd végül egy kör alakú fémtárgyat az egyik oldalon. Akár lámpa talpa is lehet, igen ám, de hol a kapcsoló? A talpból állítható szár nyúlt ki, amely csakugyan lámpaernyőben végződött, és az oldalán végre megtaláltam a kapcsolót. Megnyomtam, és végre megint láttam.

Egy titkárnő szobájában voltam. Nyitott határidőnapló hevert az íróasztalon, nevekkel, telefonszámokkal és jelölésekkel tele. A napló bejegyzései mind a tegnapi nappal, október 31-ével értek véget. A mai dátumú oldal üresen állt. Az íróasztal mellett naptár lógott a falon. Egy napot pirossal bekarikáztak, és föléje odaírták, hogy „Pista”. Az asztal mögött bőrrel bevont ajtó, fölötte pedig a Párt fejeseinek képei lógtak. Még soha életemben nem láttam bőrborítású ajtót. Puha volt, és nem nyikorgott, amikor kinyitottam. Ez lehet a belügyminiszte Piros László[79] irodájának ajtaja. Bent egy külföldi rádió francia sanzont közvetitett.

Piros László belügyminiszter

Piros László belügyminiszter

Egy szék mellett a földön, tiszti zubbony kitüntetéssel. A bőrdíványon a párna arra vallott, hogy valaki ott aludt. A hatalmas mahagóni íróasztalon álló telefon kagylója a levegőben lógott le az iróasztalról. A bárszekrény nyitva, az asztalon félig üres konyakos üveg, pohár azonban sehol. Egy nyitott ajtó mögött iratszekrények, az egyiknek fiókja kihúzva, a földön papírdossziék. Ahogy megrúgtam az egyiket, egy okmány csusszant ki belőle. Nagy, piros pecsét virított rajta:

„SZIGORÚAN TITKOS.”

Az iratszekrények mellett könyvespolc állt, azon nagy fotóalbumok sorakoztak. Kiválasztottam egy vastag kék kötetet. A címkén ez állt: „X. Y. első osztályú ügynök adatai.” (A nevet elfelejtettem.) A kék dossziék sora alatt feketék álltak. Találomra innen is kivettem egyet. A címkére ez volt írva: „Belföldi ügynökök – #7.” Megfogtam a két albumot, és leültem az alacsony üvegasztal előtt álló nagy, hívogató bőrfotelbe, hogy beleolvassak azokba. Amint leültem, a fotel mellett egy fonott újságtartót vettem észre, amely tele volt színes magazinokkal. Kivettem egyet, és egy szempillantás alatt nemcsak a kémalbumokról feledkeztem meg, hanem arról is, hogy hol vagyok és miért vagyok itt, mert olyasmiket láttam, amiket még soha.

Holland, francia és amerikai magazinok voltak. Tükörfényes, szép papírra nyomtatták őket és tele voltak éles, színpompás fényképekkel, hiányosan öltözött gyönyörű nők fényképeivel. Alig hittem a szememnek. A nők elképzelhetetlen dolgokat műveltek. Az egyik egy felhőkarcoló tűzlépcsőjén állt, nem volt rajta más, csak egy magas sarkú cipő és egy tollas kalap. Lapozás közben bizony csak felment a vérnyomásom! Láttam nőket olyan bőrruhában, amely nem bízott semmit a képzeletre; láttam ostort, láncot meg fura szerkezeteket, amilyenekkel addig még soha nem találkoztam. Éppen egy közelről felvett képet tanulmányoztam, amikor kiáltás ütötte meg a fülemet:

“Öcsi! Hol vagy?”

Megragadtam az ügynökök albumait és rohantam a páternoszterhez. Miközben velem a páternoszter folyamatosan járó fülkéje a földszintre ereszkedett, hallottam lentről a diákok izgatott, fojtott hangját. Immár nyugtalan arcukat is láttam.

“Mi történt? Hol voltál?” – kérdezte Gyurka.

“Csak körülnéztem a fölöttünk levő emeleten. Ha itt végeztetek, menjetek összegyűjteni a fegyvereket onnan is. Én csak kiviszem a teherautóba ezeket az albumokat” – feleltem.

Mialatt a diákok az első emeletről hordták a fegyvereket a teherautókra, én felmentem a következő emeletre. Már némileg nyugodtabban kerestem a villanykapcsolókat, és kevésbbé tört ki a frász, ha vízcsap csöpögést vagy ajtó-, ablak nyikorgást hallottam. Ekkor a második emelet egy távoli irodájából telefoncsöngés ütötte meg a fülemet. Ahogy a hang felé haladtam az irodák egyre nagyobbak, elegánsabbak lettek. Végül puha perzsaszőnyegen álltam meg, hogy felvegyem a hatalmas mahagóni íróasztalon álló, aranyozott telefont.

“X. Y. százados vagyok, Kistarcsáról[80] jelentkezem” – mondta egy mély, katonás hang.

– “Öcsi vagyok a Műszaki Egyetemről” – feleltem.

– “Új parancsokat kérek alakulatom számára” – mondta a tiszt.

– “Én csak a fegyvereket összeszedni vagyok itt, azokért amelyeket az ÁVH itt hagyott. Nem adhatok én parancsot ávós századosoknak.”

– “Azért a maga tanácsát is megköszönném, mert fogalmam sincs hogy mitévő legyek?” – felelte a parancsnok.

– “Én mindössze annyit tudok, hogy mintegy ötven ávós van az egyetemünkön. Ott biztonságban vannak. Ha gondolja, jöjjön oda.”

Megköszönte, és kattant a telefon. Csak akkor eszméltem rá, hogy alkalmasint a kistarcsai politikai rabtábor parancsnokával beszélhettem.

Mint várható volt, a pornó magazinok késleltették a fegyvergyűjtést az első emeleten. Gyurka, aki húszas éveinek vége felé járt és ezért tapasztaltabb is volt, mint mi, végül összeszedte a magazinokat, és megígérte, hogy este szétosztja azok között, akik a legtöbb fegyvert gyűjtik össze.

Sötétedett már, mire a negyedik emeleten is elkezdtük összeszedni a fegyvereket. Egy szőke építészhallgató abbeli igyekezetében, hogy teljesítményével az elsők közé jusson, tönkretette a páternosztert. Négy-öt fegyverrel a kezében ugrott be a mozgó fülkébe, és az egyik puskacső beszorult a fülke süllyedő mennyezete és az emelet közé. Szerencsére őt sikerült épségben kihalásznunk, de egy biztosíték vagy a motor kiéghetett. Mindenesetre elromlott a szerkentyű. Lift nélkül maradván a továbbiakban a lépcsőn kellett lecipelnünk a fegyvereket. Nagyon fárasztó művelet volt.

Mire végül felértünk a padlásra, úgy éreztem, gumiból vannak a a lábaim. Állni alig tudtam. A félhomályos padláson jól lehetett látni, hogy milyen fejvesztve menekültek az ávósok. A padlót egyenruhák, letépett parolik, fényképüktől megfosztott személyi igazolványok, szemüvegek és egyéb személyes holmik, no meg persze fegyverek és lőszerek borították. Úgy véltem, számukra itt ért véget az út; még egyszer, utoljára itt szállhattak szembe az előrenyomuló szabadságharcosokkal. De tévedtem.

A padlás mélyén megtaláltuk azt a másológépet, amellyel új, hamis személyi igazolványokat nyomtattak maguknak. A padlón eldobott ÁVH-s igazolványok, a közelben pedig kitöltetlen, használatlan rendőrigazolványok sorakoztak egy halomban. Az ávós igazolványokról csak a fényképek hiányoztak.

Négykézláb nekiálltam összeszedni az igazolványok közül néhányat. Eközben észrevettem egy ajtót a másológép mögött, mely egy folyosóra nyílt. A folyosó nem tudomn hova, lehet, hogy egy hátsó lépcsőhöz vezetett. Lehet, hogy ezen az ajtón át menekültek – gondoltam.

“Lehet, hogy egyenesen az orosz parancsnokságra mentek” – mondta Gyurka.

“Igen, mi meg holnap Bécsbe megyünk vérért” – válaszoltam.

Három teherautót raktunk meg az épületben szerzett fegyverekkel. Este nyolc körül lehetett, amikor végül bezártam a Belügy óriási kapuját, és visszamentünk az egyetemre. A teherautón hagytam az albumokat és a hamis személyi igazolványokat, mert majd holnap, útközben Bécs felé akartam átolvasni azokat. Mikor megérkeztünk az egyetemre mindjárt ki is osztotunk a fegyverekből, én is a vállamra aksztottam egy géppisztolyt és a fentmaradtakat a tornateremben hagytuk. Tiz óra lehetett, Vereczkey Gyurka hazament én meg indultam a MEFESZ iroda szófájára.

 

November 1, csütörtök éjjel

Tiz óra már elmulhatott amikor megérkeztem, hogy jelentést tegyek Marián alezredesnek a Belügyben történtekről, de a MEFESZ irodában káoszt fogadott. Pista ajtaja csukva, Danner Jancsi sehol.

“Mi történt?” – kérdeztem Katitól.

“Ma délután, mig ti a Belügyben a fegyvereket gyüjtöttétek, Pista és Danner Jancsi a Honvédelmi Minisztériumban voltak a Forradalmi Katonai Bizottság ülésén. Az értekezlet azonban hosszúra nyúlt, Pistának vissza kellett érnie az egyetemre az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság ülésére, amely bizottság ma alakult át Délbudai Forradalmi Diákbizottsággá. Ezért 5-6 körül eljött, mig Jancsi ott maradt az értekezleten. Amikor Pista visszaért, feleségét itt találta az irodában, mert őt meg felhivta valaki azzal, hogy Pistát fel fogják akasztani”.

“Az asszony azért jött, hogy hazavigye Pistát. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt sikoltozta, hogy ő nem akar megözvegyülni, és Pista lesz az ő gyilkosa, ha nem megy azonnal haza. Amikor az asszony végre elment, Pista összeomlott. Bezárkózott az irodájába, nem veszi fel a telefont. Danner Jancsiék nem tudom hogy még a Hadügy Minisztériumban vannak-e vagy valahova máshová mentek.” – fejezte be Nemes Kati.

“Hár akkor most mit tegyünk? Én miben segíthetek?” -kérdeztem.

“Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami nyugtatót,valami idegcsillapítót.”

“A soffőröm, Vereczkey Gyurka épp az imént ment hazal. Látni akarta a családját, mielőtt holnap kimegyünk Bécsbe. Úgyhogy nekem most gyalogosan kell mennem. Sietek, ahogyan csak tudok.” – válaszoltam.

Jól elmúlt már 10 óra, az utcák sötétek, elhagyatottak, de mint az egész városban, itt is égnek az ablakokban az emlékezés gyertyái. Lépteimet visszhangozták a macskakövek. Eddig éjjel nem jártam erre egyedül, mindig Jancsival kettesben járőröztünk. Igy egy kicsit féltem is, meg egy kissé lehangolt is voltam, de mindenképen hullafáradt. Hiába, a Belügyminisztériumben lerohadt páternoszter miatti lépcsőn való cipekedés minden erőmet felemésztette. Igy aztán az a néhány kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak tűnt.  Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította és csak hosszas dörömbölés után sikerült bejutnom. Tizenegy óra lehetett, mire visszaindultam az egyetemre.

Úgy vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró.  Lábaim sajogtak a Belügyben megmászott emeletektől, na meg szédültem is az éhségtől.  Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a kis konyakot ittam, amit még délelött a Piros László irodájában találtam.  A géppisztoly meg igencsak nyomta a vállamat. Köröskörül mindenütt sötétség és mélységes csend, csak a saját lépteim visszhangoztak a kihalt Bartók Béla úton.

Danner Jancsi halála

A Gellért téren, a kémia épűlet mellett befordultam a műegyetemi rakpartra és bandukoltam a főkapu felé. Egyszer csak lövéseket hallok.  Hirtelen magamhoz tértem.  A lövöldözés hangja a  Szabadság híd felöl jött. Nézem a hidat amin két autó rohant nagy sebességgel a budai oldal felé: elől egy kis kocsi, mögötte egy nagy sötét szürke.  Az első kocsi olyan sebességgel fordult le a hídról, hogy a jobb oldali kerekei felemelkednek az úttestről.  Ebben a pillanatban felismerem az autót: ez a mi Skodánk, Danner Jancsi Skodája!.  A volánnál Majoross Imre, mellette Danner Jancsi és hatul is ül valaki.  A Skodánk nyomában egy nagy Pobjeda, – ez volt abban az időben az ávósok meg az oroszok kedvelt gépkocsija.

A következő pillanatban újabb lövések dördülnek.  Világosan látom a Pobjeda ablakán kihajló alakok géppisztolyainak torkolattüzeit.  Meglep, hogy a tüzelés fülsiketítő hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam.  Úgy tűnik, mintha a fülem mellett húznának el a golyók.  Megfagy bennem a vér. Teljesen lebénultan nézem az előttem lezajló jelenetet.  Egy pillanat töredéke alatt, mint egy fénykép, rögződik szememben a kép: Imre a volán fölé hajolva vezet, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a géppisztoly, még csak le sem vette.  A hátsó ülésen levő valaki előrebukva próbál fedezéket találni.

Danner Jancsi meggyilkolása: Pirossal jelöltem a Jancsit hozó Skodánk és az azt követő ÁVHs Pobjeda útvonalát. Amikor a Skoda az egyetem főkapuja jobb oldalánál megpróbált befordulni, a nagy sebességtől oldalára fordult. Én a Gellért tér felöl gyalogolva (kék útvonal) éppen akkor értem oda.

Danner Jancsi meggyilkolása: Pirossal jelöltem a Jancsit hozó Skodánk és az azt követő ÁVHs Pobjeda útvonalát. Amikor a Skoda az egyetem főkapuja jobb oldalánál megpróbált befordulni, a nagy sebességtől oldalára fordult. Én a Gellért tér felöl gyalogolva (kék útvonal) éppen akkor értem oda.

A Pobjedát egy szőke nő vezeti, mellette egy azt hiszem rendőri egyenruhás férfi és a hátsó ülésen egy másik.  Mindkét férfi az autó jobboldali ablakaiból tüzel a Skodánkra. Ezután eltünik a szemem elől a Bartók Béla úton a Körtér felé rohanó két kocsi, de a lövések hangjából úgy tünik mintha valahol balra fordulnának.. Én szaladni kezdek a Műegyetem főkapuja felé, hogy riasszam az őrséget, de még oda sem értem, már látom, hogy a Petőfi híd irányából rohan felém a Skodánk, és megette alig 100-200 méterre ott az üldöző Pobjeda. Imre őrült sebességgel hajt, majd éles kanyarral hirtelen befordul a főkapu jobb oldalára a gesztenyefák mellé, ahol a hatalmas lendülettől oldalára felfordul a Skoda. Én a bejárat lépcsőjéhez legközelebb alló gesztenyefa mögött állok és látom az üldöző Pobjedát amint úgy fékez, hogy még az éjjeli sötétben is látszik a gumikerekeinek a füstölése.

A Műegyetem főkapujának jobb oldalán az első gesztenyefa elé fordult be és ott fordult oldalára a Majoros Imre által vezetett Skodánk (piros nyil)), miközben én a gesztenyefa mögött álltam (kék nyil).

A Műegyetem[81] főkapujának  jobb oldalán az első gesztenyefa elé fordult be és ott fordult oldalára a Majoros Imre által vezetett Skodánk (piros nyil)), miközben én a  gesztenyefa mögött álltam (kék nyil).

Néhány másodpercre gyökeret vert a lábam, képtelen vagyok mozdulni aztán ösztönösen leveszem a vállamról a géppisztolyt, s anélkül, hogy tudám, mit fogok tenni, beugrok a gesztenyefa törzse mögé. A sötétséghez már hozzászokott szemeim előtt kirajzolódik a felborult Skoda körvonala.  A kocsi a jobb oldalán hever.  Imre felül, Jancsi alúl. Imre kimásznik a kocsi felülre került bal ajtaján és szalad a főkapu felé, Jancsi mozdulatlan.  Most a Pobjeda megfordul és elszáguld vissza a Petőfi-híd irányába, aztán váratlanúl visszafordul és megáll tőlünk alig 20 méterre. A hirtelen fékező Pobjedából kiugrik két férfi és újból lövik a Skodát. Úgy tünik, hogy talán rendőr ruhában vannak[82], de ez nem biztos.

Kézigránátokat is dobnak kapu felé, pedig a kapuban én nem látok senkit és onnan senki nem lő rájuk. Géppisztolyaik torkolattüzénél meg a kézigránát gyutacsának fényénél látom gyűlölettől tüzelő arcvonásaikat.  Olyan közel vannak, hogy jóformán látni lehet a szemük fehérjét.  Fölemelem a géppisztolyomat, hozzá támasztom a fa törzséhez és célzok.

És ekkor valami szörnyű dolog történik: amikor meg akarom húzni a ravaszt, nem vagyok képes arra. Nem a ravasszal van a baj, hanem velem.  Pedig látom, hogy lövik a Skodát, érzem, sejtem, hogy Jancsi talán még él, talán még meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen vagyok meghúzni azt az átkozott ravaszt!  Ránézek a biztonsági zárra.  Ki van kapcsolva, tehát a fegyver használható, a baj bennem van!

Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam ezeket a bestiákat.  Mindez egyetlen, szörnyű pillanat alatt játszódott le.  Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában valamit amiről nem is tudott, hogy van, ez volt az a pillanat, amelyre egész életemben szégyenkezve gondolok vissza, ez az a pillanat mely évtizedekkel később is lelkiismeretfurdalást okoz, amelyet csak álmában képes jóvátenni az ember. Olyan álmokban, amelyekben azt teszi ami egy baráthoz, egy bátor emberhez illik… Aztán az álom után kimerülten és átizzadva ébred fel az ember és lassan kijózanítja a valóság hideg zuhanya, az hogy mindez csak álom volt, s a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húzni, az a pillanat, az az alkalom már régen elmúlt és soha többé nem tér vissza[83].

Most a gyilkosok engem is észrevesznek és golyóik jégeső módjára záporoznak, verik a kövezetet a gesztenyefa-fedezékem körül.  Ahogy a golyók a macskakövekre csapódnak,  kis füstfelhőket képeznek.  A félelem elszorítja a torkomat, agyam bénult.  Szinte magamon kívülről figyelem testem mozgását amint az átrepül a magas vaskerítés felett[84] – csizmástól, géppisztolyostól — és aztán lebukik a kerítés tégla lábazata mögé.  Ilyen magasra még versenyen sem ugrottam soha.  Kilesek a téglafal mögül és látom, hogy támadóink most kézigránátokat dobálnak az egyetem bejáratára.  Valahányszor kihúzzák a gránát biztosítékát, a gyújtószikra fénye alulról megvilágítja a gyűlölettől eltorzult ördögi arcukat….

Egy örökkévalóságnak tűnő pár perc után a Pobjeda elhajtott.  Én még mindig egész testemben reszkettem.  Közben az épületekben alvó diákok is felébredtek és egymás után világosodtak meg az ablakok.  Aztán hirtelen óriási csörömpölő zajt hallok, olyan mintha bádog szemeteskannák gurulnának felém.  Ahogy átmászok a kerítésen, látom, hogy 2-3 tank közeledik a kémia tanszék irányából.  A föld rengett alattuk.  Az első tank előtt egy tiszt jön gyalog és torkaszakadtából kiabál:

 “Állj vagy lövünk!”

Fogalmam sem volt, kinek szólt a felszólítás, de megkönnyebbülve hallom, hogy magyarul kiabál és igy tudatosúl bennem, hogy ezek a mi tankjaink!  Most két katona rohan felém, megfognak és közlik velem, hogy le vagyok tartóztatva. Pár percbe tartott amíg megértették hogy ki vagyok, mit csinálok, s akkor persze szabadon engedtek.

A katonák körülvették a Skodát, visszaforditották az oldalán fekvő kocsit, kinyitották az ajtókat, egyedül Jancsi ült a kocsiban. Behunytam a szemem, nem akartam látni. Amikor a katonák kiemelik ki a kocsiból azt a szép, de most összeroskadt. Most valaki szólt hozzám:

“Öcsi!”

Marián Pista állt ott, alig ért a vállamig, egész testében remegett. Hirtelen eszembe jutott, hogy én tulajodonképpen azért vagyok itt, mert neki hoztam nyugtatót a kórházból. Kezébe nyomtam a pirulákat:

“Vedd be! Azonnal vedd be!” – mondtam.

Ő hosszan nézett rám, majd lassan mondta:

“Engem akartak elintézni!  Jancsi helyettem halt meg.  Nekem kellett volna abban az autóban ülnöm!”

Nem válaszoltam, pedig tudtam hogy nincs igaza, tudtam, hogy Jancsi azért halt meg, mert én képtelen voltam embert ölni!  Most megjelent Kati is és elvette Pistától a nyugtató tablettákat, aztán vezette vissza a remegő embert az irodába, majd hirtelen visszafordult és kezembe nyomta a megbizó levelet, mely az Ausztriából való vérhozásra adott parancsot. Reggel kettő lehetett, talán már több is.

Emléktábla Jancsi szülővárosában, Szegeden / Emléktábla a Műegyetem Aulája falán

Danner Jancsi emléke

Danner Jancsi emléke

Én úgy éreztem, hogy el kell búcsúznom Jancsitól.  Az ő testét az aulában teritették ki a katonák.  Arca kisimult, nyugodt.  Ez az elkerülhetetlen pillanat, amikor a kiosztott szerepnek vége, – a szerepnek amiről annyit beszélt – , a pillanat amikor a függöny bezárul, és én tudom, hogy milyen jól alkitotta ő, a tiszta magyar embernek, a 20. századi hazafinak a szerepét. Ennek a magas, szőke szegedi gyereknek kék szemei örökre lezárultak.  Többé nem fog velem őrjáratra menni, többé nem fogja magyarázni, hogy milyenre is kell formálnunk unokáink társadalmát.  A szerepnek, az ő szerepének vége, de a drámának melynek szereplője volt, még nincs vége, annak még folytatódnia kell!

Menyasszonya, Gabi[86] még nem tudta, mi történt.  Jobb is, hogy nem látta Jancsit ilyen állapotban.  Egy tucat lövést számoltunk meg a testén.  A soffőr, Majoross Imre szerint a gyilkosok már a Főkapitányságtól követték őket. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Jancsi hozott-e parancsot, üzenetet nemzetőr hadosztályunk számára…

November 2, péntek

November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor elkezdtünk dolgozni Danner Jancsi ravatalán. Először egy hosszú asztalt kerestünk, azt vittünk be az aulába. Arra gondoltam, hogy itt, ebben az aulában kezdődött a forradalom.  Itt hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a MEFESZ szegedi küldöttét.  Azt a percet soha nem fogom elfelejteni.  Eszembe jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája és a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte mondani:

„Hagyják beszélni!”

Ahogy vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de én még mindig nem tudtam, nem akartam elhinni, elfogadni, hogy meghalt. Imre és Gyurka fogták a vállát, Varga Sándor és én a lábait.  Ahogy vittük, az egyik óriási cipője lecsúszott a lábáról.  Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev volt, nem tudtam sehogyan sem visszaerőszakolni.  És ekkor valahogy belémdöbben a szörnyűség. Az, hogy most már minden hiába; szembe kell néznem a valósággal, Jancsi teste merev, Jancsi meghalt[87].

Amikor az ember mellett meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik az élete. Hatvan éve hordozom magamban az emléket, annak az emlékét, hogy nem tudtam meghúzni a géppisztolyon a ravaszt és hordozom az emlékkel járó bűntudatot, elvégre közös álmainkért ő az életét adta, én pedig elmenekültem.

Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszaerőszakoljam de hiába. Valahogy az volt az érzésem, hogyha ez sikerülne, akkor minden rendbe jönne.  Ha vissza tudnám erőszakolni a cipőjét, akkor a teste sem lenne olyan merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan is zajlott a tárgyalás a minisztériumban és elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve.  De a láb nem engedett, a cipő nem került a helyére és a ravatalt beboritó hatalmas nemzetiszínű zászló alatt,  Jancsi holtan feküdt, cipő nélkül csak egy szakadt zoknival a bal lábán.

Biztosan didereghettem, mert Gyurka az irodából  elhozta a fekete tiszti esőköpenyt, amit még a lakitelki katonai laboratóriumban kaptam és a MEFESZ irodában lógott. Rám terítette.  Kábultságomból akkor ocsúdtam fel, amikor megrázott és megkérdezte, megvan-e a meghatalmazásom, indulhatunk-e Bécsbe a vérért. Mondtam, hogy igen. Aztán átkarolt és vezetett a teherautóhoz.

Szovjet harckocsik már eltüntek, már csak roncsaik láthatóak a pesti utcákon, példáúl a Kilián laktanya előtt. (A kép küözepén egy lerobbant tornyú ISZ-3-as nehéz harckocsi.)

Szovjet harckocsik már eltüntek, már csak roncsaik láthatóak a pesti utcákon, példáúl a Kilián laktanya előtt. (A kép küözepén egy lerobbant tornyú ISZ-3-as nehéz harckocsi.) 

A fővárosból eltűnt az ÁVH, eltűntek az orosz tankok és a sztrájk is véget ért.  Az emberek hozzáláttak a romok eltakarításához, készen álltak arra, hogy hétfőn felvegyék a munkát.  Az utcákat ellepték a fegyveres szabadságharcos járőrök, élelmet hozó falusi lovaskocsik és nemzeti szinü zászlót lobogtattak a cirkáló tankjainkat ellepő felkelők. A felszabadult főváros utcáin megjelentek a szabad sajtó első termékei. Ezek voltak a szabadság és a demokrácia tavaszának első fecskéi.  Mégsem tudtam mindennek maradéktalanul örülni.  Bár szívem mélyén tudtam, hogy Jancsi halála nem volt hiábavaló, még nem voltam képes ezt magammal tényleg elhitetni.

Kivonultak az orosz tankok! Győztünk!

Kivonultak az orosz tankok! Győztünk! 

Az ENSZ közbelép?

Gyurka mindent elkövetett, hogy felvidítson.  Bekapcsolta a rádiót, ahol bemondták, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait az országból. Azt is bemondta a rádió, hogy Magyarország az ENSZ esgitségét kérte a Szoviet támadás megakadályozására és azt is, hogy az ENSZ biztonsági tanácsa tárgyalni fogja[88] a magyar kérdést.

–”Látod, minden jó irányban halad, az oroszok indulnak kifelé” – mondta Gyurka.

Most átkapcsolt a Szabad Európára:

– “A Szuez csatorna felé haladó izraeli csapatok elfoglalták Gazat és Shehamot.” – mondta a rádió.

Szuezre figyel a világ...

Szuezre figyel a világ… 

Nem vitázom Gyurkával – szokásommal ellentétben – szótlan maradok, ő meg másra tereli a szót.  Azt mondja, hogy ő sem tudna emberre lőni, mi több, a háborúban a katonák 90 százaléka csak a levegőbe lő.  Minél többet beszél, annál biztosabb voltam, hogy ha ő lett volna a helyemben, akkor Jancsi most élne. Akkor azok a gyilkosok nem árthatnának már többet senkinek.  Gyurka idővel abbahagyta a beszélgetést és azt ajánlotta, hogy nézzem át az ügynök-dossziékat, amelyeket a Belügyminisztériumból hoztam magammal és aztán itt hagytam a teherautóban. Ez jó ötlet volt, mert lekötöttek a dokumentumok és igy elterelték figyelmemet Jancsi haláláról. Ezért elkezdtem lapozni azokat.

ÁVH Budapesti Besúgói

Az albumok abc-rendbe szedve tartalmazták az ügynökök adatait.  Találomra felemeltem azt az albumot, amelyikben C-től F-ig szerepeltek a besúgók nevei.  Két-háromszáz fénykép sorakozott a lapokon, mindegyik fénykép alatt egy betű és egy négytagú szám és alatta az ügynök személyes adatai, valamint az általa szolgáltatott jelentések kategóriái.  Néhány név alá is volt húzva, s olyan bejegyzésekkel volt tarkítva, mint „tanunak is alkalmas”.  Volt a besúgók között homoszexuális, osztályidegen, voltak alkoholisták, hazárdjátékosok, voltak korábbi nyilasok, de meglepően sokan voltak olyanok is, akikről semmi kompromittáló adat nem állt az ÁVH rendelkezésére, akik talán csak gyengeségből vagy félelemből kooperáltak a hatalommal. Gyorsan végigmentem a névsoron[89] és megkönnyebbüléssel láttam, hogy nem volt köztük se barát, se rokon.  Utólag szégyeltem is magam, hogy ilyent egyáltalán feltételezhettem.

Olvasás közben fél füllel hallottam, amint a Szabad Európa rádió bemondta, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből Kós Pétert, Magyarország ENSZ képviselőjét, akiről kiderült, hogy szovjet állampolgár és igazi neve Konduktorov[90].  Azt is jelentette a rádió, hogy Nagy Imre felkérte az ENSZ-t és a nagyhatalmakat, hogy garantálják Magyarország semlegességét.  Ennek a hírnek Gyurka nagyon megörült.

– “Ezen a jogcímen segítette meg az ENSZ Dél-Koreát – magyarázta.  – Ez lesz a biztosítékunk az újabb szovjet támadás ellen.”

Alig hogy befejezte a mondatot, az úton szovjet harckocsikat pillantottunk meg.  Megálltunk.  A szovjetek mellett tolmácsként működő ávós tiszt hosszasan tanulmányozta a vérhozásra vonatkozó nyílt parancsot, amelyet Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitány állított ki számunkra.  Talán nem volt tisztában azzal, hogy Kopácsi már átállt a forradalom oldalára, mert minden további nélkül tovább engedett. Csak annyit mondott, hogy ettől még nem biztos, hogy a következő ellenőrző ponton, Budaörsön is át fognak majd engedni.

Nem lett igaza.  Budaörsön szintén szovjet-ávós ellenőrzés volt, de ott is továbbengedtek.  Amerre néztünk, mindenütt szovjet tankok álltak az úton és az út mellett is.  Az ávósok úgy legyeskedtek a szovjet tisztek körül, mint kutyák a gazdájuk körül. Egyikük, aki a papírjainkat ellenőrizte, különösen igyekezett szovjet gazdájának kedvében járni és csevegni próbált vele.  Az orosz csak köpött egyet és nem válaszolt.  A tiszt a többieknél idősebbnek látszott; lehet, hogy az ávós igyekezete saját árulóikat juttatta az eszébe, akik a világháborúban a németek oldalára álltak.

Annyira elfogott az undor, hogy a félelmemet is elfelejtettem.  Nem úgy Gyurka.  Mikor végre továbbengedtek, láttam, hogy égő cigarettával a szájában elővett egy másikat és megpróbált arra is rágyújtani.  Ez lehetett az egyetlen eset azon a szomorú pénteken,  amikor elnevettem magam.

Az országút üres volt.  Már Tatabányánál jártunk, amikor szembetalálkoztunk egy autóbusszal.  Megálltunk és szóba elegyedtünk velük.  Győrből[91] jöttek, az ottani forradalmi tanácstól. Nagy Imréhez igyekeztek.  Meglepte őket, amikor mondtuk, hogy két darab, ÁVH-soktól hemzsegő szovjet gyűrűn kell majd keresztülmenniük, hogy Pestre jussanak.  Rövid tanakodás után elhatározták, hogy a várható nehézségek ellenére folytatják útjukat.

Szigethy Attila

Győr előtt újabb igazoltatás következett. Ezúttal magyar szabadságharcosok ellenőriztek.  Nemzetiszínű karszalagom, nemzetőr igazolványom, Kopácsi és Marián által kiállított nyílt parancsom felkeltette érdeklődésüket.  Mi lehettünk az elsők, akik egyenesen Budapestről érkeztek.  Részletesen beszámoltunk nekik mindenről ami az utóbbi napokban történt.  Azt tanácsolták, hogy jelentkezzünk a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökénél, Szigethy Attilánál.

Dél lehetett, amikor beértünk a győri városháza elé.  A téren rengeteg autó, köztük számos külföldi rendszámú.  Az épületben nagy sürgés-forgás fogadott minket.  A zsúfolt folyosókon nyugati hírügynökségek riporterei, delegációk és kíváncsi városiak között kellett elhaladnunk Szigethy irodája felé.

Győr városháza

Győr városháza

A zsúfolt helyiségben egy hosszú asztal, rajta számtalan üres kávéscsésze és teli hamutartó.  A tömegben nem volt nehéz felismerni Szigethy Attilát[92].  Akár csak Marián Pista a Műegyetemen, itt ő volt a központ, körülötte keringett a delegátusok, küldöncök, asszisztensek hada.  Fejjel kimagaslott a körülötte állók közül, egész lénye nyugalmat, higgadtságot árasztott.

Miután bemutatkoztunk, a belső irodahelyiségbe vezetett, ahol átnézte papírjainkat, feljegyezte nevünket és kikérdezett a budapesti helyzetről.  Főleg a szovjet útzárak iránt érdeklődött, a látott tankok számáról és típusáról kérdezett.  Érdekelte, hogy régi típusú tankokat láttunk-e, amilyenek a Magyarországon állomásozó csapatoknál voltak használatban, vagy újabbakat, melyeket esetleg az utóbbi napokban hoztak be keletről.  Elmondtuk, hogy a tankok között voltak feltűnően tiszták, rozsdamentesek és újabb típusúak is a régiek mellett. A régebbieket nem csak kopottságuk, de a pácélzaton kivül elhelyezett benzintartályuk is feismerhetővé tett.  Egy darab papírra leírta nekünk a telefonszámát és kért, hogy Bécsből hazajövet megint jelentkezzünk nála.

Szigethy Attila a forradalom legjelentõsebb vidéki vezetője volt. Elfogatása után kiugrott a börtön emeleti ablakán és öngyilkos lett.

Szigethy Attila a forradalom legjelentõsebb vidéki vezetője volt. Elfogatása után kiugrott a börtön emeleti ablakán és öngyilkos lett.

Angol Diplomata

Győrt elhagyva elővettem az ávós központból elhozott kék albumot, azt amelyben egy brit katonai attasénak, egy őrnagynak a dokumentumai voltak.  Az illető 1949-ben került Budapestre és gyakran utazott külföldre.  Beszervezése egy magyar arisztokrata segítségével történt.  Az attasé sznobságának hízelgett az előkelő barátság.  Kezdetben ártatlan tarokkpartikra korlátozódott a kapcsolatuk, később az arisztokrata beszélgetés közben elejtette, hogy elvesztette kedvenc svájci karóráját, s Magyarországon lehetetlen hasonlóhoz hozzájutni.  Az attasé felajánlotta, hogy következő külföldi útján beszerzi neki a kívánt órát.  Az ügynök diszkréten a diplomata zsebébe csúsztatott egy borítékot az óra árának kétszeresével.

Néhány hónappal később egy másik kártyapartner (szintén ávós ügynök) már két órát kért, egyet magának, egyet a feleségének.  A leírás mellett ott sorakoztak az órák és a borítékok fényképei is az albumban.

A szöveg szerint 1951-re a diplomata már nagy tételekben szállította az órákat és többet keresett rajtuk, mint a fizetése.  Ekkor egy új tarokkpartner jelent meg, aki finoman tudtára adta, hogy a hatóságok előtt nem maradt titokban csempész tevékenysége.  A kártyatársaság felbomlott.  Az ÁVH tovább figyelte az őrnagyot, mert kíváncsiak voltak, hogy jelenti-e az esetet feletteseinek, vagy valami végzetes elhatározásra jut?  A megfigyelők nem észleltek semmi különöset viselkedésén kivéve némi depressziót és felfokozott alkoholfogyasztást.

1952-ben aztán az eredeti kártyapartnere rábeszélte, hogy szobalányként alkalmazza a partner unokahúgát.  Az őrnagynak nem voltak többé illúziói, de elfogadta az ajánlatot és belekeveredett egy, az ÁVH által alaposan dokumentált szerelmi viszonyba az unokahuggal, akinek bőven nyílt alkalma átnézni és lefényképezni az attasé íróasztalában található iratokat.

1956-ra már nem volt szükség további színjátékra.  Az „arisztokrata” eltűnt a színről, az „unokahúg” pedig nyíltan zsarolta az őrnagyot kémfeladatainak végrehajtására.  Az őrnagy mély depresszióba esett, erősen inni kezdett és öngyilkossággal fenyegetőzött.  Valahányszor közel járt az idegösszeroppanáshoz, mindig békén hagyták pár hétre.  Az utolsó bejegyzések kezdtek egy pszichiáter jelentéseire hasonlítani.  Az ÁVH állandóan figyelte[93] az őrnagy lelkiállapotát és mérlegelte az esetleges öngyilkosság következményeit az általa szolgáltatott információk értékével szemben.  Az utolsó bejegyzés szerint állapota annyira aggasztó volt, hogy a „cselédlányt” utasították, hogy személyesen gyógykezelje őt.

Hirtelen fékezésre lettem figyelmes.  Két rendőr integetett az út közepéről.  Egyenruhájuk gyűrött volt, rosszul szabott és nem is nagyon illett rájuk. Ők maguk kissé elbizonytalanodottnak látszottak.  Mikor megtudták, hova megyünk, elmondták, hogy Budapestről indultak és Mosonmagyaróvárra igyekeznek rokonaikhoz.  Gyuri intett nekik, hogy ugorjanak föl a teherautó hátsó peronjára és máris mentünk tovább.

Mosonmagyaróvári sortűz

 

Magyaróvár[94] határában az útzárnál rendkívül ideges, majdnem hogy hisztérikus  felkelők igazoltattak.  Megtudtuk tőlük, hogy napokkal korábban a Dudás István által vezetett ávós határőrök, a békés tűntetők közé lőttek. A vérengzésnek 26 halálos áldozata volt, köztük asszonyok és gyermekek. Elvezettek a Mezőgazdasági Főiskolához és megmutatták az ott kiterített halottakat.  Gyurka és én bementünk, a két rendőr a teherautó platóján maradt.  Szívszorító látvány volt a golyók és kézigránátok okozta sebeket látni. A helyi Forradalmi Bizottság feje, egy bajuszos tanárember volt.  Szemei véraláfutásosak, a nikotintól barna ujjai reszkettek a felindultságtól.  Elmondtuk neki, mi járatban vagyunk, de talán nem is hallotta, egyre az ávós gyilkosokról beszélt, akik elmenekültek a tömeg haragja elől.  Amikor tovább indultunk, a magyaróvári szabadságharcosok felírták teherautónk rendszámát és az utasok létszámát is.

A mosonmagyaróvári sortűz áldozatai: Dudás István ÁVH százados adta ki a sortűzre a parancsot, de ezért soha el nem itélték

A mosonmagyaróvári sortűz áldozatai:  Dudás István ÁVH százados adta ki a sortűzre a parancsot, de ezért soha el nem itélték.  

Vannak akik úgy gondolják, hogy Dudás századost azért nem itélték el, mert Berlinben Gorbachev és Reagan megegyeztek, hogy "nem lesz számonkérés"

Vannak akik úgy gondolják, hogy Dudás századost azért nem itélték el, mert Berlinben Gorbachev és Reagan megegyeztek, hogy “nem lesz számonkérés”. 

Ma már az unokák koszorúzzák Mosonmagyaróváron a sírokat

Ma már az unokák koszorúzzák Mosonmagyaróváron a sírokat

Késő délután érkeztünk meg Hegyeshalomra.  A magyar oldalt nem őrizte senki, a vámépület üresen állt.  A határ túloldalán az osztrák határőröknek megmutattam a megbízólevelemet.  A csendőr szalutált, majd tolmácsot hívatott és telefonált felettesének.  Kiderült, hogy az osztrákok határzárt rendeltek el, de a Vöröskereszt értesítette őket jövetelünkről és ezért velünk kivételt tehettek.  Rövidesen megjelent egy tiszt és kiadott egy ideiglenes  beutazási engedélyt, valamint egy térképet, amelyen bejelölte a kórházat, ahol a vért átvehetjük.

Ausztriába belépve furcsa érzés fogott el: Idegen országban vagyok!  Életemben először elhagytam szülőhazámat, ha csak néhány órára is. Ahogy elhagytuk a határállomást, szokatlan látvány tárult elénk.  Emberek és járművek tucatjai nyüzsögtek a lezárt határ nyugati oldalán.  Olyan volt az egész, mint egy hetivásár.  Teherautók, autók, buszok álltak nemcsak az út szélén, de az útmenti szántóföldeken is.  Körülöttük emberek: cserkészek, papok, apácák, riporterek, mentősök és kíváncsiskodók nyüzsögtek az élelemmel és gyógyszerrel megrakott teherautók között.

Mikor megtudták, hogy Budapestről jövünk, úgy körülvettek, hogy mozdulni sem tudtunk.  Naranccsal és csokoládéval akarták megrakni a teherautónkat. Egy csoport holland diák pedig velünk akart jönni, hogy segítsenek megvédeni Budapestet.  Nem tudták megérteni, hogy ez a mi harcunk, amit csak mi vívhatunk meg.  Nem értették, hogy miért ne segithetne az egyik ember a másiknak, ha az bajban van?

Egy erdésznek kinéző, tiroli kalapos, nagydarab, pocakos ember kokárdámra mutogatva valami olyasmit ismételt, hogy „Geschenk”.  Értetlenül néztem rá, mire ő lecsavart egyet a vadászkabátját díszítő kézzel faragott csontgombok közül és a kezembe nyomta.  Most már megértettem, s átnyújtottam neki a kokárdát.  Hirtelen csend támadt a tömegben, amint a meghatott osztrák tiszteletteljes mozdulattal mellére tűzte a magyar trikolort.

Eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a kórházat.  Ott már vártak ránk. Érkezésünkkor megállt minden más aktivitás.  Orvosok, ápolónők, liftkezelők, még a járóbetegek is tolakodtak, hogy segítsenek felrakni a vért a teherautóra.  Idegenek veregették vállunkat, öleltek, bíztattak.  Már nem éreztem magam idegen földön; otthon éreztem magam barátok, rokonok között.

Mikor visszaérkeztünk a határra, megint körülvettek az osztrákok.  A teherautó maradék rakterületét megrakták mindenféle édességgel meg olyan gyümölccsel, amilyent én még ritkán vagy sohasem láttam.  Csokoládét, cukorkát, mindenféle konzervet halmoztak a platóra, amíg végül már úgy nézett ki a teherautónk, mint egy mozgó csemegebolt.  Induláskor odajött egy riporter a Time magazintól és megkért, hogy vigyük el  Budapestre.  Vele együtt indultunk el a tömeg lelkes búcsúztatása mellett.  Aztán lassan eltűntek a lobogó zsebkendők, a határon az osztrák tiszt feszes vigyázban tisztelgett, amint átrobogtunk Magyarországra.  Hazaérkeztünk.

Letartóztatnak

Ausztriából hazafelé jövet az óvári útzárnál a nemzetőr parancsnok megint leírta teherautónk rendszámát, feljegyezte a rajta lévő utasok számát és elvonult.  Pár perc múlva fegyveres diákok vettek körül bennünket, Gyurka leállította a motort, én pedig kiszálltam, hogy megtudjam, mi történik.  A Times riportere lázasan jegyzetelt.  Mielőtt szóhoz jutottam volna, az egyik diák vádlóan csizmámra mutatott:

“Vadonatúj tiszti csizma!”

Egy másik gumírozott fekete esőköpenyemet mustrálta:

“Diákokon ilyet nem látni!”

Éreztem az ellenséges, gyanakvó légkört, de még nem értettem annak okát, hiszen az öltözékem nem változott, mióta néhány órával korábban itt jártam. Most egy személyautó érkezett nagy sebességgel.  Még meg sem állt, mikor kiugrott belőle a nagybajuszú Forradalmi Bizottsági elnök.  Teherautónkhoz közeledve ordítozni kezdett:

“Gyalázatos ávós ügynökök! Kicsempészték az ávós gyilkosokat az országból!  Ezért lógni fognak!”

Ekkor jöttünk rá, hogy mi is történt.  A két állitólagos rendőr akiket Bécs felé menet felvettünk tényleg eltünt. Mi hiába kutattunk az emlékezetünkben, hogy mikor is láttuk őket utoljára?  Arra sem emlékeztünk, hogy velünk jöttek-e Ausztriába vagy útközben valahol leszálltak és eltűntek?

A diákok a Time riportert elengedték, minket pedig a helyi börtönbe zártak.  Közölték velünk, hogy másnap reggel bíróság elé állítanak. Sötét volt, éjfél körül lehetett. Én fel-alá járkáltam a szűk cellában, Gyurka békésen horkolt a padlón.

“Az még alvás soha senkinek nem ártott; aludj, amikor csak lehetséges!” volt a mottója.

 

 

November 3, szombat

Hiába próbálkoztam, nem tudtam elaludni. Egész éjjel csak róttam a köröket a börtön cellában.  Beszűrődtek az éjszakai zajok: kutyaugatás, autók jövés-menése, az őrök beszélgetéseinek foszlányai.  A pirkadó hajnal első sugarai vetődtek már be az ablakon, amikor egy telefon csengése zavarta meg a csendet.

Kiss Zoltán, nemzetőr”

hallatszott egy tiszteletteljes hang, majd némi szünet után:

“Igenis, Szigethy úr, itt vannak.  Azt mondják, hogy vért hoztak, de a parancsnok szerint ávósokat menekítettek Ausztriába… Nem, Szigethy úr… Igenis, azonnal!”

Lépéseket hallottam, aztán egy ajtó csukódását. Végül, mire újra megszólalt a telefon, a lépések a cellánk felé közeledtek.  Gyurka felébredt és szokása szerint mindjárt a cigarettáját kereste.  Az őr kivezetett a cellánkból, visszaadta a papírjainkat, elnézést kért, majd hozzátette:

“Siessenek, nehogy elolvadjon a jég ami hidegen tartja a vérszállítmányt!”

“A kerge parancsnokuk előbb is gondolhatott volna erre!” – morogta Gyurka rosszkedvűen.

A Pest felé menet most is szólt a rádió. Nem emlékszem már, hogy a BBC vagy a Szabad Európa rádiót hallgattuk. Megtudtuk, hogy Nagy Imre újból átalakitotta kormányát[95]meg azt is, hogy – mig mi Bécsben voltunk,-  további szovjet csapatok érkeztek Magyarországra[96] és hogy azok folyamatosan zárják le a  határállomásokat, beleértve azt is amelyen tegnap átléptünk.

Furcsa hir, nem tudom igaz-e, elvégre mi itt nem láttunk oroszokat” – mondom.

“Hacsak nem akkor jöttek amikor mi a börtönben ültünk” – teszi hozzá Gyurka.

A rádióból megtudjuk, hogy Nagy Imre tiltakozott Andropov szovjet követnél is és majd újabb táviratot is küldött az ENSZ-hez[97] is, amelyben ismételten kérte úgy Magyarország semlegességének elismerését, mint a szovjet csapatok kivonásának szorgalmazását. E mellett kormány összeállitott három delegációt, melyeket a következő városokba mennek tárgyalni:

  • Losonczy Géza vezetésével Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok kivonásáról;
  • Nagy Imre vezetésével az ENSZ-nek November 6-os közgyűlésére;
  • Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás részleteiröl a Parlementben.

A Parlamentben, Mikhail Malinin tábornokkal megindult a tárgyalás a szoviet csapatkivonás részleteiről

A Parlamentben, Mikhail Malinin tábornokkal megindult a tárgyalás a szoviet csapatkivonás részleteiről.

A rádió szerint a kormány Király Bélának azt a feladatot adta, hogy kidolgozza Budapest védelmi tervét[98], beleértve a tüzérségi ütegek telepítését a város kulcspontjaira. Mi persze mindezt csak hallgattuk, nem tudtuk mit jelentenek a hirek, mi vár bennünket Budapesten?

Igy, november 3-án, szombaton délelőtt értünk Győrbe.  A városházán a felfordulás még nagyobb volt, mint tegnap.  Egyszerre két rádió is szólt (a Kossuth és a Szabad Európa) és két tucat ember beszélt egymást túlkiabálva.  Nagynehezen megtudtuk, hogy az oroszok hivatalosan is bejelentették, hogy kivonják csapataikat az országból, de ennek ellenére újabb csapatok özönlenek be a határokon.  A szovjet nagykövet, Jurij Andropov[99] éppen Nagy Imrével tárgyal a kivonulásról, Hruscsov[100] Titónál[101] van látogatóban, Kádár János pedig eltűnt.

Szigethy bevezetett az irodájába.  Első kérdése ez volt:

“Láttak orosz katonákat vagy csapatmozgást a határon?”

“Nem, nincsenek oroszok a környéken” – feleltem naivan.

“Nyugati csapatokat, amerikaiakat, osztrákokat, bármilyen katonai alakulatot, akárkit?!” – kérdezte egy kicsit ingerülten.

“Nem, az osztrák oldalon csak cserkészeket, apácákat és újságírókat láttunk” – válaszoltam.

Szigethy nyaka elvörösödött, szemei kidülledtek a dühtől.

“Ezek a szemét, gerinctelen, álszent disznók!” – sziszegte fogai között, majd felugrott és szó nélkül kirohant.

Komárom felé menet nem voltak orosz útzárak.  Nem tudtuk, hogy ez mit jelent? Lehet, hogy máshol koncentrálják erőiket, de jelentheti azt is, hogy tényleg kivonulnak, mindenesetre jó jelnek tekintettük, hogy nem állítottak meg útközben.

A kórházban már nagyon vártak ránk, mert a vérkészletük elfogyott.  Éppen ebédidő volt, Gyurka el is fogadta a felajánlott ebédet.  Én nem tudtam enni, mert útközben belaktam az Ausztriában kapott csokoládéval.  Amíg Gyurka evett én felmarkoltam egy csomó narancsot, csokoládét és végigjártam a sebesülteket.

A kórtermek zsúfolásig tömve volt, a könnyebben sebesülteket csak a folyosón tudták elhelyezni.  Akik elég jól voltak, elfogadták a csokoládét, de sokan nem tudtak mit kezdeni a naranccsal, ilyet a háború óta látni sem lehetett Magyarországon, a fiatalabbak életükben nem is láttak narancsot.  Az egyik ágyon nagy meglepetésemre azt az amerikai riportert pillantottam meg, akit egy héttel korábban az egyetemen kalauzoltam. Fején véres kötés. Ő bezzeg kért narancsot.

“Vérnarancs jó lesz?”

– kérdeztem fanyar humorral.  Feltehetően nem méltányolta volna szellemes megjegyzésemet, de szerencsére nem is értett magyarul. Az egyik ágy szélén egy a lábán sérült parasztfiú ült.  Mikor csokoládéval kínáltam, nem fogadta el.

“Nem szereted az édességet?” – kérdeztem.

“Dehogynem.  De nekem nem jár; én az ávónál szolgáltam” – válaszolt.

Erre nem voltam felkészülve.  Tekintete egyszerre volt szomorú és vádló.  Megkerestem a legnagyobb tábla csokoládét és az ölébe tettem.  Nem utasította vissza.

Mielőtt visszamentünk az egyetemre, megálltunk Gyurkáék lakásánál.  Gyurka Győrött a fogda padlóján kialudta magát, de jó koszos is lett, én pedig két napja nem tisztálkodtam, így mindkettőnkre ráfért egy alapos fürdés.  A család örömmel fogadott, mindnyájan körülvettek és a legutóbbi napok eseményeiről faggattak.  Gyurka nővére, a csodaszép Mária – Sík Igor[102] ex-felesége – rummal kínált.  A két napi álmatlanság és a rum közös hatására hihetetlen álmosság vett erőt rajtam.  Mikor látták, hogy közel járok az elájuláshoz, azt ajánlották, hogy dőljek le egy kis időre. Hihetetlen érzés volt igazi ágyban, tiszta ágynemű közt szunditani.  Mária leült az ágy szélére. betakart és halkan elhagyta a szobát, miközben én mély álomba merültem.

Délután hat óra tájban ébredtem a sziesztázásból és  Gyurkával indultunk is vissza az egyetemre.  Útközben a Corvin-köz mellett haladtunk el.  Az ottaniak hangulata láthatóan bizakodó volt.  Az egyetemen a Petőfi Sándor Első Egyetemi Nemzetőr Ezredet teljes készenlétben találtuk.  A létszám jelentősen megnőtt, mert itt voltak a Zrínyi és Petőfi katonai akadémiák hallgatói is.  A fegyveres diákság létszáma talán két, de lehet, hogy háromezer körül is lehetett.

A  23.-i tűntetés óta nem láttam Perr Gyuszit és a menyasszonyát, a kis szőke Marikát, akik a MEFESZ iroda elött beszélgettek. Marika alig több, mint egy hete még a Fradi magasugró versenyén szurkolt nekem. Ott volt az irodában Egry Gyuri, Némethy Ede, Zsindely Laci és Lipcsey Attila is.  Most mind fegyveresen beszélgettek, várakoztak.

A MEFESZ irodában Marián Pista mellett egy új arcot fedeztem fel, Görgényi tábornokét[103], akit Király Béla, a nemzetőrség főparancsnoka küldött hozzánk.  Görgényi kissé nehezen találta a helyét, s mi sem igazán értettük, hogy mi szükségünk volt rá?  Kissé gyanakodva figyeltük ügyködését ami valójában csak fel-alá sétálásból állt.

Pista ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem, mint Győrött Szigethy Attila:

“Láttatok nyugati csapatokat Ausztriában? Milyenek voltak a szovjet tankok? Hol voltak a benzin tartályaik? A katonák frisseknek vagy fáradtaknak tüntek, itt állomásozók vagy frissen érkezettek lehettek?”

A szovjet megszállók régebbi tankjainak benzin tartályai még kivül voltak a páncélzaton és ezért (mint látható), egyszerü puskagolyók képesek voltak átütni a falát. Igy, a kifolyt benzinre "Molotov koktélt" dobva, fel lehetett gyujtani a tankot.

A szovjet megszállók régebbi tankjainak benzin tartályai még kivül voltak a páncélzaton és ezért (mint látható), egyszerü puskagolyók képesek voltak átütni a falát. Igy, a kifolyt benzinre Molotov koktélt” dobva, fel lehetett gyujtani a tankot.

Nem tetszettek Pista kérdései és nem tudtam semmi biztatót válaszolni.  Mikor beszámoltam, hogy egy teherautónyi csokoládét és narancsot raktunk le a KA-51-es előadóteremben (ahol az ávósokat tartottuk), csak ennyit mondott:

“Narancsot küldenek a tankok ellen?”

A rádiókból vegyes hireket hallunk: Megtudjuk, hogy Nagy Imre most éppen arról tárgyal a román külügyminiszter-helyettessel, hogy Románia közvetítsen Budapest és Moszkva között. Ez talán jó jel gondoltam. Aztán egy másik rádió Eisenhower elnöknek választás elötti, Október 31.-én elhangzott beszédét idézte, melyben a magyar nép iránti csodálatának adott hangot, majd valami ilyesmivel folytatta:

AEgyesült Államok Magyarországot nem tekinti potenciális szövetségesének!

“Nekünk nem csadálat, hanem sigitség kell!” – hümmögöm csak úgy magamnak.

Este nyolc óra tájban a rádió Mindszenty hercegprímás szózatát közvetítette:

“Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra.  De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket?”

Bár kétségtelenül igaza volt, nekem nem tetszett a beszéd hangvétele. Azért sem tetszett, mert a beszéd egésze nem támogatta igazán Nagy Imrét és azért sem, mert a hangnemét túlságosan borúsnak találtam.  Képtelen voltam megérteni, hogy ez a főpap, ez a szentéletű ember miért ilyen pesszimista és szkeptikus? Elvégre küszöbön áll az oroszok kivonulására vonatkozó egyezmény aláírása! Miért ez a pesszimista hangnem? – gondoltam.

Néhány perccel később Király Béla telefonált: egy százfőnyi diákegységre volt szüksége.  Megegyeztünk, hogy elküldjük az egységet, de a kérés nyugtalanított.  Miért pont fegyveres diákokra van szüksége a nemzetőrség parancsnokának?  Hát hol van a magyar hadsereg? Hát nem állanak kiképzett hadosztályok a rendelkezésére? Vagy talán nem bízik a saját erőiben?  És miért olyan sürgős a dolog?  Elvégre a magyar hadseregnek vannak páncélos egységei, légiereje, miért pont a mi diákjaink kellenek?

Malétert tőrbe csalják

Megkérdeztük, hogy hogyan haladnak a tárgyalások a szovjetekkel? Megnyugtatott, hogy minden a legjobb úton halad, a Parlamentben már megszületett a megegyezés és most Maléter tábornok már úton van a szovjet főhadiszállásra, Tökölre[104], ahol az aláírás formaságaira kerül majd sor.

A szoviet főhadiszállás a tököli repülőtéren volt

A szoviet főhadiszállás a tököli repülőtéren volt.

Mindez egy kicsit megnyugtatott, de azért zavart is, mert nem értettem, hogy miért pont a honvédelmi miniszternek kell Tökölre mennie[105]miért nem az orosz tábornok jön a miniszterhez?  Meg hát az is zavart hogy mi lesz, ha távollétében szükség van rá?  Küldhettek volna helyette egy politikust is.  Az is aggasztó volt, hogy miért kell ennek a ceremóniának éjjel történnie, s miért pont a szovjet főhadiszálláson?  Az ilyen formális aláirásokat a sajtó jelenlétében, protokolláris keretek között szokás megrendezni. Ilyen és ehhez hasonló kérdések keringtek az agyamban, de azért azt is tudtam, hogy Maléter józan és kompetens ember, aki tudja, mit csinál. Cselekedeteit nem a mi dolgunk megkérdőjelezni!

Ivan Alexandrovics Szerov tábornok, a KGB parancsnoka, tartóztatta le Maléter Pált és a tárgyalásban résztvevő magyar delegációt November 3 éjjelén

Ivan Alexandrovics Szerov tábornok, a KGB parancsnoka, tartóztatta le Maléter Pált és a tárgyalásban résztvevő magyar delegációt November 3 éjjelén.

Akárcsak Győrött, most a MEFESZ irodában is egyszerre szólt minden magyarul sugárzó rádió. A magyar nyelvűek mellett a BBC, az Amerika Hangja és a Szabad Európa[106],no meg a hazai rövidhullámú adók, amelyek a keleti országrészekből a szovjet csapatmozgásokról számoltak be.  A különböző hírfoszlányok nem álltak össze egy koherens képpé. Az ENSZ biztonsági tanácsa hétfőre, november ötödikére halasztotta a magyar helyzet tárgyalását; olyan rémhir is keringett, hogy Magyarországot még mindig egy szovjet állampolgárságú KGB ügynök képviseli az ENSZ-ben, annak ellenére, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből[107].

Kitör a szuezi háború

Amerikát a november 6.-i, keddi elnökválasztás kötötte le, Eisenhower elnök a választási kampány utolsó óráira koncentrált, Dulles külügyminiszter kórházban volt[108], a szuezi csatornánál pedig véres harcok dúltak.

Szuezben a bombázások október 31-én kezdődtek, ugyanazon a napon amikor az SZKP vezetősége Moszkvában a magyar felkelés leverése mellett döntött

Szuezben a bombázások október 31-én kezdődtek, ugyanazon a napon amikor  az SZKP vezetősége Moszkvában a magyar felkelés leverése mellett döntött.

Úgy tűnt, hogy a világ figyelme, mely korábban legalább részben Magyarországra is irányult, most elterelődött[109].

Minden újabb hír olyan volt, mint egy-egy kalapácsütés a magyar szabadság koporsószegein.  Október 31-én az SZKP vezetősége már vita nélkül a magyar felkelés leverése mellett döntött.  Dühítő és szívfájdító volt hallgatni, mégsem tudtam magam elszakítani a rádiók mellől.  Reméltem, hogy lesz a sok rossz hír között valami bíztató is, hogy mégis jönnek az ENSZ megfigyelők[110], hogy a nagyhatalmak támogatják hazánk semlegességét, hogy a Nyugat legalább részben eleget tesz erkölcsi kötelességének.

Este 11 órakor a rádió bejelentette, hogy a magyar tárgyalódelegációval megszakadt az összeköttetés. A MEFESZ irodában halálos csend fogadta a bejelentést.  Mindannyian éreztük, hogy ez a vég kezdete.  Alvásról szó sem lehetett.  Éjfél után a rádió rövid időközönként felszólította Maléter vezérőrnagyot, hogy azonnal lépjen érintkezésbe a miniszterelnöki hivatallal. Az, hogy egyre ismételték az üzenetet tudatta velünk is, hogy Maléter nem jelentkezett!

Ez volt életemnek talán legrosszabb éjszakája.  Mindannyian kábultan járkáltunk, úgy éreztük, hogy mindenki cserbenhagyott bennünket.  Hajnali két óra tájban az őrök jelentették, hogy a KA-51-es előadóteremben őrzött ávósok haza akarnak menni.

Hadd menjenek – legyintett Pista letargikusan.

Három órakor Pista összehívott bennünket és igy tájékoztatott:

“Úgy tűnik, hogy Malétert az oroszok foglyul ejtették. Huszonhat páncélos hadosztály, kétezerötszáz tank és ezer egyéb katonai jármű érkezett Ukrajnán és Románián keresztül hazánkba. Ez a legnagyobb szovjet páncélos koncentráció a második világháborús kurszki tankcsata óta.  Az összes repülőterünk körül van zárva, Budapestet bekeritették. Bármelyik pillanatban megindulhat a főváros elleni támadás.  Ismeritek a védelmi terveinket. Tisztán kell lássátok, hogy csak meghalni van esélyetek, győzni nem!  Én most Király Bélához megyek egy utolsó megbeszélésre.  Aki haza akar menni, most menjen, amíg a hidak még járhatóak.  Aki harcolni akar, az ráér, mert az oroszok kelet felől jönnek, tehát Pestet fogják először támadni, Budára csak később kerül sor.”

Szavait döbbent csend fogadta.  Mindannyian ugyanarra gondoltunk:

“Lehetséges az, hogy Pista nem marad velünk?  Ki fogja irányítani harcunkat? Hát ha ő nem lenne akkor nem lenne 14 Pilisvörösvári páncélusunk sem! Hát ő rendelte ide azokat, ő a parancsnokuk, ha ő nincs itt, ha parancsnok nélkül maradnak, akkor mi lesz?Akkor hazamennek! Mit érnek a mi fegyvereink a tankjaink nélkül?!”

Senki sem szólt, nem ellenkezett, nem vitázott, csak a csendes kétségbeesés tükröződött az arcokon.  Csend volt, olyan csend, amilyen nagy tragédiák előtt formálódik.  Mire felocsúdtam döbbenetemből és körülnéztem, Pista[111] már nem volt sehol.

Marián István páncélos alezredes , a forradalom bölcsőjének, a Műegyetemnek volt oktatója. (A fenti könyv a "Műegyetem 1956 Alapítvány" megbízására készült, szerzője Id. Frivaldszky János aki maga is műegyetemi hallgató és Marián István nemzetőrségének tagja volt 1956-ban.)

Marián István páncélos alezredes , a forradalom bölcsőjének, a Műegyetemnek volt oktatója. 

(A fenti könyv a “Műegyetem 1956 Alapítvány” megbízására készült, szerzője Id. Frivaldszky János aki maga is műegyetemi hallgató és Marián István nemzetőrségének tagja volt 1956-ban.)

Percekkel később láttam, amint Görgényi tábornok úr is lassan kisétál a teremből.  Láthatóan zavarban volt; aktatáskáját jobb kezében tartotta, szemét a földre szegezte, balkezével mintha nem tudott volna mit csinálni.  Szó nélkül hagyta el a termet, anélkül, hogy bárkire ránézett volna; mint amikor egy filmben, a végszó elhangzása után távozik a szereplő.

“A gyáva disznó! – sziszegtem.

Gyurka[112], szótlanul állt mellettem, ránéztem és meglepetéssel láttam, hogy ő is lehorgasztott fejjel a padlót nézi.  Ez a bátor, nagydarab ember, aki nem csak soffőröm volt, de barátommá, sőt kicsit példaképemmé is vált az elmúlt napokban, ez az ember is eltanácstalanodott. Gyurka nem akart, nem tudott a szemembe nézni, csak azt motyogta maga elé:

 “Én is hazamegyek”.

 

November 4, vasárnap

Hajnali négy körül lehetett ezen a borongós vasárnapon, november 4-én. A száz önkéntes, akiket Király Béla kért, a könyvtár előtt sorakozott.  A Zrínyi és Petőfi akadémisták becsomagoltak és hazamentek. Tankjaikat otthagyták, de hozzáértő személyzet nélkül.  Bónis László, a metallurgiai tanszék tanársegédjének vezetésével egy csoport diák elindult a Móricz Zsigmond körtérre, az ottani, macskakövekből emelt barikádok védelmére.

Épülnek a Körtéren a Barikádok

Épülnek a Körtéren a Barikádok

Nem sokkal később Pest felől meghallottuk az első ágyu dörgést.  A hang irányából következtetve az Üllői úton, a Corvin köz és a Kilián laktanya térségében folyhatott a harc.

Angyal Pista kávéja ébren tartotta az embereit”

– jegyeztem meg inkább csak magamnak -, hiszen más nem is tudta, hogy ki is az az Angyal Pista[113].

Újból jönnek a tankok: Arcok a pesti utcán

Újból jönnek a tankok: Arcok a pesti utcán

A Szabad Európa rádió az amerikai választásról beszélt, mely holnap után, November 6.-án, kedden lesz. A rádió Eisenhowert és Stevensont idézi akik az izraeli-francia-angol invázióról beszélnek. Mindketten úgy gondolják, hogy a támadást meg kellene fékezni. A magyarországi szoviet invázió megfékezéséről szó sem esik.

Aztán Reggel 5 óra 20 perckor Nagy Imre szavait[114] sugározza a Szabad Kossuth Rádió:

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke!  Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt.  Csapataink harcban állnak.  A kormány a helyén van.  Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”

November 4 hajnala a pesti utcán

November 4 hajnala a pesti utcán

Nagy Imre a Szabad Kossuth Rádióban 1956 Novemner 4.-e hajnalán utoljára szólt a magyar néphez és a világ közvéleményéhez

Nagy Imre a Szabad Kossuth Rádióban 1956 Novemner 4.-e hajnalán utoljára szólt a magyar néphez és a világ közvéleményéhez

A beszéd után a rádió a Himnuszt és a Szózatot közvetiti. Majd a Magyar Írók Szövetségének felhívását hallom úgy reggel 8 óra körül. A felhívás szövege a következő volt:

Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

A közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a Szózat kíséretében. Nem bírtam tovább.  Kirohantam a MEFESZ irodából.  Sírógörcs fogott el, s mint egy megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húztam meg magam. Hányinger kerülgetett, az életet értelmetlennek, kilátástalannak láttam.  Temettem az álmaimat, az emberiségbe vetett hitemet, azt a személyt, aki én voltam.

Mint egy élőhalott, úgy álltam, aztán leroskadtam a földre és csak ültem órákon keresztül.  A zajok lassan elcsitultak körülöttem, már csak a rádió szólt a szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását ismételte a rádió:

„Help Hungary! Help Hungary!”

Torkom kiszáradt, vállamat húzta a géppisztoly súlya, a könnyek patakzottak a szememből, amint ismételtem, talán a milliomodszor ismételtem:

” Istenem, ne engedd!  Ne hagyd, hogy cserbenhagyjanak!  Add, hogy segítsenek!”

Egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a rádió volt.  Úgy éreztem, hogy amíg ez szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangunk, amit mások meghallhatnak.  Közben a bemondó oroszul is megszólalt, kérte a szovjet katonákat, hogy ne lőjenek.  – Ne lőjenek? – motyogtam magam elé, miközben a folyosó ablakai rezegtek a tankágyuk dörgésétől.

Hirtelen éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi az, de valami borzasztó történt.  De mi?  Igen, ez az!  Nem hallom a Himnuszt, amit a rádió most már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrottam.  Lábaim elzsibbadtak, így majdnem elestem, de gondolkodás nélkül berohantam az irodába, ahonnan korábban a rádiót hallottam.  Megráztam a készüléket, remélve, hogy csak valami laza érintkezés okozta a szünetelést. És ekkor a rádióból már a háttérzajt: fegyverropogást hallottam. Már a rádiót ostromolják!

A Szabad Kossuth Rádió örökre elnémult.

Nem aludtam inkább eszméletlen voltam.  Zsindely Laci talált rám a dékáni irodában.  A mosdóba menet bukkant rám, amint a földön a falnak dőlve ültem a rádió mellett.  Először csak a szája mozgását láttam, aztán lassanként eljutottak tudatomba a szavai is:

–…”és Csepelen.  Visszaverték őket az Üllői úton is.  Pest utcáin mindenütt kiégett orosz tankok füstölögnek.  Dunapentelénél és Pécsett is megállították őket a mieink.  A Szabad Európa rádió szerint Amerikában a veteránok kongresszusa követeli, hogy a NATO azonnal küldjön segítséget. Budán eddig még nincsenek oroszok, de a Körtéren már majdnem készen állnak a barikádok és özönlik oda a fiatalság, hogy segítsenek a védelemben.”

Az ilyen tankokat melyeken kivül voltak a benzin tankok "Molotov koktéllal" meg lehetett semmisiteni

Az ilyen tankokat melyeken kivül voltak a benzin tankok “Molotov koktéllal” meg lehetett semmisiteni

Minden jó hír egy-egy szalmaszál volt, amibe kapaszkodhattam.  Hinni akartam, hogy van remény.  Valamit tenni kell és e tettekből nékem is ki kell venni a részemet.  De azt az első lépést nem tudtam volna megtenni Laci nélkül.  Nagy nehezen felálltam, s Laci, bár alacsonyabb volt nálam, valahogy átkarolta a vállamat és egymást támogatva, mintha egy szakadék széléről tértünk volna vissza, támolyogtunk a MEFESZ irodába.

A korábbihoz képest, az iroda légköre gyökeresen megváltozott.  Akik most ott voltak, azok már elszánták magukat, hogy életük árán is harcolnak a megszállók ellen.  Itt nem volt szükség sok beszédre, anélkül is megértettük egymást.  Ott volt Egry Gyuri[115], becenevén a Menő.  (Őt ekkor láttam utoljára.) Perr Gyuszi is ott volt Marikával; ők azt tervezték, hogy még néhány tankot kivisznek a Körtérre.  A könyvtár mellett sorakozott a tizennégy tankunk, de a pilisvörösvári kezelőszemélyzetük már eltünt.  Csupán egy hadnagy maradt itt, akinek a bátyja az októberi harcokban elesett.  Ezt az egy tankot ő ki is vitte a Körtérre, s ott is halt meg. Gyuszinak nem sikerült másik tankot hozni, úgy látszik valami kulcs kellett volna a beinditáshoz.

Némethy Ede és Burger Gyurka a rövidhullámú rádióadásokat figyelték, míg Marika kenyérért ment.  A kenyérre azért volt szükség, mert Perr Gyuszi egysége a Körtér eleste után a hegyekbe tervezett visszavonulni, és ott élelmet szerezni sokkal nehezebb lesz, mint itt a városban.

A rádióból megtudtuk, hogy pár napja miért is tűnt el Budapestről Kádár János és Münnich Ferenc, kiket az oroszok a teendők eldöntését szolgáló három napos tárgyalásra rendeltek Moszkvába. Ők most értek vissza és most teljesitik a moszkvai parancsot: Szolnokon bábkormányt alakítottak. 

Brezsnyev inasaival, Münnich Ferenccel és Kádár Jánossal

Brezsnyev  inasaival, Münnich Ferenccel[116] és Kádár Jánossal

Király Béla, Marián Pista és a mi száz emberünk már elindultak a dunántúli hegyekbe, hogy onnan folytassák az ellenállást, mi meg a MEFESZ irodában csak vártuk Marikát, hogy visszaérjen a kenyérrel.

Jóval később tudtam meg, hogy Nagy Imre, kormányának tagjai és közvetlen környezete a jugoszláv nagykövetségen kértek és kaptak menedéket[117]. Azt is csak jóval később tudtam meg, hogy Mindszenty hercegprímás az amerikai nagykövetségen nyert menedéket és azt sem, hogy csak két bátor vezető maradt a posztján: Kopácsi Sándor a rendőr-főkapitányságon és Bibó István[118] államminiszter a Parlamentben.

Miközben a városban szovjet tankok dübörögtek, Bibó István megirta  azt a történelmi jelenőségű dokumentumot, melyet minden magyar iskolában tanítani kellene. Bibó nemcsak megirta a kiáltványt, de le is forditotta négy világnyelvre, majd  gondosan megcímezte a borítékokat és gyalog elvitte azokat az amerikai, angol, francia és német követségekre. A kiáltvány igy hangzott:

„ Magyarok! A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, amelyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányába foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és a külképviseletek törvényes feje: Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!”

Bibó István egyedül maradt a Parlementben és ott nemcsak megirt egy kiáltványt, de azt le is forditotta négy világnyelvre és gyalog elvitte és átadta a nagyhatalmak követségeinek.

Bibó István egyedül maradt a Parlementben és ott nemcsak megirt egy kiáltványt, de azt le is forditotta négy világnyelvre és gyalog elvitte és átadta a nagyhatalmak követségeinek.

Miközben a kenyérért ment Marikára vártunk, persze szólt a Szabad Európa rádió, mely azt sugallta, hogy ha a felkelők ki tudnának tartani, akkor lehet, hogy időben megérkezne a nyugati segítség. Az adás a Londonban megjelenő Observer napilap november 4-i számában megjelent cikk sajtószemléje volt. A cikk szerint:

„elkerülhetetlenül nyomás nehezedik az Egyesült Államok kormányzatára, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak”.

Ezt a mondatot többször is elismételte a rádio. Az Observer cikkének idézése után, a magyar adás szerkesztője, Thury Zoltán kommentárja következett:

„Londoni, párizsi, amerikai és egyéb nyugati beszámolók szerint a világ reakciója a magyar eseményekre minden elképzelhetőt felülmúl. Londonban, Párizsban, Washingtonban, New Yorkban, a szabad országokban mindenütt mérhetetlen, valóban elemi erejű felháborodás fogadta a szovjet merénylet hírét […] A közvéleményt nyugaton rendkívül gyorsan, valójában páratlanul gyorsan sikerült mozgósítani.”

Miközben szólt a rádió megtudtuk, hogy a tankjaink kezelőszemélyzete megfutamodott, a pilisvörösváriak egy hadnagy kivételével – hazamentek. Erre eszembe jutott, hogy Feri bácsi, anyai nagynénémnek, Dudukének férje, páncélostisztként szolgált a második világháborúban.

 Gondolod, hogy rá lehet venni, hogy néhány tankot kivezessen a Körtérre? –  kérdezte Zsindely Laci.

Fogalmam se volt, de elhatároztam, hogy megpróbálom. Gondoltam, hogy Duduke csecsemő kislányának[119] bizonyára jól jön egy kis tejpor, ezért lementünk a K-51-be, felszedtünk egy csomag tejport az osztrák küldeményből és átmentünk a Bartók Béla út 1-be, ahol Feri bácsiék laktak.

A katonaiskolások által hátrahagyott pokrócok közül is vittünk magunkkal néhányat, gondolván, hasznosak lehetnek, ha tényleg a hegyekbe kell menekülnünk, de Dudukáéknek is jól jöhetnek, ha elfogy a tüzelőjük és hideg lakásban kell kihúzniuk a telet.  Hozzájuk menet elmeséltem Lacinak Duduke első gyermekének történetét, aki  1945-ben született, mindjárt a háború után.

“A háború vége Sopronban érte a mi családunkat.  Dudukének ott született  a kisbabája. Neki nem volt teje és tehéntejet meg nem lehetett kapni, mert az oroszok elhajtották a teheneket és fegyveres őrök őrizték a lopott csordát. Péter bátyámmal elhatároztuk, hogy az oroszoktól szerzünk tejet az éhező kisbabának.  Péter tizenegy éves volt, én kilenc. Egy ütött-kopott zománcos edényt kerítettünk és este elindultunk az oroszok által őrzött csordához.  A katonák tábortüzek körül ültek, ittak és énekeltek.  Mi hasoncsúszva, a magas fűben nem tudtuk a földre rendesen letenni a lábast és persze azt sem tudtuk, hogy hogyan kell fejni. Igy  a tehenek csak bőgtek, rúgtak, vagy egyszerüen elsétáltak, de tejet nem igen adtak.  Végül hazavittük a fűvel és porral kevert tejet, ami persze nem segitett a helyzeten és a kisbaba nemsokára meghalt.”

Mig meséltem már el is értünk a Gellért térre,  már nem csak hallottuk Pestről az ágyúzás, de a füst szagát is éreztük, vagy legalábbis érezni véltük.  Szörnyű egy vasárnap volt!  A velünk szembejövő néhány járókelő, mikor meglátta karszalagunkat és vállunkon a géppisztolyokat, földre szegezett tekintettel  sietett el mellettünk.  A korábbi lelkesedés és szolidaritás helyét most betöltötte a félelem és valami rettenetes érzelem, amit szavakkal nem is lehet kifejezni:

Dudukéék házának elegáns márványlépcsőjén rémült lakók igyekeztek lefelé a pincébe, élelmiszerrel és egyéb szükséges holmikkal siettek az óvóhelyre.  Ők is elfordították tekintetüket, szemükben félelemmel vegyes szemrehányás ült.

Mielőtt becsöngettem, már hallottam a csecsemő sírását. Mikor beléptünk az ajtón,  Feri bácsi első szava ez volt:

Látott valaki idejönni?

Fejemet ráztam és letettem a tejport és a pokrócokat az előszobában.  A BBC rádió hangja szűrődött ki a nappali szobából. A rádióban a dunapentelei védők segítségkérését ismételték és arról tájékoztatták a BBC hallgatóit, hogy az orosz túlerővel szemben nehéz helyzetben vannak, ejtőernyősöket, lőszert és kötszert kérnek a dunapenteleiek.  Angolul is megismételték kérésüket:

„For the sake of God, for the sake of freedom and liberty, help Hungary!

Senki sem szólt egy szót sem, de már tudtam, hogy hol állunk.  A lakásban érezni lehetett a páni félelmet.  Mindenki a fegyvereinket mustrálta.  Jelenlétünk láthatóan aggasztó és nemkívánatos volt a család számára.  Beláttam, hogy nincs értelme itt tankokról és a Móricz Zsigmond körtér védelméről beszélni, így csak motyogtam valamit a tejporról és elmentünk.

Az egyetemre visszamenet még mindig ugyanazt a szünet nélküli ágyúzást hallottuk Pest felől, mint odafelé, de ha lehet, még hevesebben, mint azelőtt.

“Angyal Pista üdvlövései!” – mondtam az Üllői út irányába mutatva.

“Örülök, hogy ilyen viccelődős kedved van – kacsintott rám Laci.

Az egyetem majdnem teljesen elhagyatott volt.  Elhatároztuk, hogy kiürítjük és a kapukat bezárjuk, hogy a harcok ne tegyenek kárt benne.  Végigjártuk az épületeket, minden lámpát leoltottunk, az ajtókat bezártuk.  Akik még benn voltak – egy tűzoltó, két medika, Majoross Imre, Danner Jancsi sofőrje, és még néhányan – azokat az orvosi rendelőbe küldtük azzal, hogy maradjanak ott, amíg a harcok véget nem érnek.  Este lett, mire visszaértünk a MEFESZ irodába.

A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, a rádió Szolnokról közvetitett – a szabadság hangját már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adó sugározta.  A dunapentelei Csokonai adó még szólt, de a bemondó segítségért könyörgő szavai mellett a háttérben már  ott is az ágyúdörgés hallatszott. A BBC az ENSZ Közgyülés[120] összehivásáról beszél, meg Eisenhowert[121] is többször emliti, de nem Magyarország

 

1956 November 5, hétfő

Sötét éjjel volt mikor a Körtérre értünk. Azt sem tudom, hogy vasárnap van vagy hétfő. A Bartók Béla út üres volt, még a saját lépteink koppanását is hallottuk. Nem beszélünk, nincsenek ahhoz szavak amit érzünk. A Pesten folyó harc egyik-másik dörrenése, villanása idáig is elért. Az egyik ablakba kittett rádió Vörösmarty Mihály Szózatát sugározza:

“Népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!”

Lacival egymásra nézünk, majd lehajtott fejjel ballagunk tovább, borongva nézzük a macska köveket, aztán amikor felhangzik, hogy:

“Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.”

akkor felnézünk, mert elértünk a térre. A Körtéren már álltak az utca köveiből rakott barrikádok. 14 tankunk közül az az egy melyet a halálraszánt parancsnoka kivitt a térre, ott állt a Bartók Béla út és Karinthy út sarkán. A Fehérvári út irányába kissé védve a házsaroktól, úgy hogy lőni tudja őket, ha a  Fehérvári úton érkezik orosz tank oszlop.  Ugyanigy készen áll a tér közepén a gomba mellett felállitott egyetlen gépágyúnk is. Az is a Fehérvári utat célozza.

Barrikádok a Körtéren

Barrikádok a Körtéren

Nem tudtuk, hogy Perr Gyusziék hol vannak és a sok kutatás után már hajnalodhatott amikor sikerült rájuktalálnunk. Ők a Körtérre néző három emeletes épület első emeletén találtak egy üres lakást, vagy irodát, ott állitották fel a golyószórójukat. Ébren voltak ők is és mi sem nagyon aludtunk ezen az éjjelen. Azt találgattuk, hogy a Fehérvári vagy a Villányi út irányából jönnek majd a tankok. Gyuszi a golyószórót próbálta az ablaknál egy stabil alapzatra állitani. Nem volt könnyű, mert csak egy gyenge asztalt találtunk e célra, meg a töltények is sok helyet igényeltek. Marika a kenyérrel foglalatoskodott. Mi többiek egy kopott térképen nézegettük, hogy a tér eleste után hogyan is jutunk majd el a hegyekbe?

A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, Szolnokról sugárzott. A szabadság hangja már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adóból volt még hallható.  A dunapentelei Csokonai adó még szólt, de a bemondó segítségért könyörgő szavain ott is átszűrűdött az ágyúdörgés.

Nem nevezném alvásnak, inkább csak kábulatnak amiben voltunk több órán keresztül, amig aztán már pirkadott a hajnal. Az egyik ablakba kitett rádió éppen XII. Piusz pápának a világ püsökeihez szóló apostoli levelét közvetitette:

“Nem régen a világegyház püspökeihez írt apostoli levelünkben kifejeztük azon reményünket, hogy végre Magyarország nemes népére is felvirrad az igazságosságon és szabadságon alapuló béke új hajnala. Hiszen úgy látszott, hogy Magyarországon a dolgok kedvezõ kibontakozásra jutnak. De a hamarosan érkezõ újabb hírek lelkünket fájdalmas keserûséggel töltötték el. Arról értesültünk ugyanis, hogy Magyarország városaiban és falvaiban újra folyik a lelkük legmélyébõl szabadságra törekvõ hazafiak nemes vére. A nemzeti élet minap felállított intézményeit alapjukban megrendítették és összerombolták, az emberi jogokat megsértették, a sebeitõl vérzõ népet pedig idegen fegyverek erejével újabb szolgaságba döntötték.

Tehát kötelességünk tudatának parancsát követve, lehetetlen, hogy ne tiltakozzunk, s el ne ítéljük azokat a gyászos eseményeket, amelyek nemcsak a katolikus világnak, hanem minden szabad népnek lelkében is mélységes szomorúságot és méltatlankodást keltettek. Azoknak, akikre e nyomorúságos gaztettek felelõssége hárul, meg kell végre fontolniuk, hogy a népek jogos szabadságát vérbe fojtani nem lehet.

Miután kifejeztük elõttetek fájdalmunkat, Tisztelendõ Testvérek, szívünk szeretetével adjuk rátok és híveitekre, de különösképpen a szeretett magyar népre a mennyei kegyelmek zálogaként és atyai jóakaratunk bizonyságaként apostoli áldásunkat.

Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, 1956. november 5-én, pápaságunk 18. esztendejében.

XII. Pius pápa”

A rádió ezután Szuezről beszélt, aztán egy kifinomult női hang Eisenhower újraválasztási esélyeiről csevegett, latolgatta a holnapi választás kimenetelét.

“Azok az idióta szavazók 4 éve azért választották meg ezt a tábornokot, mert megígérte, hogy támogatja a rabnemzetek szabadság törekvéseit, most meg azért választják majd újra, mert megszegi ezt az ígéretét. Furcsa dolog az a demokrácia! Nem tudom, hogy azok az amerikai szavazók mit éreznének, ha ők volnának a mi helyzetünkben és mi nem törődnénk velük?” – dünnyögte Laci.

Teltek az órák aztán egyszercsak a távolkban, valahol a Fehérvári út végéről géppuska ropogást hallunk. Aztán csönd. Eltelik vagy öt perc, s akkor feldörög egy tankágyú.

Nem is tudtam, hogy arrafelé is vannak a mieink közül!” – mondja Gyuszi.

Mi hosszú ideig csak a szemeinket meresztgetjük, aztán feltünik az első tank. Mögötte hosszú sorban a többi. Úgy tünik minta Kelenföld irányából is jönnének, de a Villányi útra a mi ablakunkból nem látunk ki jól. Igy csak később tudtam meg, hogy ott főleg gyalogosokkal megrakott teherautók jöttek, akik később a tennisz pályákon gyülekeztek. Most már folyamatosan szólnak a tankágyuk és halljuk, hogy azoknak egyre inkább felelnek a könnyüfegyver lövések.

Még ugyan a teret nem fedte be teljesen a por és a füst, de az első orosz páncélos már elérte a Fehérvári úti barrikádot. Most megszólal a Bartók Béla út sarkától félig fedezett egyetlen tankunk ágyúja és a Gomba mellett álló gépágyunk is tüzelni kezd. Pár perc elmultával lángban áll az oszlopot vezető első orosz tank. A többi kihúzódik a járda felé, mert ott könnyebb áttörni a barrikádot, mint az autó úton. Ropognak a kézifegyverek és dörögnek az orosz tankok ágyúi. Azok most a mi páncélosunkra és gépágyunkra koncentrálnak. A tér elsötétűl és a porfelhőkön meg a füstön átvilágitanak a tankok torkolattüzei.

A csatazaj félelmetesen felerősödött. Nem gondoltam egyáltalán van ilyen pokoli zajt és azt sem, hogy azt egyáltalán kibírja az emberi fül. Most hangos jajgatást hallunk a közelből. Lacival kifutunk az épület hátsó oldalán lévő körfolyosóra és indulunk a jajjgatás irányába, mely valahonnan a földszint felől jön az. Az udvar felőli hátsó körfolyosóról a pincébe vezető lépcsőn rohanunk le.  Ott, az óvóhelyen tartózkodott már a ház csaknem minden lakója.  Káosz, pánik és általános zűrzavar uralkodott a helyiségben.  Nem sokkal korábban hozták le ide a csupavér házmestert, aki úgy látszik haslövést kaphatott, mert derekánál volt a vérfot.  A pincében rögtönzött fekhelyen csak hörgött és vérzett.

“Vigyék el az Orlay utcai rendelőbe!” mondta egy szemüveges férfi és a vállamra terített egy fehér szanitéc köpenyt.

Gyusziék golyószórója, a Körtérre néző fenti épületnek (Móricz Zsigmond Tér 2) első emeleti ablakából tüzelt. A fenti kép bal oldalán az eredeti épület látható, mig a jobb oldalon ugyanaz a csata végén.

Gyusziék golyószórója, a Körtérre néző fenti épületnek (Móricz Zsigmond Tér 2) első emeleti ablakából tüzelt. A fenti kép bal oldalán az  eredeti épület látható, mig a jobb oldalon ugyanaz a csata végén. 

Laci kerített egy kis létrát, azt használtuk hordágynak.  Rákötöztük a szerencsétlen embert és megindultunk. A Gellért hegy alatti kerteken, bozótokon és keritéseken át vittük a “hordágyat” a Mányoki úttal párhuzamosan az Orlay utca irányába. A Lágymányosi út majd a Mészöly utca kereszteződéseknél először hallgatóztunk, aztán kiléptünk a  bokrok közül, mert ebben az irányban még nem hallottunk orosz hangot.

A házmester nehéz volt, nem mozgott, szemei csukva voltak. Bakay doktor rendelőjéig bizony hosszú volt az út.  A sötétben nehezen tájékozódtunk és nehezen haladtunk a meredek terepen.  Mikor odaértünk, a rendelő már tele volt sebesültekkel.  Lefektettük a házmestert a földre és már indultunk is vissza a Körtérre.  A létrát vittük magunkkal, hátha megint szükség lesz arra.

A házmestert majd később Marikát is, a Bartók Béla úttal párhuzamosan, de a házak megetti kerteken keresztül vittük Baray doktor úr Orlay utcai rendelőjébe.

A házmestert majd később Marikát is, a Bartók Béla úttal párhuzamosan, de a házak megetti kerteken keresztül vittük Baray doktor úr Orlay utcai rendelőjébe.

A Körtérre persze már csak a a kerteken át tudtunk csak visszajutni. A Bartók Béla út sarkán már szétlőve füstölgött egyetlen tankunk, annak bátor parancsnoka már követte a pár napja elesett testvérét… Ahogy közeledtünk a térhez, a csatazaj félelmetesen felerősödött. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen pokoli zajt  egyáltalán kibír az emberi fül.

Elmúlt éjfél, mire visszaértünk.  A téren már elszabadult a pokol.  Házak lángban álltak, torkolattüzek fel-fel villantak a sötétségben.  A robbanások hasogatták a dobhártyámat és megbénították az agyamat.  Amit éreztem, több volt, mint csupán félelem és pánik; úgy éreztem, hogy az agyam kapott rövidzárlatot és egyszerűen megszűnt működni.

Perr Gyusziék házának padlástere és felső emelete már szét volt lőve és lángokban állt.  A lövések zajába belevegyült a tűz sercegésének és a falak omlásának robaja.  A lakás ablaka a körtérre nézett, az épület hátfala a Gellért hegyre.  Az udvari részen az első emeleti körfolyosón megpillantottam a metallurgia tanszékről Bónis professzort[122], amint

géppisztollyal a kezében, éppen az egyik lakásból a másikba rohan. Ott láttam még két, az egyetemről ismerős arcot, de ők úgy rémlik fegyvertelenek voltak.

Az orosz tankok folyamatosan tüzeltek. Tankjaik a körtér közepén kör alakzatban álltak, – mint az indián filmekben a fehér telepesek.  A szabadságharcosok egyre ritkábban lőttek vissza; legtöbb fegyverük már elhallgatott, elfogyott a lőszer vagy telitalálatot kapott a golyószóró állásuk.  Az oroszok viszont szisztematikusan adták le lövéseiket, mindig azokra az ablakokra, amelyikben még mozgást észleltek, vagy ahonnan még lőttek rájuk.

Felrohantunk a pincéből az első emeletre ahol Perr Gyuszi és Marika csoportja volt.  A lakás már több belövést kapott, a térre néző fal beomlott, a szobában térdig ért a törmelék, de a golyószóró még műkódótt.

Gyusziék csoportja az épület bal oldalán két egymás melletti ablakból lőtte a tankokat A tankok persze kis időeltolódással viszonozták a tüzet.  A könnyű fegyverek sajnos nem sok kárt tudtak tenni a tankokban, mert azok új tipusú páncélosok voltak, olyanok  amelyeknek a benzin tartályai már nem kivül, hanem a páncél alatt voltak és igy ezeket a tartályokat könnyű fegyverekkel elérni nem lehetett, de azért a golyószóró tudott kárt okozni. Az orosz gyalogosok még nem jelentek meg a téren. Valahányszor az orosz tankok egyike a Gyusziék ablaka felé irányította ágyúcsövét, ők hátra futottak a kertre néző hátsó folyosóra vagy a hátsó folyosón keresztül egy másik szobába és ott várták ki amig vissza lehetett menni.

Szobánk felett elétünt a tető, a mennyezeten át betekintett az égbolt, de a falak tartóoszlopaiból még állt néhány. A tankok az épület elejét lőtték és mi a hátsó körfolyosón szállitottuk a sebesülteket.

Szobánk felett elétünt a tető, a mennyezeten át betekintett az égbolt, de a falak tartóoszlopaiból még állt néhány. A tankok az épület elejét lőtték és mi a hátsó körfolyosón szállitottuk a sebesülteket.

Gyuszi golyószórója még üzemképes volt, de fogytán volt a lőszere.  A legközelebb álló tank jobb oldalán a vezető kitekintő nyilását lőtte, mert a benzin tartály már a páncélzat alatt volt és nem sikerült lyukat ütni azon.  Összesen négy vagy öt páncélost sikerült a védőknek harcképtelenné tenniük. Legsikeresebb mégis az az egy tankunk volt, amelyet a halálraszánt hadnagy vitt ki a Körtérre és a Gombában álló gépágyunk, meg a molotov-koktélok is hoztak némi eredményt.

A mi egyetlen páncélosunk, – melyet az a tiszt vezetett, aki a korábbi harcokban vesztette el a bátyját – , mostanra már egy alig felismerhető roncs volt.  Az is probléma volt, hogy a mi páncélosunk is, meg az egyetlen légelhárító gépágyúnk is, Villányi út felé irányitott tüzelésre lettek felállítva. Igy aztán, amikor az oroszok a Fehérvári út felől támadtak, akkor át kellett azokat állitani.  Ők persze korrigálták a hibát és egy-két órán át fel is tudták tartóztatni a Fehérvári út felől érkező tankoszlopot. Ki tudja mi lett volna, ha lett volna legalább még egy tankunk a Fehérvári úti oldalon? Az is eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha Feri bácsi kihoz még egyet? Akkor talán megállithattuk volna az oszlopot, mielött az beért a térre? Na és akkor másként alakultak volna a dolgok -kérdeztem magamtól? Nem hiszem, nekünk itt nem volt esélyünk!

Az orosz gyalogság még nem jelent meg a Körtéren; a Feneketlen Tó melletti teniszpályákon várták, hogy a páncélosaik elhallgattassák a mi fegyvereinket.

Marika megsebesült

A tűzharc szüneteiben, a harcizajon újra meg újra átszűrődtek a Szabad Európa adásának foszlányai.  Hétfő éjjel vagy már kedd hajnal lehetett, az amerikai elnökválasztás napja vagy előnapja.  A rádió idézett Eisenhower négy évvel korábbi beszédéből, amiben a rab nemzetek ön-felszabadításának doktrináját, a “self-liberation”-t fogalmazta meg. Ebben még mindig bíztunk, ezért igyekeztünk kitartani, még mindig hittük, hogy csak idő kérdése és megérkezik a segítség.

Most Perr Gyuszi észrevette, hogy az egyik szovjet páncélos lassan ablakunk felé irányítja az ágyúját.

“Ki a szobából, lőnek!” –  kiáltotta.

Kirohantunk az udvarra néző  folyosóra, de ekkor Marikának eszébe jutott, hogy a kenyeret benthagyta és visszafordult.

Hagyd a kenyeret! – kiáltotta Gyuszi, de már késő volt.

A következő pillanatban egy vakító óriási robbanás, majd néhány másodperccel később egy hatalmas por és füstfelhő gomolygott ki a lakásból az udvar felé.

Gyuszi eszeveszetten rohant be a lakásba, négykézláb tapogatózva a fojtogató füst és porfelhőben. Köhögési rohammal küszködött.  Arca tiszta fekete volt, kivéve két szeme alatt, ahol könnyei utat találtak lefelé az arcán.  Mindannyian Marikát kerestük.  Én a zsebkendőmet a szájam és orrom elé tettem, így kevésbe köhögtem.  Laci, aki szintén négykézláb botorkált a lakásban, hirtelen felordított.  Valami forró fémdarab megégette a kezét; talán a lövedék egy darabja, vagy Gyuszi golyószórójának csöve lehetett.  Ahogy vakon tapogatózva mentem előre, majdnem az utcán találtam magam; a térre néző fal teljesen leomlott és a kavargó porban nem lehetett látni, meddig tart a lakás és hol kezdődik az utca.

Hirtelen csend támadt.  Köhögésünket visszafojtva hallgatóztunk.  A szoba távoli sarkából valami zajt hallottunk.  Most Gyuszi valami tapadós folyadékba nyúlt.  Aztán valami fájdalmas, állati nyöszörgést hallunk. Marika volt az. Az ő sebesült lábához ért hozzá Gyuszi.  Ahogy eloszlott a por, láttuk, hogy Marikát félig eltemette a leomlott vakolat és tégla törmelék, ruhája cafatokban, lábán pedig nyílt seb, a térde csontig sérült és kezében még mindig szorongatta a megmentett vekni kenyeret.

A kis szőke tornászleány olyan fehér volt, mint a mentőköpenyünk lehetett új korában.  Könnyű teste petyhüdten hevert, mikor levittük a pincébe.  Bekötöttük a sebét és a létrát újra üzembe helyezve vittük át a kerertek alatt az Orlay utcába.  Terhünk most sokkal könnyebb volt, mint előző alkalommal, amikor a házmestert vittük. Marika feleannyit sem nyomott, mint a házmester. Ő még mindig görcsösen szorongatta a kenyeret.  Letakartuk a szemét, hogy ne zavarják a robbanások villámlásai.  Most már ismerős volt az út, hamar odaértünk Bakay doktor rendelőjébe az Orlay utcában.

A rendelőben egy talpalatnyi helyet sem találtunk, mindenütt sebesültek hevertek.  Több emberen átlépve végül a folyosón szorítottunk Marikának helyet.  Ekkor ő már eszméletlennek tünt.  Míg Gyuszi[123] az orvossal beszélt, én Marika mellett maradtam.  Egyszercsak mintha megmozdult volna a szája.  Letérdeltem melléje és láttam, hogy mondani akar valamit.  Fülemet a szájához tartottam és így meghallhattam lehelletszerű suttogását:

” Öcsi, a jobb zsebemben van egy kis cukor, vegyél.”

A szívem a torkomban dobogott.  Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek.  Mérhetetlen keserűség és harag vett erőt rajtam.  Olyan jól esett volna sírni, megsiratni ezt az én kis húgomat, elsiratni az álmainkat, milliók álmait, azokét, akik mindenüket feláldozták – de nem voltam képes.  Nem tudtam a bennem háborgó haragtól.  Isten verését kívántam a gyalázatos vörös gyilkosokra, az ENSZ pipogya bürokratáira és a pénzéhes olajmágnásokra, akik a szuezi krízist kirobbantották és ezzel elterelték rólunk a világ figyelmét. Meg akartam átkozni a Nyugat gyáva és szívtelen vezetőit meg a hazug amerikai elnököt[124].

Legfőképpen pedig magamat átkoztam, amiért elhitettem ezzel a kislánnyal és annyi mással, hogy igenis létezik igazság, hogy győzhetünk, hogy a szabadság többet ér, mint maga az élet, amikor valójában nem tettem mást, mint öngyilkosságba kergettem őket.

 

 

1956 November 6, kedd

Már kedd hajnal volt amikor Marikát a Bakay rendelőben hagyva[125] kiléptünk az Orlay utcába és elindultunk a Bartók Béla út felé. Ekkor orosz vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felől.  Közel lehettek, de nem láthattak minket, mert az Orlay utca sarokháza takart bennünket. Hirtelen egy sorozat lövést, majd egy férfi jajkiáltását és később halálhörgését halljuk. Megmerevedve, tanácstalanul állunk. Ma már nem emlékszem, hogy Gyuszi velünk volt-e vagy a rendelőben maradt arikával, de minden esetre aki elsőnek visszanyerte lélekjelenlétét, igy suttogott:

Az oroszok az Orlay utca és a Bartók Béla út sarkán fogtak el bennünket és a Csiky utcán majd a 4-es kapun keresztül vittek be az egyetemi fogdába

Az oroszok az Orlay utca és a Bartók Béla út sarkán fogtak el bennünket és a Csiky utcán  majd a 4-es kapun keresztül vittek be az egyetemi fogdába.

“Dobjuk a bokorba a fegyvereket!” – mondta. “Mentős köpenyben és fegyvertelenül talán megússzuk.”

Orosz fogságban

 Tanácsát követtük majd lassan araszolva elindultunk a Bartók Béla út felé.  Életemben most örültem először, hogy hét évig kényszeritettek oroszul tanulni.

“Nye sztyeljétyesz!” “Ne lőjetek!” – kiáltottam többször is az utcasarok mögül.

Ezt ismételgettük perceken keresztül, s közben próbálkoztunk bonyolultabb mondatokkal is, melyekkel tudomásukra próbáltuk hozni, hogy szanitécek vagyunk és hogy nincs nálunk fegyver.

Válasz nem jött, így csak tovább kiabáltunk.  Időnként elhallgattunk, válaszra várva, majd újra kezdtük.  Csend volt, semmi válasz, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott vannak tőlünk pár lépésre a sarok túloldalán és várnak, ránk várnak.  A sarki bolt betört ablaka megett érintetlenül állt az áru. Máskor büszkeséggel töltött volna el, hogy senki sem lop, de most csak az élniakarás munkált bennem, semmi más nem érdekelt.

Végül lassan, nagyon lassan megindultunk. Kezeinket a magasba emelve léptünk ki a Bartók Béla útra. Már elértük a villamos síneket az utca közepén, de még mindig nem történt semmi.  Most, a hajnal halvány fényénél megpillantottam az út két oldalán fekvő alakokat.  Egyszerre artikulálatlan vezényszó hangzott és egy tucat katona rohant felénk.  Hátamba erős fájdalom hasított.

Előre lódultam és majdnem orra buktam.  Mellettem Lacikát nyomta előre egy orosz katona a géppisztolyával.  Szívem a torkomban dobogott, szemem rátapadt a katonának a ravaszon tartott mutatóujjára, mert ő, miközben a géppisztoly csövével lökdöste Lacit, a ravaszon tartotta az ujját..

Az engem kísérő katonából izzadságszag és erős vodkaillat keveréke áradtt.  Ahogy lökdösött maga előtt, szemem sarkából láttam a csizmáját meg a feslett, csaknem földig érő hosszú köpenyét, amit nyilván nem rá méreteztek.  Valahányszor hátbavágott a “davajgitárral”, közben azt is sziszegte, hogy „fasiszt” vagy „imperialiszt”. Talán izraeli szanitécnek nézett, akit a szuezi csatorna partján ejtett foglyul?  Később tényleg hallottam is, hogy ezek a frissen bevetett orosz katonák közül többen azt hitték hogy a Szuez csatornánál vannak. A katonák fiatalok voltak, felszerelésük, fegyverzetük egy géppisztolyból állt.

Fiatal orosz katona a "davajgitárjával"

Fiatal orosz katona a “davajgitárjával”

Bennünket a Csiky utcán masíroztattak végig, az egyetem négyes számú kapujáig.  Ott jó ideig várakoztunk, míg megjelent egy orosz tiszt.  Már messziről lehetett hallani a szitkozódását, s látni, ahogy pisztolyával a kezében gesztikulál, hadonászik.  Mikor hozzánk ért és tovább ordított, ugyan legtöbb szavát nem értettük, annyit kivettünk a szóáradatból, hogy kérdez valamit. Azt akarta megtudni, hogy Nagy Imre vagy Rákosi hívei vagyunk-e?

A mögöttem álló orosz időnként hátamba döfte géppisztolyát, hogy ezzel is sürgessen a válaszadásra.   A gyomromat a torkomban éreztem, szájam kiszáradt, ahogy kinyögtem a gyűlölt nevet: “Rákosi”.  Ezután, mintegy bizonyítva, hogy az árulás, a megalkuvás útján csak az első lépés nehéz, remegő ujjaimmal elővettem sportegyesületi igazolványomat, annak vörös színével is bizonygatva, hogy én is közéjük tartozom.  Lelkem mélyén már akkor tudtam, hogy örök életemben szégyelleni fogom magam ezért a percért.

Az orosz tisztet (akiről időközben kiderült, hogy valamelyest tud magyarul is) nem érdekelte az igazolványom színe, de annál inkább érdekelte az egyetemünk védelmi felkészültsége és az hogy milyen ellenállás várható onnan.  Mikor mondtuk neki, hogy az egyetem ki van ürítve és ellenállásra nem kell számítania, az arcunkat fürkészte, majd parancsot adott a belépésre.  Ránk parancsolt, hogy felemelt kezekkel lassan menjünk előttük, ők pedig ránk szegezett fegyverekkel a bokrok fedezete alatt követtek.  Igyekeztünk minél lassabban menni, nehogy idegességükben belénk lőjenek.  Kezdett kivilágosodni mire a könyvtárhoz értünk. Itt álltak azok a pilisvörösvári tankok és  légvédelmi ágyuk, melyeket nem tudtuk a Körtérre kivinni.  A hajnali félhomályban félelmetesebbnek tűntek, mint máskor.

A tiszt ránk parancsolt, hogy kiabáljunk az épületben esetleg bentlévőknek, hogy ne lőjenek.  Ezt megtettük, tudván, hogy nincs ott senki, kivéve a pár embert, akiket az orvosi szobában hagytunk.  Ahogy beléptünk a sötét és üres főépületbe, a folyosó tele volt pokrócokkal és fegyverekkel, amit a tisztiiskolások ott széthagytak amikor harc helyett hazamentek.  Folyosóról folyosóra haladva mindenütt sötétség és csend fogadott.  Felemelt kezekkel meneteltünk végig a folyosón egészen az auláig.

Ott a tiszt besétált a MEFESZ irodánkba, amely – úgy tűnt, hogy réges-régen, pedig csak két héttel ezelőtt – még a kommunista párt, az MDP irodája volt.  Az őrök egyesével felsorakoztattak bennünket az aulában, az roda ajtajának bal oldalán és végre megengedték, hogy leeresszük a kezünket.

Sorunk a fal mellet húzódott, tőlünk balra az irodák, jobbra pedig az egyetem korábbi rektorainak piedesztálon álló mellszobrai sorakoztak.  Én közvetlenül egy Stoczek nevű rektor szobra mellé kerültem.  Időközben az oroszok megtalálták az orvosi szobában maradtakat is és őket is beállították a sorba.  Összesen lehettünk vagy tízen-tizenöten.

Kedd volt, November 6-odika. Ma két hete volt, hogy én Ágnesnek mozijegyet próbáltam szerezni a Bárta moziba. Bizony sokminden megváltozott azóta a külsőmben is, meg a belsőmben is, hogy a megváltozott a világot[126] ne is emlitsem.

Most lefegyverezve álltunk a folyosón, immár két-három órája, várva, hogy mi lesz a sorsunk.  Végre úgy nyolc óra tájban megjelent egy szovjet őrnagy két másik tiszt kíséretében.  Ránk ügyet sem vetettek, egyenesen a MEFESZ irodába masíroztak.  Néhány perccel később láttam, hogy az őrök megmotozzák a sor elején álló fiút, majd bekísérik az irodába. Ösztönösen végigtapogattam a zsebeimet és megdöbbenve fedeztem fel kordbársony zakóm jobb zsebében a kis csehszlovák női pisztolyt, amit még Kopácsi Sándor feleségétől kaptam.

Pisztolyom a Stoczek szoborba

Elfogott a rettegés.  Most mit csináljak, hogyan szabaduljak meg tőle?  Nem volt hová eldugni, nem volt a közelemben semmi, csak a Stoczek bronzszobra a márvány piedesztálon.  Közben az őrök már a második embert motozták.  jobb kezembe vettem a pisztolyt, – mely olyan kicsi volt, hogy szinte eltűnt a tenyeremben -, megvártam, amíg az őrök elkezdik a következő embert motozni és akkor a bal kezemmel nekifeszültem a mellszobornak, hogy megbillentsem azt.

Stoczek József rektor (1819-1890)

Stoczek József rektor (1819-1890)

Teljes testsúlyommal nekidőltem, hogy legalább az egyik sarkát felemeljem.  Végre, néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után egy parányi rés támadt a szobor és a márvány talapzat között.  Én tovább erőlködtem, míg a rés valamivel nagyobb lett.  Aztán, mintha valami elengedte volna a szobrot, a rés elkezdett növekedni, a szobor megdőlt annyira, hogy jobb kezem egy gyors mozdulatával alá tudtam csúsztatni a pisztolyt[127].   Ezután elengedtem a szobrot és Stoczek rektor úr – miközben én nagy köhögésbe kezdtem – egy kis habozás után visszazökkent a helyére. Ettől persze hangos koppanás hallatszott volna, ha Laci is rá nem kezd hevesen köhögni, ami elnyomta az árulkodó hangot.

Mikor a szobor elnyelte a pisztolyt, ünnepélyesen megfogadtam, hogy amint alkalmam nyílik, felderítem Stoczek rektor úr egyéb érdemeit és minden alkalmat megragadok, hogy az ő dicsőségét hirdessem[128].

Kilenc óra tájban került sor a kihallgatásomra.  Motozás után bevittek a MEFESZ irodába.  Az orosz őrnagy Szőke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait nézegette, köztük a nemzetőrség névsorát.  Magas, őszülő, jól informált ember volt, elég jól beszélt magyarul.  Tudta, hogy hol van, nem beszélt szuezi csatornáról és fasisztákról[129].  Láthatóan megrázta, amit korábban a Körtéren láthaott, mert körtéri védőkről kérdezett:

„Igaz, hogy diáklányok is voltak köztük?  Jól láttam?”

Igenlő válaszomra szomorúan nézett maga elé.  Talán szégyelte, hogy gyermekek ellen harcolt?

„Sebesülteket szállítottunk” – mutattam vérfoltos köpenyemre.

Nem reagált, csak mereven nézett a levegőbe.  Próbáltam másra terelni a szót:

„Miért van fából a pisztolytáskája?” – kérdeztem.

Mint aki akkor ébredt, meglepetten nézett rám, majd lecsatolta derékszíját és megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly markolatához erősíteni, hogy így, a vállhoz szorítva pontosabban lehessen lőni vele.

„Kihallgatásom” alatt az őrnagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem beszéltek magyarul – gyanakodva figyeltek.  Úgy tűnt, gyanújuk nem annyira felém, mint az őrnagy felé irányult.  Az őrnagy valószínűleg régóta állomásozhatott Magyarországon, szimpatizálhatott velünk, míg ők a friss csapatokkal érkeztek.

A kihallgatások után mindannyiunkat a KA-51-es terembe vittek, ami igy átalakult ideiglenes börtönné.  Sok mindennek volt szemtanúja már ez a terem az elmúlt két hét alatt, elvégre két hete itt mondta Mutnyánszky tanár úr –  a mi Mutyi bácsink – hogy:

Menjünk, mert e napon fontosabb dolgunk van, mint a machanika

Később itt időztek a hozzánk bekéredszkedett ÁVÓsok és ugyancsak itt tároltuk a faluról és Ausztriából érkezett élelmiszer adományokat és most újra itt vagyunk, ezúttal mint foglyok.

Ebben a KA51-es előadó teremben két hete még székeinkben ülve hallgattuk Mutnyánszky professzor előadását, most pedig a székek elötti asztalkákon ülve vártuk, hogy mit hoz a sors?

Ebben a KA51-es előadó teremben két hete még székeinkben ülve hallgattuk Mutnyánszky professzor előadását, most pedig a székek elötti asztalkákon ülve vártuk, hogy mit hoz a sors?

A teremben az őrök lent a tábla közelében foglaltak helyet, mig mi feljebb, a hallgatók székeinek asztalkáin kellett ülnünk. Ez azért volt, hogy lássák kezeinket. Szóval ott ültünk a székek elötti írólapokon, bal oldalamon Zsindely Laci, jobbomon Tóth Ili és a húga, – mindketten medikák, akiket az orvosi szobából hoztak ide-. Megérkezésünkkor lehettünk vagy húszan, de utánunk még érkeztek mások is, köztük olyanok is, akiket az utcán szedtek össze.

Eleinte tilos volt beszélgetnünk, de később észrevettük, hogy az őrök időről időre eltűnnek a tanári szobába és amikor visszatérnek, sokkal jobb hangulatban vannak, mint korábban.  Valószínűleg megtalálták a tanári büfében az italkészletet.  Igy az atmoszféra lassan felengedett, kicsit megkönnyebbültünk.  Az őrök viselkedése már nem volt durva, alig törődtek velünk, egymással beszélgettek, meg el-eltüntek a tanári szobába. Laci úgy gondolta, hogy ennek a fogságnak ugyan lehet, hogy hosszabb börtön lesz a vége, de úgy tünik, hogy agyonlőni nem fognak.

Lacival már az Eötvös Gimnáziumban egy osztályba jártunk, mindketten hajómérnöknek készültünk. Az iskolában mindig bolondozott, ez az ő jókedve egész életfelfogását tükrözte, szerinte az élet csak játék és abból ő mindig ki akarta venni a részét.

„Mikor veszed már le azt a véres köpenyt?” – kérdezte Laci.

Ö már levette az övét és elegáns, méretre szabott szélesvállú, de halál pisztos zakójában feszített.  Zakója pompásan illett jampec csőnadrágjához, amelynek olyan szűk volt a szára, hogy a rajta lévő cipzár nélkül képtelenség lett volna fel vagy levenni. Most persze a nadrág is kormos meg véres is volt. Laci mindig adott magára, teljes lehetetlenség volt vele versenyezni.  Az én tiszti csizmám most már kopott és sáros volt, szép lila kordbársony zakóm meg olyan piszkos, hogy magától, támaszték nélkül megállt volna a földön.

„Miért sírtál reggel?” – kérdezte.

Először nem értettem, mire gondol, aztán rájöttem, hogy az előző napra, amikor a földön talált a rádió mellett.

Nem is vettem észre, hogy sírtam

„De bizony sírtál.  Falfehér voltál, potyogtak a könnyeid és olyasmit motyogtál, hogy ’Nem lehet igaz!’”

„Most már emlékszem.  A Nagy Imre beszéd után kiborultam; de nem emlékszem, hogy sírtam volna.”

„Pedig úgy volt.  Elég nehezen tudtam lelket verni beléd.  Ezért hálás lehetnél”

„Jó, hálás vagyok.  De gondolom te is tudod, hogy minket mindenki cserben hagyott. Még itt az egyetemen is majdnem mindenki elmenekült, amikor a harcra került a sor.  Aztán itt van Marika, aki lehet, hogy már nem is él.  Arról nem is beszélve, hogy minket hamarosan hűvösebb éghajlatra szállíthatnak.

Laci megpillantott a földön egy narancsot, ami az osztrák adományokból ott maradt, s lehajolt, hogy fölvegye, de az orosz őr üvöltése megállította.  Később, mikor az őr kiment, mégis felvette és hámozni kezdte.

„Láttad az Írószövetség gyűjtőládáit az utcákon?  Mennyi pénz volt bennük!  Fantasztikus látvány volt!”

Láttam. Őrizetlenül állt benne a papirpénz. Az ösztöndíjam java részét, százhúsz forintot én is ott hagytam.  Csak egy húszast tartottam meg, az még mindig itt van a zsebemben, nem tudom elkölteni.  Az elmúlt két hétben senki sem fogadott el pénzt tőlem, sem ételért, sem másért.”

Közben elkészült a narancs hámozással és kezembe nyomott egy szutykos gerezdet, vállvonogatással jelezve, hogy nem volt alkalma kezet mosni.  A narancsnak furcsa íze volt; annak leve kilátástalan harcot vívott a puskapor és sár ízével.

„Hallottad a Szabad Európát a Körtéren?” – kérdezte Laci.

Csak úgy, ahogy te is, foszlányokat lövöldözés közben.  Eisenhower régi beszédét a rabnemzetek önfelszabaditásáról, meg az amerikai veteránoknak a mi támogatásunkat követelő határozatáról.  Gondolom, a veteránok szövetségében minden katonaviselt amerikai benne van. Ha ez igaz, akkor ez a határozat azért komoly tényező lehet.  Mit gondolsz, fognak segíteni?”

Laci pár percig gondolkozott, aztán megszólalt:

Isten verje meg őket azért, amit velünk tettek.  Megérdemelnék, hogy egyszer majd ők is megizleljék, hogy milyen az, amikor valakikről azt gondolják, hogy az ő barátjuk és aztán amikor bajban  vannak akkot cserben hagyják őket.”

Most négy katona jelent meg és kiszólítottak egy öreg tűzoltót a padból.  Hangosan vitatkoztak és mutogattak az öreg egyenruhájára.  Nem értettük, mit mondanak, de a szó: „fasiszt” többször is elhangzott.  Úgy látszik, hogy az SS egyenruhához hasonlónak találták az egyetemi tűzoltóság régimódi egyenruháját.

Hitler még gyerek volt, amikor ez az öreg már ebben az egyenruhában járt” – súgta nekem Laci.  „Remélhetőleg ez a mongol is tudja ezt.”

Ekkor egy tiszt csatlakozott a katonákhoz, akik megfogták és kituszkolták az öreget a teremből.

Eljött a délután, majd az este, anélkül hogy bármi történt volna.  Éhes voltam.  A kemény deszkán való ülés sem volt kényelmes, de mindennél rosszabb volt a bizonytalanság.  Lelkem olyan lehetett, mint a romba döntött, kiégett Móricz Zsigmond körtér. A fizikai kimerültség teljesen elhatalmasodott rajtam, alig tudtam nyitva tartani a szemem.  Igaz, hogy már nem is tudtam, hány éjszakája nem aludtam rendesen. Csütörtök éjjel Danner Jancsit ravataloztuk, pénteken Magyaróváron a börtönben éjtszakáztam, szombat éjjel Maléter hollétéről hajnalig vártuk a rádió hiradását, vasárnap a Körtér védelmét készitettük elő, hétfőn éjjel sebesülteket szállítottuk. Igy aztán, ahogy közeledett az éjfél, úgy vett erőt rajtam a kimerültség, álmosság.

Pár óra mulva Laci azzal rázott fel, hogy az orosz őrök elaludtak. Percekbe tartott felfognom, hogy hol is vagyok, mi is történik. Laci teljesen ébren volt, intett,. hogy kövessem. Lábújhegyen bolyongtunk a sötét épületben, valahogy egyre lejjebb és lejjebb kerültünk. Aztán a pincében találtunk valami szellőző nyilást vagy mit és azon átmászva egyszercsak az alsó rakparton voltunk, lent a Duna partján. Aludtak az oroszok, sötét volt a város és mi a sötétben felsettenkedtünk a Gellért hegy bokrai közé.

Itt megszakitom a forradalom bukását követő napjaimnak részletes leirását (az megtalálható könyvemben: https://www.libri.hu/konyv/35-nap.html). Nem részletezem, hogy mi is történt a november 6 és 26 közötti 20 napban, amelyekben először még a szabad munkástanácsokat segitettem[130], röplapokat terjesztettem, aztán ez az ellenállási igyekezet egyre inkább átment az ÁVH elöli bujkálásba.

Mint már emlitettem, a műegyetemi orosz fogságból való megszökésem után haza már nem mehettem, mert ott az ÁVH-sok vártak rám. Igy már csak ott aludtam ahol rám esteledett, ott ettem ahol megéheztem. Szép emlékem, hogy az idegen ajtókon kopogtatva, soha senki nem csapta  rám az ajtót, csak ránéztek nemzetőr karszalagomra és máris beengedtek. Ott ült zsebemben a 140 forintos ösztöndijamból – az irószövetségi gyüjtőládába dobott 120 után maradt – 20 forintom, de csak ült, mert tőlem senki, soha pénzt el nem fogadott!. Ma már nehéz még csak elképzelni is, hogy milyen egységben állt akkor a nemzet! Nem volt széthúzás, nem volt pártoskodás, nem volt jobb meg bal oldal, nem volt liberális meg konzervativ, mert uralkodot az: “Aki magyar velünk tart!” – szelleme.

Aztán, talán November 26.-án rám talált Édesapám, aki már napok óta kutatott utánam és Péter bátyám után. Mikor megtalált bennünket, ránkparancsolt, hogy azonnal meneküljünk. Kijött velünk a vonatállomásra, feltett a vonatra és ott állt, – folytak a könnyei -, amikor elindult velünk a vonat az osztrák határ felé.

Ennek a naplómnak elkövetkező részeiben arról fogok irni, hogy az elkövetkező 60 évben miként élt tovább bennem és sokunkban 1956 szelleme, miként igyekeztünk méltónak maradni az elesettekhez és dolgozni azért, hogy 56 lángja ki ne aludjék, hogy tisztán adjuk át az utánunk jövőknek azokat az álmokat, melyekért a danner jancsik az életüket adták.

1956 – 1958

Az osztrák határon egy pásztorfiunak odaadtam a maradék 20 forintomat és November 26.-án  átlépttük az osztrák határt.

A 206,000 menekültnek többsége jól képzett fiatal volt

A 206,000 menekültnek[131] többsége jól képzett fiatal volt.

A nyugati világ ekkor már szégyenkezett tétlensége miatt. Talán ez is okozta, hogy az Amerikai Kongresszus megszavazta 26,000 magyar menekült azonnali befogadását. Ezekben a napokban a világ szeme rajtunk volt: A Time magazin a magyar szabadságharcost választotta “az év emberének”. Büszke dolog volt akkor magyarnak lenni!.

 

Az 1956-os év embere

Az 1956-os év embere

 

1957:  Kihallgatás ay ENSZ-ben

1957 Január 10-ikén az ENSZ, a 1132/XI-es határozatával bizottságot hozott létre az 1956-os magyar forradalom eseményeinek kivizsgálására. A bizottság tagjai Ausztrália, Dánia, Ceylon, Tunisia és Uruguay voltak. Ők 81 magyar menekültet hallgattak ki. A kihallgatottak névsorával csak a bizottság titkára Povl Bang-Jensen dán diplomata (1909-1959) rendelkezett. Az ENSZ titkárság ugyan kérte tőle a listát, de ő nem volt hajlandó átadni, mert úgy gondolta, hogy ha átadja, akkor a szovietek kezébe kerülhet és ők bosszút állhatnak a 81 kihallgatotton vagy családjaikon.

Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, akinek utasitását, hogy adja ki az "Ötös Bizottság" által kihallgatott magyar menekültek névsorát Bang-Jensen megtagadta

Dag Hammarskjöld, az ENSZ főtitkára, akinek utasitását, hogy adja ki az “Ötös Bizottság” által kihallgatott magyar menekültek névsorát Bang-Jensen megtagadta.

Bang-Jensen-t, 1959-ben, a magyar ügynek az ENSZ béli tárgyalásának napján,  pisztollyal és egy öngyilkosságot bejelentő levéllel a kezében, halva találták a new yorki Queens-ben. Vannak akik kétségbe vonják[132] az öngyilkosságot és úgy gondolják, hogy Szoviet bosszú áldozata lett. Olyan érvek támasztják ezt alá, minthogy ő bal kezes volt és a golyó a jobb halántékán fúródott át. A rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában fejfa őrzi emlékét.

Az 1956-os magyar forradalom eseményeinek kivizsgálására az ENSZ által létrehozott "Ötös Bizottságnak" tagjai voltak Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay képviselői

Az 1956-os magyar forradalom eseményeinek kivizsgálására az ENSZ által létrehozott “Ötös Bizottságnak” tagjai voltak Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay képviselői.

 Az 1956-os magyar forradalom eseményeinek kivizsgálására az ENSZ által létrehozott "Ötös Bizottságnak" tagjai voltak Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay képviselői.

Povl Bang-Jensen, aki lehet, hogy életét adta az ENSZ-ben kihallgatott magyar tanuk védelmében. 

1957: Diákszövetség (Az Amerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége – AMESZ)

Amerikába érve, a Ford és a Rockefeller alapitványok támogatásával, 325 magyar egyetemista számára a Bard College-ban és 100 magyar egyetemista számára a St. Michaels College-ben rendeztek nyelvtanfolyamot. Ezzel egy időben, 330 egyetem és főiskola ajánlott fel ösztöndijakat, melyek elosztását az Institute of International Education (IIE) és a World University Service (WUS) intézték. Az Amerikába menekült magyar egyetemisták képviseletére és a WUS/IIE munkájának segitésére,  a Bard College-ben megalakult az Amerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége (AMESZ), melynek én lettem az alapitó elnöke.  Első kongresszusunkat Chicagoban tartottuk és arra az Egyesült Államok alelnökét is meghivtuk. Akkor még az NSA (National Student Association) adott nekünk irodát Bostonben, oda érkezett Richard Nixon levele:

Nixon alelnök válasza meghivásunkra

Nixon alelnök válasza meghivásunkra

Azt évek folyamán az Amerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége (AMESZ), sok akciót hajtott végre, az ENSZ kihallgatástól kezdve, előadás körutak szervezéséig[133], ujságcikkek irásáig, stb. Szerepünk volt abban is, hogy an amerikai állam 1979-ben visszaadta Magyarországnak Szent István koronáját[134]. Ennek az igyekezetnek a sikerében nagy része volt Tóth Csanádnak, – volt pannonhalmi ostálytársamnak -, az AMESZ egyik korábbit elnökének, aki a Carter adminisztráció idején az Egyesült Államok külügminiszterhelyettese (unersecretary of state) volt.

A Diákszövetség utolsó elnöke, Tóth Csanád (kinek édesapját felakasztották, mert mint ujságíró kinyomozta, hogy az ÁVH milyen kábítószereket használt Mindszenty hercegprímás vallomásra bírásához), később Carter elnök külügyminiszter helyettese (undersecretary of state) lett és kijárta, hogy Szent István koronáját, Cyrus Vance külügyminiszterrel együtt havavihessék. (Ma már Csanád nem él).

1978-ban, a Diákszövetség volt elnöke, Tóth Csanád és Cyrus Vance külügyminiszter hallgatják a Kádár kormány egyik képviselőjét. Csanád arcáról köteteket olvashatunk le

1978-ban, a Diákszövetség volt elnöke, Tóth Csanád és Cyrus Vance külügyminiszter hallgatják a Kádár kormány egyik képviselőjét. Csanád arcáról köteteket olvashatunk le.

A magyar koronaékszerek

A magyar koronaékszerek

1958: Miniszterelnököt Akasztanak Európóban

  • Elállott lélegzetünk 1958 Június 16-án amikor megtudtuk, hogy Nagy Imrét, hosszú meghurcoltatás után[135]felakasztották. Nagy Imre az utolsó szó jogán modott beszédét igy fejezte be:

Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek!”

Utolsó kívánsága az akasztás elôtt az volt, hogy fenntarthassa a szemüvegét. Amikor összerándult a teste és előrezökkent a halálba, a fémkeretes könnyû üveg a betonra hullott és megrepedt. Azt is utánadobták a sirba.

Szinte hihetetlen, hogy ez megtörténhetett a 20.-ik században, Európa szivében!

Magyarország meggyilkolt miniszterelnöke: Nagy Imre

Magyarország meggyilkolt miniszterelnöke: Nagy Imre

Nagy Imre utolsó percei

Nagy Imre utolsó percei

Amerikai börtönben

Erre a gaztettre válaszul megpróbáltuk elfoglalni a New York-i szovjet ENSZ konzulátust a Park Avenuen, hogy ott felállítsuk a Szabad Magyar Kormány képviseletét. Ennek a képviseleti testületnek lett volna a vezetője Kéthly Anna[136], aki akkor a Nagy Imre kormány egyetlen szabad földön élő tagja volt.

Kéthly Annának az emigrációban szüléetett leveleit ismertető könyvet Zichy Mihály történész szerkesztette

Kéthly Annának az emigrációban szüléetett leveleit ismertető könyvet Zichy Mihály történész szerkesztette 

Nagyot harcoltunk a közel 100 rendőrrel, kik közül 7 meg is sebesült. Próbáltunk betörni a konzulátus ajtaján, próbáltunk bejutni a vasrácsos ablakokon, tettük amit csak képesek voltunk, mindent megpróbáltunk, de végül persze a new york-i rendőrség győzött és megakadályozta tervünk kivitezését, minket pedig börtönbe zártak. A börtönben ott volt velem bátyám Péter, ott volt Tóth Csanád is és ott volt Lovas Gyurka is, aki korábban felmászott az ENSZ elötti zászlórúdra és letépte a magyar kommunista zászlót. A “bail”-t (birósági óvadék), Fábián Béla bácsi fizette ki, aki azt soha senkinek nem emlitte, nem volt büszkélkedős ember.

Amerikában is börtönviselt lettem

 Amerikában is börtönviselt lettem

A nyugati világban mindenütt tüntetések zajlottak, határtalan volt a felháborodás, nehéz azt szavakba önteni amit éreztünk. Talán Faludy György[137] alábbi versrészletéből kiérezhető az amit mi akkor éreztünk:

Faludy György: Nagy Imre szelleméhez halála évfordulóján (1959) 

Miért jöttél volna bujdosni nyugatra,

Hol pénz beszél s az ember ugat?

Eladnak ezek mindent és mindenkit,

Az anyjukat is, meg önmagukat.

 

S van-e választás a hét hájjal megkent

Tömeggyilkos moszkvai banditák

S Washington gyáva, rothadástól gennyes

Hülyéi közt, mig ilyen a világ?

 

 

1959 – 1985

Eltartott egy jó évtizedig amig Amerikában feleségemmel Mártával “lábra álltunk”, megszereztük a különböző diplomáinkat, megjöttek a gyerekek és szakmáinkban is (Márta művészi kerámiázásban és angol irodalom tanitásában, én a számitógéppel való automatizálás területén való konzultálásban, kellő tudást szereztünk.

1969-ben jelent meg első műszaki könyvem[138], melyet 1956 emlékének, a magyar és csehszlovák szabadságharcosoknak dedikáltam. A könyvhöz Teller Ede[139] irta az előszót. Mikor felkértem, hogy előszót irjon, megkérdezte:

“Miért irnék én előszót egy olyan szakma kézikönyvéhez amely szakmához nem értek?”- kérdezte tőlem.

“Azért, mert nekem fontos, hogy az olvasók tudják, hogy egy magyar munkát tartanak a kezükben, egy olyan munkát amit a magyar és csehszlovák szabadságharcosoknak deditált a szező. Ennek elérésére kell, hogy egy olyan tudós irja az előszót, akiről mindenki tudja, hogy magyar! – válaszoltam.

Teller Ede átveszi a "Presidential Medal of Freedom" érmet Ronald Reagantól

Teller Ede átveszi a “Presidential Medal of Freedom” érmet Ronald Reagantól

Teller Ede lement a könyvtárba és olyan előszót irt az automatika és a számitógépek szerepéről az emberi fejlődésben (47 éve), amit ma is érdemes elolvasni. Ebben az irásában azt is kihangsúlyozta, hogy a magyar tudósok mi mindent adtak a tudomány fejlődése területén az emberiségnek és azt is, hogy közülük kik[140] tanultak a Műegyetemen.

A Manhattan Projectet elinditó "Einstein-Szilárd levél" születése

A Manhattan Projectet elinditó  “Einstein-Szilárd levél” születése.

Megmérgeznek a III/III-asok 

1981: A 80-as években megindult Magyarországon az “olvadás”. Az első szamizdát (illegális publikáció), a Beszélő[141] 1981-ben jelent meg. Emlékszem, hogy egy alkalommal, a  nyomtatáshoz szükséges nyersanyagot vittem nekik és a házkutatást követő feldúlt állapotban találtam Demszky Gábor lakását. Ez is megmutatta számomra, hogy a rendszer mennyire retteg a szamizdát mozgalomtól vagy általában az “olvadást” támogató minden igyekezettől. Ekkor már az ÁVH helyére lépett III/III-as osztálya[142] a Belügy Minisztériumnak végezte ezt a piszkos munkát.

1982: A titkos rendőrség állandóan a nyomomban járt és ezt egy idő után már meg is szoktam, látásból már ismertem is a két férfit akik követtek. Aztán egy napon, 1982-ben, amikor vonaton utaztam Vásáros­na­mény­be, Kiss Sandor[143] barátom temetésére, egy a III/III-asok által végrehajtott váratlan incidensben volt részem. Éppen a vonat étkezőkocsijában egy állóasztalkánál kávéztam, amikor a már ismerős két követőm újfent megjelent és gyors léptekkel, majdnem szaladva közeledtek felém. Az egyik egyenesen nekem jött, amitöl én elveszitettem az egyensúlyomat és lestem a padlóra. Mire lassan feltápászkodtam, ők már eltüntek. Én elkönyveltem a dolgot valami véletlen megbotlásnak, de aztán amikor felálltam és elkezdtem újra szürcsölni a kávémat, észrevettem, hogy annak furcsa íze van.

Nem tudom, mit tettek a kávéban, csak azt tudom, hogy pár órával az után hogy megittam, elkezdtem furcsán viselkedni. Ennek részleteire én nem emlékszem, csak mások leirásából tudom. Göncz Árpád, – aki szintén ott volt a temetésen -, észrevette ezt a furcsa viselkedésemet és kocsiján visszavitt Pestre. Mire Pestre értünk, már azt sem tudtam, hogy anyám hol lakik. Később azt hallottam, hogy a következő órákban megpróbáltam öngyilkosságot elkövetni és ezért kórházba vittek, ahol elektromos sokk kezelést kaptam. Felépülésem, hosszú ideig eltartott és bizonyos nyomait még ma is tapasztalom.

Egy a 103 darab rám vonatkozó III/III-as jelemtés közül. (Persze azt, hogy ki volt a "Bogár" vagy a "Pörge" ma sem tudom és azt sem, hogy nyilvánosságot kapott-e a III/III-asok tevékenysége?)

Egy a 103 darab rám vonatkozó III/III-as jelemtés közül. (Persze azt, hogy ki volt a “Bogár” vagy a “Pörge” ma sem tudom és azt sem, hogy nyilvánosságot kapott-e a III/III-asok tevékenysége?) 

Nagy Imre sirjának keresése

1983-85:  Ezekben az években egyik legfontosabb tevékenységem (természetesen a megélhetésünket biztositó munkám mellett) Nagy Imre sirjának keresése volt. 1985-ben rajzoltam meg az első térképet, mely Nagy Imre általam feltételezett sirhelyét mutatta. A térkép rajzolásakor feltételeztem, hogy a Gyüjtő fogházban kivégzetteket, a kivégzések időrendi sorrendjében, (tehát a kivégzések napján) temették el a 301-es parcellában. Ez a feltételezés később hibásnak bizonyúlt, ugyanis amikor Nagy Imrét 1958 június 16.-án kivégezték, először nem a temetőben hantolták el, hanem a börtön udvarán[144]. Én ezt akkor persze nem tudtam és ezért rajzom a korábban emlitett feltételezésre alapszik. Ezért van az, hogy az eredeti rajzom azt mutatja, hogy ő a 16.-ik sorban fekszik, pedig több évvel később és a 29.-ik sorba temették. Alább látható ez a térkép, melyet még 1983-ban rajzoltam.

Ezt a Nagy Imre valószinü sirhelyét mutató térképet még 1983-ban rajzoltam, amikor még nem tudtam, hogy Nagy Imre 3 évig a Gyüjtőfogház udvarán volt elföldelve és csak 1961-ben (az éj leple alatt) temették újra a 301-es parcellába

Ezt a Nagy Imre valószinü sirhelyét mutató térképet még 1983-ban rajzoltam, amikor még nem tudtam, hogy Nagy Imre 3 évig a Gyüjtőfogház udvarán volt elföldelve és csak 1961-ben (az éj leple alatt) temették újra a 301-es parcellába. 

Csak később tudtam meg, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst 1958 június 16 hajnalán a Gyüjtő fogház udvarán temették el és csak 1961  február 24-én vitték át a 301-es parcellába és dobták őket ott két sirgödörbe. A temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be: Nagy Imre sirját Borbiró Piroska név alatt, Maléter Pál és Gimes Miklós közös sirját Naszladi Péter fedőnév alatt vették nyilvántartásba. Ezért volt az, hogy a holttestek kihantolásakor Nagy Imrét a 23. sor 8-as sirgödrében, Maléter Pált és Gimes Miklóst pedig a 23. sor 9-es sirgödrében találták meg. Maléter és Gimes közös sirgödörben feküdtek, arccal lefelé dobták be oda őket és Maléter Pál kerpült alulra.

Sokáig tartott annak elérése, hogy a nyugati sajtó foglalkozzon Nagy Imre sirja hollétének kérdédével. Végre  1985 október 9.-én (a lapnak egy magyar munkatársa segitségével, akit úgy rémlik, hogy Keresztes Péternek hivtak) a Wall Street Journalban megjelent a “Finding the Grave of Imre Nagy”, cimü OP-Ed cikkem, melyben beszámoltam a sirhely kutatásának állásáról. Ez a nyilvánosság ugyan nagy lökést adott a feltárás ügyének, de igy is közel további 3 évbe tartott, amig 1988 júliusban, az USA-ba látogató Grósz Károly pártfőtitkár és  miniszterelnök, a nemzetközi nyilvánosság előtt ígéretet tett, hogy a kivégzettek földi maradványait kiadják a hozzátartozóiknak.

 

searchingforgrave

1989 március 29.-én kezdték meg a kihantolási munkálatokat és az 1989 április 4.-én fejeződött az be. Nagy Imrét különleges fogsora, Maléter Pált magassága és lapockáján való lövési sérülés alapján azonositották. Nagy Imre a 23. sor 8. sirgödrében, Maléter Pál és Gimes Miklós a 23. sor 9. sirgödrében voltak elhantolva.

1987 – 1990

Az alábbiakban a rendszerváltást megelőző években végzett tevékenységemről fogok irni. Megjegyzem, hogy mivel ekkor és azóta is Amerikában élek, csak a saját élményeimet tudom pontosan leirni, az otthon zajló belpolitikai folyamatokat, pártok és személyek neveit, vagz d’tumokat illetően könnyen lehet, hogy pontatlan leszek.

1987-ben felgyorsult a rendszerváltáshoz vezető folyamat. Lezsák Sándor[145] lakiteleki házának kertjében felállított sátorban megalakult a Magyar Demokrata Fórum (MDF). A lakiteleki alapítók Lezsák SándorBíró ZoltánFür LajosFekete GyulaKiss Gy. CsabaCsoóri Sándor és Csurka István voltak. 1989 október 1989 21-én pedig megválasztották Antall Józsefet az MDF első elnökének[146].

Antall József

Antall József

1988: A Beszélő körül szerveződő értelmiségiek megalakították a Szabad Kezdeményezések Hálózatát (SZKH), melynek alapító okiratát kétszázan írták alá. Az SZKH féléves működés után a budapesti Jurta Színházban pártá alakult, ahol az 1100 résztvevő közül 998-an megszavazták a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) létrehozására. Az SZDSZ programját a Coprvin moziban tartott első közgyűlésen, 1989. március 19-én és április 16-án fogadta el a tagság.

A FIDESZ szintén 1988-ban alakult meg, mint egy libertariánus (a gondolat és cselekvés szabadságát támogató, szociális kérdésekben liberális, gazdaságiakban konzervativ), fiatal értelmiségi párt, maximum 35 éves felső korhatárral. A FIDESZ-t Orbán Viktor vezeti aki 1998[147]tól 2002-ig, majd 2010-től napjainkig betölti a miniszterelnöki poziciót és  nemzeti konzervativ elveket képvisel.

1989:  

Március 15.-én már nyilt tüntetésekben követelte az ország népe a rendszerváltást.

1989 március 15

 1989 március 15

 A korábban szétforgácsolt ellenzék 1989 márciusában létrehozta az Ellenzéki Kerekasztalt[148] (EKE), amelynek létrehozását a Független Jogász Fórum kezdeményezte és koordinálta. Így erőiket egyesítve, az ellenzék erős partnerként tudott tárgyalásokat kezdeményezni az MSZMP-vel a békés átmenet programjának létrehozása és a többpárti szabad választások megszervezése területein. Az MDF–SZDSZ paktum az első szabad választások után jött létre, és közvetlen előzménye az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások lezárásakor készült megállapodás. Ezt a megállapodást 15 szervezet kötötte, de a végső aláírását az SZDSZ és a Fidesz megtagadta. Sajnos ez a megegyezés nem fogalmazott meg törvényeket az államositott nemzeti közvagyon “privatizálásának” törvényes útra terelésére, sem a korábbi kommunista vezetők számonkérését, tetteiknek nyilvánosságra hozását nem követelte meg. Igy történhetett meg, hogy elmaradt a számonkérés és igy történhetett meg az is, hogy a kommunista uralkodó osztály később részben a “saját zsebébe” privatizálhatta a közvagyont, minek következtében, politikai utalkodó osztályból gazdasági uralkodó osztállyá válhatott.

A Wall Street Journalban, 1985-ben megjelent és Nagy Imre sirja felkutatásáról szóló cikkem miatt sok zaklatás ért. Annyira ellenségnek tekintett a rendszer (Grósz Kárply volt akkor kormányon), hogy 1987-ben még Édesanyám temetésére sem kaptam beutazási engedélyt. Az évek múlásával azonban ez a feszült helyzet lassan enyhült és Nagy Imre újratemetésére már megkaptam a vizumot.

Az 1989-es Kerekasztal Megegyezés után felgyorsultak az események. Ennek a “rendszerváltási” folyamatnak egyik legfontosabb eseménye volt, hogy 1989 június 16.-án végre, a neki kijáró méltósággal újratemettük Nagy Imrét és társait. Emlékezetes maradt számomra Orbán Viktor búcsúbeszéde, aki töbvbek között ezt is mondta:

“… a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik!”

 

ujratemetes 

Aztán Nagy Imre újratemetését követően, 1989 augusztus 19-én, Németh Miktlós miniszterelnök hatalmas igyekezetének köszönhetően[149] megnyilt a vasfüggöny is és megindult a demokratikus intézmények újbóli felálllósitásának első lépése, a szabad választásokra való előkészülés.

 horngyula

Horn Gyula és Alois Mock bontják a vasfüggönyt 

1990: Képviselő jelölt lettem Somogyban

Az évek múlásával elterjedt a hire, hogy én vagyok az amerikai “Environmental Engineers’ Handbook” (Környezetnédelmi Mérnökök Kézikönyve)  szerkesztője. Ennek volt köszönhető, hogy már 1980-ban Szalai Sándor (a Magyar Tudományos Akadémia Bős-Nagymaros bizottságánk elnöke) segitségemet kérte a terv kivitelezésének megakadályozásában és ennek volt köszönhető az is, hogy  a Magyarországi Zöld Párt 1990-ben felkért, hogy ezen az első szabad választáson induljak el a Somogy megyei körzetben képviselő jelöltnek. Azért a Somogy megyei körzetben kivántak elinditani, mert ott, a Dráva folyón egy vizi erőművet terveztek a horvátok, mely veszélyeztette a térség természeti értékeit. A mi követelésünk az volt, hogy vizgát helyett hozzunk létre egy horvát-magyar természetvédelmi parkot.

 

Kézikönyvem hivta fel rám a Zöld Párt figyelmét és ezért, mint környezetvédelmi szakembert kértek fel, hogy Somogyban induljak el a képviselő választáson

Kézikönyvem hivta fel rám a Zöld Párt figyelmét és ezért, mint környezetvédelmi szakembert  kértek fel, hogy Somogyban induljak el a képviselő választáson.

A választási körzetemhez 32 helyiség tartozott Kaposvár központtal. Több mint egy féltucat párt jelöltje indult ezen a választáson, köztünk Horn Gyula[150] is. Horn Gyula is, én is veszitettünk és a választást a Kisgazda Párt jelöltje nyerte meg. (Tudtommal Horn Gyula soha sehol nem nyert képviselő választást, mert minden esetben pártja “országos listáján” került a Parlamentbe).

Én 32 helyiségben tartottam kampány beszédet és nemzetközi érdeklődést is keltett a kampányom, mert az amerikai PBS televizió egy 21 perces riportot készitett arról[151]. Ezt a riportott a TV-ben többször közvetitették, mert ujdonság volt, hogy egy amerikai kettős állampolgár magyar képviselőválasztáson induljon

Kampány beszédeim arról szóltak, hogy déli határfolyónkat ne engedjük tönkretenni, védjük meg Európa egyik legtisztább folyóját és az ott kifejlődött különleges élővilágot. A kampány beszédek alatt figyeltem a hallgatók arcát és nem sok érdeklődést fedeztem fel azokon. A választókat inkább a politika érdekelte, mint a környezetvédelem. A 32 helyiség közül 2-ben győztem, azokban sem a Dráva miatt, hanem azért, mert cigány földművesek lakták azokat és hálásak voltak, hogy elmentem közéjük. Őket sem nagyon érdekelt a Dráva jövője, de mivel a többi jelölttel ellentétben én elmentem közéjük, rám szavaztak.

Abban az időben Somogyban még az MSZP kezében volt az egyetlen ujság. A PBS TV riporterének is feltünt nem csak az, hogy mennyire mennyire nem érdekelte a lapot a Dráva jövője, de az is, hogy velem szemben mennyire ellenségesek voltak. Igy csak plakátjainkkal tudtuk elérni a választókat és pénzhiány miatt azokból is kevés volt. Ezek közül kettőt alább mellékelek. Üzenetünk rajtuk ez volt rajtuk:

“Ha már kivágtad az utolsó fát és megmérgezted az utolsó folyót, rádöbbensz, hogy a pénz nem ehető!”

A somogyi választás kampány plakátjai

A somogyi választás kampány plakátjai

A kampány alatt csak egyszer forrósodott fel a levegő, amikor egy kaposvári panel vitán ahol minden jelölt részt vett és a via elött bemutatkozott egymásnak, én Horn Gyula “pufajkás” multja miatt, nem voltam hajlandó kezet rázni Horn vele. Ennek az incidensnek a sajtóvisszhangja is mutatta, hogy a választókat nem a Dráva védelme, hanem a rendszerváltás érdekelte.

Mégis, a választási vereség ellenére (aminek én örültrem is, mert nem akartam volna 4 évig a családtól távol élni), a kampány sikeres volt, mert sikerült a Drávát megvédeni. Ebben a küzdelemben nagy segitséget jelentett, hogy megmozdultak nem csak a magyar “zöldek”, de a horvátok is és persze az is sokat számitott, hogy a PBS TV riportja felkeltette a nyugati érdeklődést, annak figyelmét a Drávára terelte.

 1992 – 1999

Harc a Dunáért

A Bős-Nagymarosi vizlépcső[152] elleni küzdelembe én korán bekapcsolódtam, mert már 1980-ban megkeresett Szalai Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia Bős-Nagymaros bizottságának elnöke és megkért, hogy, mint az amerikai “Environmental Enginers’ Handbook” szerkesztője, kérjem a nemzetközi környezetvédő szervezetek segitségét a Duna védelmében. Én ezt meg is tettem egyrészt a WWF bevonásával, másrészt a sajtó és a média tájékoztatásával. Igy példáúl a New York Timesben 1988 és 1997 között megjelent 8 irásom[153] melyek ismertették a Dunát fenyegető veszélyeket, az én Kiegyezési Tervemet és segitégét kérték az olvasóknak.

A Duna védelmében folytatott harcunk annyiban sikeres volt, hogy megakadályoztuk annak a Nagymarosi beton monstrumnak a megépülését melynek tároló tava elöntötte volna Esztergomi királysirjainkat. Azért sikerült ezt elérnünk, mert mellénk állt a magyar közvélemény, ugyanis az emberek megértették, hogy a Pannon Tenger Duna-deltájában kialakult Szigetköz egyedülálló élővilága a világörökség kincse és tudták azt is, hogy a Magyar Alkotmány kötelezi a mindenkori magyar kormányt az ország integritásának megvédésére és azt is, hogy a határfolyó az ország integráns része!

Az 1977-es szerződés terve: A térképen jelzett egységek közül mi megépitettük Dunakilitit, Szlovákia Bőst (Gabcikovo), de Nagymaros megmenekült. A Duna elterelése révén Magyarország nemcsak elveszitette határfolyóját és annak energia tartalmát, de Dunakiliti megépitésének költségét és egyéb befektetéseket is.

Az 1977-es szerződés terve: A térképen jelzett egységek közül mi megépitettük Dunakilitit, Szlovákia Bőst (Gabcikovo), de Nagymaros megmenekült. A Duna elterelése révén Magyarország nemcsak elveszitette határfolyóját és annak energia tartalmát, de Dunakiliti megépitésének költségét és egyéb befektetéseket is. 

1992 október 23-án a Vladimír Mečiar[154] vezette Szlovákia Dunacsúnynál elzárta a Duna természetes medrét és a folyó vizének 80%-át, – egy üzemvizcsatornán keresztül – átterelte Szlovákiába. Mi, a Duna Körrel, a World Wildlife Foundationnal (WWF) és másokkal egyetértésben követeltük, hogy a kormány tegyen eleget a Magyar Alkotmány parancsának, mely megköveteli az ország integritásának megvédését, tehát védje meg határfolyónkat és a Szigetközt. A kormányon belül Jeszenszky Géza külügyminiszter támogsatott bennünket, Für Lajos hadügyminiszter ellenünk fogalalt állást és Antall József miniszterelnök Fürrel  értett egyet. Igy Magyarország nem akadályozta meg az elterelést.

Ebben a helyzetben mi csak annyit tehettünk, hogy én, 463 magyar környezetvédővel átmentünk Szlovákiába és odaálltunk a bulldózerek elé, de segitséget nem kaptunk! A magyar határőrök tétlenül néztek bennünket, mig a felettünk köröző magyar helikopterek  csak fényképezték, hogy mi is történik. Szörnyű érzés volt. Egy mellettem álló pici, alig a derekamig érő természetrajz tanárnő (Gabi néni) ezt suttogta:

“Szolga népnek nincs hazája!” – és folytak a könnyei.

bluedanube

Ebben az "első körben" hiába igyekeztünk, Meciar győzött. A Második Hága Perben helyrehozzuk ezt, kivitelezzük a Kiegyezési Tervet

Ebben az “első körben” hiába igyekeztünk, Meciar győzött. A Második Hága Perben helyrehozzuk ezt, kivitelezzük a Kiegyezési Tervet.

Vladimír Mečiar, Szlovákia első és harmadik miniszterelnöke

Vladimír Mečiar, Szlovákia első és harmadik miniszterelnöke

Hágai Per

1997 március 3-án megkezdődött a világ első nemzetközi környezetvédelmi pere Hágában. A Nemzetközi Biróság 1997 szeptember 25-én hirdette ki itéletét. Az ítélet mindkét felet elmarasztalta és főtételei igy hangzottak:

  1. Magyarország jogtalanul mondta fel az 1977 évi vízlépcső szerződést.
  2. Szlovákia jogtalanul terelte el a Dunát és helyezte üzembe a bősi erőművet.
  3. A végleges megoldásnak ki kell elégitenie a környezetvédelem, a vizellátás és a nemzeti tulajdonok követelményeit.
  4. Az 1977-es szerződéshez hasonló új szerződésben kell megegyezni az új, minkét félnek megfelelő erőműrendszer kialakitásáról, a viz és áram elosztásáról, illetve az elmult években felgyült szlovák tartozás összegéről és a kártérítés mikéntjéről.
  5. Amennyiben a felek a fenti döntés kivitelezésének részleteiben nem tudnának megegyezni, úgy a biróság a per második körében dönt helyettük.

Kiegyezési Terv

Én kidolgoztam egy Kiegyezési Tervet (KT), melyet Hágában a birósági kihallgatások folyamán kivántam ismertetni, de a Horn kormány megakadályozta, hogy kihallgassanak. Ezért a WWF-el közösen sajtókonferenciát rendeztünk a KT ismertetésére. Az egymással együttműködő Horn és Mechiár delegációk ezt is ellehetetlenitették azzal, hogy percre “rárendezték” a saját sajtókonferencijukat a miénkre és ezzel a “rárendezéssel” sikerült megakadályozniuk a KT széleskörű ismertetését. Alább olvasható sajtó konferenciánk meghivója.

Meghivó a Kiegyezési Tervemet ismertető Hágai sajtókonferenciánkra

Meghivó a Kiegyezési Tervemet ismertető Hágai sajtókonferenciánkra

A Kiegyezési Tervnek 1997-ben, a magyar közvélemény elé kerülését is akadályozta a Horn kormány és ezért az csak 1999-ben került nyomtatásba a Magyar Szemle 1999 júniusi számában. A tervet a “beton lobbi” ellenezte, a Parshall csatorna alapelvét, tervezését nem értették, soha olyant nem épitettek. Egyszóval a terv a szélesebb nyilvánosságot nem érte, a magyar közvélemény nem is tudott létezéséről.

magyarszemle

Egyedül a Magyar Szemle ismertette a Kiegyezési Tervet (KT)

Alább felsorolom a Kiegyezési Terv főbb elemeit:

  1. Magyarorság teljesen eleget tesz az 1977-es szerződésnek: behelyettesiti a nagymarosi erőművet több kisebb, Parshall csatornákkal működő, a hajózást és áramtermelést egyaránt biztositó, de szabad folyású (a hordalék és a halak mozgását nem akadályozó) erőművel.
  2. Az erőművek (a Szigetközben 3-4, a Duna Bős alatti szakaszán további 3) évenáltal biztositják majd a teljes magyar Duna-szakasz hajózhatóságát, ami ma, alacsony vizállás esetén, a 2.5 méteres merülésű hajók számára nincs biztositva.
  3. A fenti “kis erőművek” egy részét magába foglalja majd az új szerződés, behelyettesitve azokkal a meg nem épült és 158 MW kapacitású nagymarosi erőművet, mig az ezt meghaladó kapacitás magyar tulajdonban marad.
  4. A Szigetközben nem jönnek létre medergátakkal elválasztott állóvizű tavak, – melyekben a leüllepedő agyagos hordalék eldugithatja az évmilliók alatt kialakúlt és kitünő viztisztitóként működő kavicsréteget, ami veszélyeztetné a környék (beleértve Győr) vizellátását. A KT kivirtelezése esetén nem lesznek állóvizű tároló tavak, mert a Parshall csatornák biztositják a szabad vizmozgást és igy a hordalék nem üllepedik le, illetve a halak szabadon úszhatnak mindkét irányban.
  5. A KT a már megépült Dunakiliti-i egységet üzembe helyezi.
  6. Szlovákia eleget tesz az országhatárt definiáló nemzetközi megegyezésnek, – mely a határt a Duna főfolyásának középvonalára teszi – és igy elfogadja, hogy a határ átkerül az üzemviz csatorna középvonalára (Ezt különben még az 1977-es szerződést aláiró Kádár kormánynak is kikötése volt).
  7. A Duna 24 éve tartó kisajátitásáért való kártérités méretét és annak a (pénzben vagy áramban történő) törlesztésének mikéntjét egy kölcsönösen elfogadott harmadik fél (nemzetközi szakértői iroda), precizen dokumentált adatok alapján megállapitja, teljes nyilvánosságot ad annak és a Hágai Biróság rendelkezésére bocsájtja.
  8. A megegyezést követő években, a teljes erőmű rendszer felének áramtermelését és az elmult 24 évi tartozás részleteit Magyarország kapja.

2015:

Az 1997-es első hágai döntést követően, a közvetlen tárgyalások eredménytelensége miatt, a felek kezdeményezhették volna a “második hágai kört”, de nem tették.Igy 18 éven át (1997-től 2015-ig) semmi érdemleges nem történt.

2015-ben, Baranyai Gábor megbizást kapott Orbán Viktor miniszterelnöktől, hogy

“ a Magyarország Kormánya és a Szlovák Köztársaság Kormánya között, a hágai Nemzetközi Bíróság 1997. szeptember 25-i ítéletével összhangban álló, az Ítélet végrehajtása érdekében megalkotandó, a Szerződést felváltó vagy kiegészítő megállapodást hozzon létre”.

A fenti feladat végrehajtása helyett, a kormánymegbizott 5 titkos tárgyalást folytatott le szlovák partnerével, akivel létre is hoztak egy teljesen elfogadhatatlan megállapodás tervezetet. Ez a tervezet valójában azonos Julius Binder[155] korábbi tervével, mely figyelmen kivül hagyja, illetve szögesen ellentétes a hágai nemzetközi bíróság döntésével, ugyanis a tervezet lemond Magyarország összes olyan követeléséről, melyeket a hágai biróság már elfogadott. A kormánymeghatalmazott jelezte, hogy:

“a magyar állam nem tart igényt az erőmű tulajdonjogára és az erőmű által termelt villamos energia 50%-ára sem”

másszóval semmisnek nyilvánitja a Dunakiliti-i és egyéb befektetéseinket és lemond az 1977-es szerződécben biztositott 50%-áról az elmúlt 23 év folyamán megtermelt és a jövőben megtermelendő áramnak.

Párhuzamot vonva a Paks bővitésére aláirt szerencsétlen szerződéssel[156], láthatjuk, hogy ugyan annak részleteit sem hozták nyilvánosságra, de azért szükségesnek tartották, hogy a szerződést a Parlament jóváhagyja. Úgy tünik, hogy a “Bős tervezetet” illetően, az illetékesek  még a Képviselőház jóváhagyását sem tekintik szükségesnek. Érthető is, hogy miért, ugyanis ez a “Bősi Megegyezési Terv”:

  1. A multban eltulajdonitott áramunkat illetően lemond Slovákia a kb. öt milliárd dollárnyi tartozásáról, minden kártéritésről és a jövőben termelendő összes áramot is Szlovákiának adja. E mellett nem kér kártéritést a beépitett magyar tulajdonokért vagy a környezeti károk miatt sem.
  2. A magyar-szlovák határ továbbra is az öreg Dunameder középvonala maradna.
  3. A tervezet az öreg Dunamederbe engedett viz mennyiségét tovább csökkentené (350 m3/s-ra).
  4. A Szigetközben, a Dunacsúny és Szap közötti szakaszt keresztgátakkal belépcsőzné – 2.5 méter szintkülönbségű és állóvizű tároló tavak sorát hozná létre -, melyek nem csak megakadákyozzák majd a halak és a hordalék mozgását, hanem, – mivel aljukra leüllepszik az agyagos hordalék -, veszélyeztetnék is a ma még tiszta talajvizet, mely Győr és a környék vizellátását biztositja.
  5. A keresztgátak épitési költségének felét is Magyarország fizetné.

Egyszóval a tervezet nem csak teljes mértékben elfogadhatatlan, de egyben tükrözi is az elavult vizierőmű tervezést is.  Azért irom ezt, mert az új technológiák alkalmazása nem csak jobb, de azokkal velejár az EU anyagi támogatása is. Vonatkozik ez példáúl a Kiegyezési Tervemben ismertetett Parshall csatornákra is.

Azt, hogy miben különböznek a jelen vizierőművei a mult beton monstrumaitól, mutatja példáúl az alábbi fényképe a Yamakura vizierőműnek Japánban. Itt a tározó tavakon úszó és a hajó közlekedésnek utat hagyó napelemek közel annyi áramot termelnek, mint maga az erőmű. Persze ha az új magyar Parshall csatornákkal működő erőművek ilyen kombinációban épülnének, úgy nem csak elsők lennének Európában, de mint új technológia demonstrációja,  teljes EU támogatást is élveznének.

A Japánben épülő Yamakura vizierőmű tározó tava

A Japánben épülő Yamakura vizierőmű tározó tava

A Japánben épülő Yamakura vizierőmű tározó tava

A fenti kitérés után, a Dunával kapcsolatos teendők összefoglalásúl megjegyzem, hogy a Hágai Biróság készen áll a Duna Per második körének lefolytatására. Ennek a második körnek a kezdeményezése magyar érdek. Nagyon valószinű, hogy a második körben a biróság elfogadná a fent röviden ismertetett Kiegyezési Tervet, ugyanis azt tudatosan úgy dolgoztam ki, hogy minden szempontból és teljes mértékben kielégitse az első hágai döntés követelményeit.

A bősi kérdésnek egy semleges és nemzetközileg elismert fórum által való rendezése nem csak a Szlovákiával való jó viszonyunk helyreállitását szolgálná, de a biróságnak is alkalmat adna arra, hogy a világ első nemzetközi környezetvédemi perének rendezésével, ráirányitsa a figyelmet a talajvizek tisztántartásának fontosságára is.

 

2000 – 2016

Ennek az 1956-ra emlékező irásomnak ez az utolsóelötti részlete. Az utolsó részben majd arról irok, hogy mit is üzen 56 a mának, mit kellene tennünk, hogy visszatérjen 56 lelkülete és egysége.

Naplómnak ebben az utolsóelötti részletében a 21. században végzett munkámól számolok be annak reményében, hogy tanulunk abból és elérjük, hogy a 60. évforduló megünneplése méltóbb lesz 56 emlékéhez, mint volt az 50.

Magyar Lobbi 

Az utolsó másfél évtizedben főleg a “Magyar Lobbin” keresztül igyekeztem szolgálni 1956 szellemét. Ezért itt most röviden ismertetem, hogy mi is a Magyar Lobbi?

A Magyar Lobby (Hungarian Lobby = HL) Széchenyi István elveit vallja:

  • Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.
  • Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.
  • Tőlünk függ minden, csak akarnunk kell!
  • Az ember annyit ér, amennyit másoknak használ.
  • Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk!
  • Nemzetünknek a multban egyik legnagyobb hibája volt, hogy vagy nem bízott önmagában, vagy elbízta magát. 

Mi hisszük, hogy higgadt fővel, törhetetlen hazaszeretettel és vasakarattal bizonyithatjuk Széchenyi igazát, tehát azt hogy:

Magyarország nem volt, hanem lesz!”

A Magyar Lobbinak nincs vezetősége és nincs tagsága, csak önkéntes résztvevői vannak. Az HL kizárólag csak  akciók szervezésével foglalkozik. A mostani 24 részes irás is egy akció, a 60. évforduló kapcsán, az utánunk jövők felvilágositását szolgáló akció. A lobbiba mindenki csak ÖNMAGA iratkozhat fel (vagy onnan le). Munkamódszerünk az, hogy a világ-médián keresztül[157] a közvéleményhez fordulunk (gyakran angol nyelvű) olyan akció leveleinkkel, melyek az összmagyar érdekeket

szolgálják. Célunk összesen annyi, hogy közös fellépésünkkel, akció-leveleinkkel felhivjuk az illetékesek és a szélesebb közvélemény figyelmét népünk gondjaira. Úgy gondoljuk, hogy ha közös gondjainkra tudjuk irányítani a figyelmet, azzal a magyar kibontakozást is szolgáljuk. Az HL tehát nem más, mint egy “hangerősitő! Akcióink sikere gyakran a levelek számán múlik: A Fehér Házban például minden olyan kérdést jelentenek az elnöknek mellyel kapcsolatban 1,000-nél több levél érkezett az utolsó 24 órában.

Az HL résztvevőinek többsége fiatal és elfoglalt ember akiknek gyakran csak arra van ideje, hogy a már megírt és megcímzett akció-leveleinket aláírjak és feladják. Természetesen annak akinek több ideje vagy energiája van, illetve aki beszéli az akció levélben használt nyelvet, annak megköszönjük, ha nem a formalevelet küldi el, hanem egyéni hangvételű levelet ir.

Az HL résztvevőinek közös vonása csak annyi, hogy nem csak szavakkal, de tettekkel is kivánják szolgálni népünk érdekeit, semmi több! Nem vagyunk jobb vagy baloldaliak, nincsenek párt, vallás, faj vagy osztály előitéleteink, egyszerüen csak magyarok vagyunk, olyan magyarok akik tudják, hogy az egységben erő van! Olyan magyarok akik értik és ismerik a világ működését és akik tapasztalatukkal, tudásukkal a magyar kibontakozást kivánják szolgálni. Másszóval olyan magyarok vagyunk akik ma is követni szeretnénk 1956 patinás jelszavát:

“Aki magyar velünk tart!”

A Szabadságharc 50. Évfordulója

Az évfordulót megünnepelni eljött velem Budapestre az egész család. Megmutattam nekik a gesztenyefát ami megvédett az ÁVH-sok golyóitól, a magas keritést amit ma ugyan hihetetkennek tünik, de átugrottam, Stoczek rektor mellszobrát, mely alá a pisztolyomat rejtettem, megálltunk Danner Jancsi emléktáblájánál, s közben azon járt az eszem, hogy mit is gondolhatnak minderről a gyerekek? Vajjon átadhatóak-e az ember emlékei, érzelmei?

Danner Jancsi emléktáblájánál családommal

Danner Jancsi emléktáblájánál családommal

Az épület elött már gyülekeztek az ünneplők. Engem zavart, hogy nem ott és nem akkor indul majd a mostani felvonulásunk, mint 50 éve. 1956-ban az egyetem kertjében gyülekeztünk és ott vártuk meg Piros belügyminiszter engedélyét a felvonulásra és délután 3 körül elinduljunk, kart karba fűzve. Én azt reméltem, hogy most is igy lesz.

Tudom persze, hogy kényelmesebb az a hely és időpont az amit a rendezők választottak, de én nem fogadtam el. Mi néhányan, – alig 20-30 társammal-, akkor és onnan indultunk, mint 50 éve és a magyar kisebbségekért aggódó táblákat is vittünk magunkkal, annak reményében, hogy a nyugati riporterek és fényképészek révén eljut gondjaink hire a világmédiába. Később, örömmel láttam, hogy ez meg is történt.

transylvania-swissmodel

Sajnos az 50. évforduló megünneplése több helyen összecsapásokba torkollott. A Parlamentnél  a rendőrök nem engedték, hogy az 56-os veteránok megkoszorúzzák a téren lévő 1956-os emlékművet. A Belvárosban a Fidesz külön tömeggyűlésen tartott ünnepi megemlékezést, melynek végeztével a rendőrség megpróbálta feloszlatni a tömeget és ennek folyamán szükségtelen és törvénysértő erőszakot alkalmazott. Nem csak megvertek és letartóztattak több hazafelé igyekvőt, de a fogvatartás alatt még bántakmazták is őket. Mindezzel megrontották az évforduló ünneplésének méltóságát és tovább polarizálták a már igy is megosztott közvéleményt.

A 2006-os rendőri túlkapások áldozatai

A 2006-os rendőri túlkapások áldozatai

Amikor a Gyurcsány kormányt felváltotta a Bajnai kormány, akkor, 2010 februárjában Bencze József országos rendőrfőkapitány elnézést kért a 2006-os eseményekért, majd az Országgyűlés ugyanezt tette 2010 június 8-i határozatában ilymódon:

„mint a Magyar Köztársaság legfőbb népképviseleti szerve, bocsánatot kér az ország mindazon polgárától, akit akár az állami vezetői mulasztások, akár a törvénytelen rendőri fellépés folytán alapjogi sérelem ért.”

Az 50. évfordulón bizony más megemlékezést érdemelt volna Tóth Ilonka, Angyal Pista és a többi kivégzett szabadságharcos

Tóth Ilonka[158] 1957 június 26-án, – az utolsó szó jogán – nem kegyelmet kért, nem is védekezett, hanem itéletet mondott. Tóth Ilonkától jobbra ülnek a szintén halálra itélt társai: Angyal István, Péch Géza, Nickelsburg László, és Toracz Sándor

Az 50. évfordulón bizony más megemlékezést érdemelt volna Tóth Ilonka, Angyal Pista és a többi kivégzett szabadságharcos.

Megemlékezések Nyugaton

Ellentétben Budapesttől, az 50-ik évfordulóra méltósággal emlékezett a nyugati világ. Emlékeztek a hősökre akik életüket adták a magyar szabadságért és emékeztek arra is, hogy ők ezzel nem csak rést ütöttek a szovietek barbár vasfüggönyén, de halálos sebet is ejtettek magán a kommunizmuson.

2007 Februárjában, 50 évvel a Bard Collegeben tartott nyelvtanfolyamunk után, a Bard College is nagy ünnepséget rendezett. Az akkor ott tanuló kb. 300 diákból úgy 50-en vehettünk részt ezen a megemlékezésen, melyről még a New York Times is beszámolt[159]. Jó volt 50 év után újra elbeszélgetni egymással, kibogozni a már-már felismerhetetlen ráncos arcok mögűl a régi tulajdonosokat és jó volt látni azt is, hogy mindannyian eredményes életutakat jártunk be az elmúlt félévszázad folyamán.

A Bard College is megemlékezett arról, hogy ott 50 éve 300 magyar diák tanult angolúl. Közülük úgy 50-en el is jöttünk a megemlékezésre.

A Bard College is megemlékezett arról, hogy ott 50 éve 300 magyar diák tanult angolúl. Közülük úgy 50-en el is jöttünk a megemlékezésre.

Köztünk feltalálók, professzorok, irók egész sora volt jelen. Örömmel láttam, hogy ugyan mi is sokat kaptunk Amerikától, de Amerika is sokat kapott tőlünk. A Bard Collegenek elnöke aki az ünnepséget rendezte, a Svájcban született Leon Botstein, alig 10 éves volt 1956-ban és mégis őrzi annak emlékét, emlékszik arra, hogy akkor amikor édesapja a TV hireit nézte, közben a könnyeit törölte. Egy életre szóló kapcsolat alakult a Bard College és Magyarország között. Dr. Botstein, mint karmester, többször is járt Budapesten és a Bard Colleben pedig egy fél tucat ösztöndijj várja minden évben a magyar hallgatókat.

Kicseréljük feledhetetlen emlékeinket, Leon Botstein 10 én 20 éves voltam 1956-ban

Kicseréljük feledhetetlen emlékeinket, Leon Botstein 10 én 20 éves voltam 1956-ban.

Mivel ő tud a zöld energiával kapcsolatos munkámról, elvitt és büszkén megmutatta az épületet, melyet geotermális energiával fűtenek. Megmutatta azt is, hogy az egyetem nem csak adott a magyaroknak, de kapott is tőlünk. Hálásan mutatta meg a “László Z. Bitó Conservatory Building” nevet viselő épületet, amit egy diák társunktól kapott az egyetem.

Egy volt magyar diák, Bitó Laci hála adománya volt ez az épület a Bard College-nek

Egy volt magyar diák, Bitó Laci hála adománya volt ez az épület a Bard College-nek

Én persze annak is örültem, hogy Laci a tálmánya révén képes volt milliókkal támogatni az egyetemet, de annak talán még inkább, hogy Laci, – úgy mint én is -, a mai napig megőrizte nevén az ékezeteket. Örültem annak, hogy rá sem vonatkozik Márai Sándor  “Halotti Beszéd” cimű versének jóslata, hogy:

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed,

a csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”.

Az összejövetel fáklyás felvonulással végződött, melyet még a helyi TV is közvetett. A budapesti megemlékezéssel ellentétben itt nem voltak rendőrök, gumibotok, itt méltósággal emlékeztünk azokra a hősökre akik az egész világon széppé tették és méltóságot adtak a magyar névnek.

A megemlékezést bezáró fáklyás felvonulásunk

A megemlékezést bezáró fáklyás felvonulásunk

1956 üzenete a mának 

Kevés olyan sorsverte népe van a világnak, mint a magyar. 500 évvel ezelőtt még annyi a számunk, mint az angol népé, a legnagyobb nemzetek sorában foglalunk helyet. Míg az angol nép azóta két világbirodalmat hozott létre, és saját országán kívül megteremtette az Amerikai Egyesült Államokat is, a világ jelenleg leghatalmasabb államát, addig mi folytonos küzdelemben elvéreztünk a Duna-Tisza táján, Kelet és Nyugat választóvonalán, legtöbbször Nyugat védelmében. Testünkkel tartottuk fenn a keletről és délről folyton megújuló támadásokat. Hullott, veszett a magyar, romba dőltek templomai, városai, üszkös romokká lettek felégett falvai, lemészárolt férfiait keselyűk és sasok ették a csatatereken, rabszíjra fűzött asszonyait, leányait és gyermekeit elnyelte a hatalmas ozmán birodalom. Történelmünk szakadatlan küzdelem nemzeti létünkért, függetlenségünkért, szabadságunkért, belső és külső elnyomók ellen. Forradalmaink legtöbbször szabadságharcokká váltak, sorsszerű kényszerrel, tragikusan. Utolsó ötszáz évünk csupa nagy fellángolás és hulló tragédia.Tanuljunk ebből!

                                                                                                                     (Kiss Sándor)

Bizonytalanul kezdem irni e sorokat, mert itt most nem emlékeimet, hanem véleményeimet fogom összefoglalni néhány olyan kérdésről melyeket nem szeretném, ha bárki politizálásnak gondolna, ugyan a mai polarizált légkörben ezt nehéz elérni. Én nem vagyok se jobb, se baloldali, csak egy olyan ember akiben él 56 szelleme és aki az elmúlt 60 évben sokat látott a világból. Ezért szeretném, ha nem úgy olvasnák e sorokat, mint valamelyik ideológia képviselőjének gondolatait, hanem inkább úgy, mint ahogy az unokák olvassák a nagyapa tanácsadó levelét.

Több mindenről fogok irni, de legrészletesebben a magyar zsidóság szerepéről 1956-ban  és arról, hogy az akkori testvéri összefogás példáját ma is követni kell, annak szellemét újra kell ébreszteni.

Miért is?

Miért is írtam ezt a könyvet? Azért, hogy optimizmust adjanak a mai 20 éveseknek! Azért is, hogy megmutassam, mire képes a magyar ifjuság, milyen hatalmas erőkkel tudunk szembenézni és győzedelmeskedni felettük. Igen győzedelmeskedni, mert a magyar forradalom igenis győzött: bemutatta a világnak a szovietek igazi arcát és ezzel halálos sebet is ejtett nem csak egy barbár megszálló hatalom diktatúráján, de magán a kommunizmuson is és elindította azt a folyamatot, mely a vörös birodalom összeomlásához és Közép Európa szabadságához vezetett!

Azért is irtam le emlékeimet, hogy tanuljunk azokból! Tanuljuk meg azt is, hogy mint 1848-at 1867 követte, úgy most is eljött a kiegyezés ideje! Gondolok itt úgy a külső, mint a belső kiegyezésre. A “külső” kiegyezés területén, – mint 1867-ben a Monarhia -, most Visegrád jelenti a jövőt! Itt az ideje a dunai népek összefogásának, közös fellépésének, érdekeik közös védelmének és itt az ideje, hogy egyetértésben szomszédainkkal megfogalmazzuk és érvényesitsük egész Európában a kisebbségek autonómiájának alapelveit!

A “belső” kiegyezés terültén pedig itt az ideje a nemzeti összefogásnak, tehát annak, hogy ne egymást szidó klikkek dulakodjanak a hatalomért, hanem új Deák Ferencek és Széchenyi Istvánok vezessék népünket, olyanoknak akik okosan szeretik a hazát, akik megakadályozzák a balkáni korrupciót, otthon tartják fiataljainkat és mint 1867 után történt, felzárkóztatják hazánkat Nyugat Európához.

 

Na és végül azért is irtam meg ezt a naplót, mert van okunk az optimizmusra! Azért, hogy megértsük: ma nem Világos vagy a 301-es parcella lesz harcunk következménye! Ma

amikor kisebbségeink emberi jogaiért, egy egészséges Európai közösségért vagy a globalizált üzleti kolonializmus megfékezéséért harcolunk, most jobb fegyvereink vannak mint voltak a Molotov koktélok. Most  nem tankokkal állunk szemben és – ami nagyon fontos -, most a mi kezünkben van az erősebb fegyver, a szellem, az igazság fegyvere. Most minket támogat a felvilágosult világ, mert közügy, hogy a jövő egy igazságosabb, békésebb és előrelátóbb társadalmi rendet hozzon úgy Európában, mint a világon!

1956 és a Magyar Zsidóság 

Én a mai magyar társadalomban sok belső feszültséget érzek. Véleményem szerint ennek a belső feszültségnek egyik oka, hogy nem múlt még el teljesen a kölcsönös bizalmatlanság. Nem a magyar zsidóság és a többségi társadalom közötti bizalmatlanságra gondolok, mert az persze elmult és ilyen értelemben arról ma már beszélni sem lehet elvégre a magyar zsidóság integráns része az őssztársadalomnak.

Mégis úgy érzem, hogy mindkét oldalon továbbra is létezik egy elenyésző kisebbség, akik nem értik 56 üzenetét, akik szitják a bizalmatlanságot. Nekem úgy tűnik, hogy még nem mindenk “emésztette” meg a multat, még nem mindenki fogadott el, egy a való tényeken alapuló közmegegyezést arról, hogy mi is történt akár a holokauszt[160], akár a kommunizmus éveiben[161]. Ma, – a rendszerváltás után egy negyed évszázaddal -, még mindig vannak akik nem tudják, vagy nem ismerik el, a mult tényeit, nem értették meg hogy a “másik ember” miért érez úgy ahogy érez és nem értették meg azt sem, hogy az őszinte megbékéléshez szükséges a “másik embert” megérteni! Szerintem azt a tényt kell továbbadni a felnövőben lévő generációknak, hogy a társadalom egésze szenvedett úgy a német, mint a szoviet megszállások idején és hogy csak úgy fogjuk tudni együtt épiteni mindannyiunk közös szülőföljét, ha megértjük egymást és megbékélünk egymással.

Tudom, hogy ezt az ország lakóinak túlnyomó többsége igy gondolja. Tudom, hogy a megbékélés folyamatban van. Azt is örömmel hallom, hogy ma már az Izraelből hazatérők száma meghaladja a kivándorlókét, vagy azt, hogy ha megkérdezik a tanultabb fiataljainkat, hogy ez vagy az zsidó-e, ugyanazt válaszolják, mint a nyugati fiatalok:

“Kit érdekel?!”

De azért azt is tudom, hogy még mindig létezik mindkét oldalon, egy-egy elenyésző kisebbség, mely még mindig szitja a gyűlölködést. Én az alábbi soraimmal az ő elutasitásukat szeretném szolgálni.

A valódi és teljes megbékéléshez hozzásegit bennünket 1956 példája, tehát az a tény hogy az “aki magyar velünk tart” üzenete mindenkihez szólt és az, hogy erre a hivásra mindenki “igennel” válaszolt. Igennel válaszoltak a Corvin Közben életüket áldozó cigány fiatalok is és igennel válaszolt az Auswitzből hazatántorgott Angyal Pista is, akinek az akasztófa alatt elhangzott utolsó szavai voltak:

“Éljen a magyar szabadság!”

Mire van tehát szükség? Arra, hogy mindannyian  lássunk a jót egymásban és arról több szó is essen. Persze ugyanakkor az is szükséges, hogy a tükörbe nézzünk és lássuk azt is, hogy mások miként emlékeznek apáink generációja egyes tagjainak bűnös tetteire. Arra van szükség, hogy otthonaikban és iskoláikban fiataljaink többet halljanak a nemzet túlnyomó többségéről, mely többség mindkét vészkorszakban a jó oldalom állt és okot adtak mindannyiunknak a hálára és büszkeségre. Igen, a magyar társadalom akkor mondhatja majd el magáról, hogy “megemésztette” a multat, amikor az önigazolás, egymásra mutogatás, bizalmatlanság és bosszúvágy helyére, a mindannyiunk érzelmeinek jobb megértése és azon keresztül az együttérzés kerül. Nem olyan lehetetlen dolog ez!

Népek Igazai

Kezdjük talán zsidó honfitársainkkal. Szükség van arra, hogy a magyar zsidóság felnövőben lévő generációja, a vacsora asztaloknál és az iskolák padjaiban ne csak Raul Wallenberg[162] hősi áldozatáról halljon, de halljon a zsidóságért veszélyt vállaló keresztény magyar honfitársaikról[163] is. Halljon példáúl arról a 823 nem zsidó magyar emberről akik megkapták az izraeli állam legmagasabb kitüntetését, a “Népek Igaza” kitüntetést (angolul “Righteous among Nations”, héberül חסיד אומות העולם), mely kitüntetést a Jad Vasem intézet ad olyan embereknek akik életük kockáztatásával mentettek zsidókat a holokauszt alatt. Ennek a 823 magyarnak a tiszteletére örökzöld fákat is ültettek a jeruzsálemi Har HaZikaron-on (Emlékezés hegyén), mely fák azt üzenik, hogy:

„aki egy emberi életet megment, az egész világot menti meg”.

Nem sorolhatom fel, hogy ez a 823 keresztény ember mit tett és persze még kevésbbé a százezreket akik szintén veszélyt vállaltak zsidó honfitársaik védelmében, de megemlitem, hogy ilyen volt példáúl a csehszlovák parlament egyetlen tagja Esterházy János[164] is, aki 1942.május 15-én,  a zsidóság kitelepítéséről szóló a 68/1942-es törvényt nem szavazta meg. Mindezt csak azért irom, mert a megbékélést szolgálná, ha az ilyen az emberekről többet hallana az egész magyar ifjuság. 

Egész ifjuságunknak többet kellene hallania a "Népek Igazai" tetteiről!

Egész ifjuságunknak többet kellene hallania a “Népek Igazai” tetteiről!

Zsidó hazafiaink 

Persze nem csak a zsidóságnak kellene többet hallani keresztény barátairól, szükség van arra is, hogy az egész magyar ifjuság, a vacsora asztalnál és az iskola padokban többet halljon arról, hogy mit is kapott népünk zsidó honfitársainktól, mit adnak ők hazánknak ma is és adtak, sőt áldoztak a multban is.

Fontos lenne ha fiataljaink tudnának példáúl az 1848-ban a magyar szabadságért harcoló zsidó önkéntesekről[165]vagy az 1956-ban, a hazáért életüket adó Angyal Pistákról, a Gimes Miklósokról és e mellett a magyar nevet büszke névvé tevő zsidó nagyjainkról[166], Nóbel dijasainkról.

Itt az ideje, hogy kevesebbet halljuk a Kún, Szamuelli, Rákosi, Gerö, Farkas, Révai, Gábor, Hegedüs, Vas, Nyers, vagy Piros neveket és többet az Angyal Pistákét[167]. Sajnos amikor Angyal Pistát emlitem, akkor sokak szemén látom, hogy azt sem tudják kiröl beszélek! Pedig bizony tudni illene! Jobban kellene rá emlékezni, mint a rákosikra. Tudni illene, hogy volt egy Auswitzból hazatántorgott zsidó munkásgyerek, akibõl 1956-ban a Tüzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka lett. Bizony tudni illene azt is, hogy amikor Angyal Pistát utolsó útjára vonszolták Kádár pufajkásai, akkor ennek a magyar hazafinak, ezek voltak az utolsó szavai:

“Éljen a szabad Magyarország”!

angyalmariansikteller

Ifjuságunknak tudnia kell, hogy mit kapott népünk zsidó származású honfitársainktól

Ifjuságunknak tudnia kell, hogy mit kapott népünk zsidó származású honfitársainktól.

A német megszállók szálláscsinálói

Tudjuk hogy szörnyüek voltak a deportálások is és a kitelepitések is, tudjuk, hogy undoritóak voltak úgy a német, mint a szoviet megszállókat kiszolgáló szemét árulók tettei, de a megbéklést az szolgálja legjobban, ha megnevezzük a bűnösöket, ismerjük tetteiket és mindannyian tanulunk azokból.

Ezért szükség van arra, hogy minden magyar fiatal a saját szüleiktől és tanáraiktól halljon a szálasiak és bakyk tetteiről, a sárga csillagokról, a Dunába lőtt honfitársainkról és az Eichmannékat kiszolgáló csendőrökről. Fontos ez, mert ha a saját szüleitől és tanáraitól hallja a diák, hogy mit tettek ezek az aljas emberek, akkor jobban megértik a zsidóság érzelmeit. Fontos, hogy ez a felnövőben lévő generáció megértse és elfogadja, hogy ezek a szörnyű emlékek még ma is hatnak, félelmet keltenek a zsidó lelkekben, mert még ma is felmerül bennük a kérdés, hogy vajjon mindez megismélődhet-e?

Korábban már irtam részletesen a vészkorszakról, itt most csak megemlitek ezek közül a tömeggyilkosok közül négyet és a lábjegyzetekben összefoglalom, hogz kik is voltak, mit is tettek.

eichmannszalasibakyendre

Eichmann Adolf[168] Szálasi Ferenc[169] Baky László[170] Endre László[171]
  

A szoviet megszállók szálláscsinálói

Fontos az is, hogy a vacsora asztaloknál és az iskolákban halljanak a fiatalok a szoviet megszállók szálláscsinálóiról, a kommunista gyilkosokról, a Szamuely Tiborokról és Rákosi Mátyások tetteiről.. Fontos ez, de az talán még fontosabb, hogy tudják, miért voltak oly sokan a zsidó származású emberek ezek között moszkoviták között?

Ezt a szovietek akarattal igy tervezték!  Moszkva azért helyezett tudatosan zsidókat a magyarországi helytartói székekbe, mert az volt a célja, hogy a szovietek aljas parancsait ők vitelezzék ki, ők végezzék el a piszkos munkát és igy őket és ne Moszkvát gyűlölje a társadalom. Igy a szovietek tudatosan szitották az antiszemitizmust és sajnos ezt sikeresen tették, mert még ma is vannak akiknek, ha azt a szót hallják, hogy “zsidó”, nem az Angyal Pisták vagy a Sik Sándorok jutnak az eszükbe, hanem a Rákosiak és Gerők.

Ugyan ennek az irásomnak főcélja, hogy ez megszünjön, itt most nem részletezem újra ezeknek az embereknek a tetteit – megtettem azt már korábban-, itt csak lábjegyzetekben bemutattam kettőt.

A szoviet megszállók szálláscsinálói a "Rákosi években" 199 kényszermunka és büntetőtáborban több százezer embert tartottak fogva, persze köztük sok zsidó származású magyart is.

Szamuely Tibor[172]Leninnel Gerő Ernő Rákosi Mátyás Péter Gábor

A szoviet megszállók szálláscsinálói a “Rákosi években” 199 kényszermunka és büntetőtáborban több százezer embert tartottak fogva[173], persze köztük sok zsidó származású magyart is. 

Igazságszolgáltatás

Az összmagyar ifjuságnak arról is hallania kell szüleiktől és tanáraiktól, hogy igenis az életben elöbb vagy utóbb, de van igazságszolgáltatás. Tudniuk kell, hogy az aljas tetteknek következményei vannak. Tudniuk kell, hogy a németektől felszabadult Magyarországban Tildy Zoltán, az ország első szabad miniszterelnöke a bitófára küldte Szálasit, Endrét és Bakyt.

A német megszállók szálláscsinálói itt végezték

A német megszállók szálláscsinálói itt végezték

A jövő generációinak tudniuk kell azt is, hogy az utókor ugyanilyen megvetéssel emlékezik a Rákosira, Gerőre vagy Péterre is. Mindhárman a Farkasréti temetőben fekszenek (Rákosi- 60-1-191/192. fülke, Gerő – Torony-88 fülke, Péter – E-853. fülke). Rákosi 1971. február 5-i, Szoviet Unióbani haláláról csak pár sorban számoltak be a lapok, urnáját menetrend szerinti járattal titokban hozták haza és az azt tároló fülke előlapjáról 2007-ben minden díszt és azonosítót eltávolítottak, hogy véget vessenek a folyamatos rongálásoknak. Gerő 1980-ban megvetésben és törvénysértései miatt még az MSZP-ből is kizárva halt meg.

Tudom, hogy nemzetünknek sokkal nagyobb gondjai is vannak, mint a zsidó kérdés, de lévén, hogy ilyen kérdés 1956-ban nem létezett és ma sajnos még mindig létezik, helyesnek gondoltam a szabadságharc szellemének üzenetét: tehát a teljes megbékélés, a kölcsönös bizalom és szeretet visszaállitásának a fontosságát hangsúlyozni. Én magam sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, sokat beszélgettem erről olyan jó barátokkal, mint Faludy György, aki mindig hangsúlyozta: kövessük a német példát, ne egymásra mutogassunk, hanem nézzünk a tükörbe és tanuljunk a multból, felejtsük a szálasikat és rákosikat, 1956-ra emlékezzünk, 1956 példáját kövessük!

Bizony igaza volt Gyurkának abban, hogy hová vezethet az egymásra mutogatás, hogy látrehozhat olyan fajgyőlölő pártokat, elérheti, hogy magyar származású riporterek mocskolják népünket a világsajtóban. Igaza volt Gyurkának, hogy ez egy, a gyűlölködét erősitő körfolyamat. Értsük meg, hogy a magyar fajgyőlölők és a nyugatról uszitó magyar származású riporterk szövetségesek, egyik sem képviseli népünk véleményét és mindkettő hazudik amikor általánosit, amikor egy egész fajt vagy egy egész nemzetet gyaláz.

Különösen példát mutató Faludy Gyurka gondolkozása, mert ugyan egész családját megölték a nácik és ugyan ő maga éveket szenvedett Rákosi börtöneiben Kistarcsán, meg Recsken, Ő mindig tudta és hirdette, hogy egyik gengszter tetteiért sem a magyar nép felelős! Tudta, hogy honfitársainak elsöprő többsége hasonlóan szenvedett mindkettő alatt. Sokszor mondogatta, hogy a megbékélés hozza a demokráciát, mert

“nem lehet demokráciát csinálni demokraták nélkül”.

Faludy György azt hirdette, hogy ne egymásra mutogassunk, hanem mindannyian nézzünk a tükörbe.

Faludy György azt hirdette, hogy ne egymásra mutogassunk, hanem mindannyian nézzünk a tükörbe.

A megbékélést, a gyűlölködés felszámolását szolgálta Kertész Imre is amikor a világ elött visszautasitotta a nyugati sajtóban megjelent vádat, hogy hazájában ébredezik a nácizmus. Ő kimondta, hogy a hazaszeretet nem nacionalizmus, hogy a kisebbségben élő honfitársainkkal való törődés a hazaszeretet jele és ugyan léteznek fajgyűlölők nálunk is, az magyar nép nem az és ártanak azok akik ilyen vádakkal mocskolják!

Elnézést kérek, ha túl sokat időztem a szidó kérdéssel, ha eltúlzom annak fontosságát. Ha igy lenne, annak oka, hogy nyugaton élek és lehet, hogy az itteni perspektiva más, mint az otthoni. Mindenesetre, most foglalkozni fogok néhány egyéb témával, olyanokkal, melyeket szintén fontosnak gondolok és melyekben 1956 szellemének követése segitheti közös gondolkozásunkat, az egészséges közvélemény formálódását.

Kelet vagy nyugat

Helyesnek tarom a keleti népekkel való jó kapcsolat ápolását, kulturájuk jobb megismerését, a velük való gazdasági kapcsolatok épitését, menekültjeik befogadását. Igen, ez mind jó! De azért ne felejtsük el a történelmet se! Ne felejtsük, hogy mi ma már nyugati nép vagyunk, hogy 12 évszázad választ el minket a vérszerződés[174] korától, és ezer év telt el azóta, hogy cimerünkbe beleágyazódott a kettős kereszt[175] . Igen, a mi kulturális gyökereink ma már nagyrészt nyugatiak, mi ma már a nyugati nemzetek családjának vagyunk tagjai!

Még ha fáj is Trianon és fáj, hogy bennünket oly sokszor cserben hagyott a nyugat,

mégsem vagyunk balkáni vagy keleti nép. Ugyan semmi baj nincs abban, ha Oroszországgal erősitjük a gazdasági kapcsolatainkat, de amikor épitjük azokat, közben egy percre se felejtsük azt ami 1848-ban, a két világháborúban, vagy 1956-ban történt.

Igen, helyes ha megköveteljük, hogy Európa jövőjéről ne Brüsszelben és ne helyettünk döntsenek, hanem Európa népeivel együtt formáljuk az unió jövőjét meghatározó  közmegegyezést. Igen, ez az európai nemzetek közötti “új vérszerződés” csak egy nyilt vita és egy közös elhatározás alapján születhet meg. Csak együtt és higgadt mérlegelés útján dönthetjök el, hogy az EU egy “szuperállam” legyen, vagy egy, az önrendelkező nemzetek federációja? Közmegegyezéssel kel eldönteni, hogy milyen kérdésekben dönthessenek önállóan a tagállamok és milyenekben szükséges a közös fellépés, milyen kérdésekben kell a tagállamoknak alávetniük magukat az EU döntésének (példáúl hadviselés) vagy milyen területeken állithat fel az EU, az összes tagállamban követendő elvárásokat (példáúl a kisebbségek autonómiája kérdésében, stb.) és milyenekben dönthetnek önállóan a tagállamok? Ugyanigy  helyes azon is igyekeznünk, hogy az EU-t bürokraták, hanem direkt és szabad választáson megméretett államférfiak vezessék.

Igen, ez mind fontos, de az is fontos, hogy ezek a viták egy “családon belüli” döntések legyenek, mert a mi célunk egy egészséges, új és gazdag európai jövő épitése kell legyen, nem a “Brexit”-ek sorozata. Nekünk eszünkbe sem juthat hátat forditani a európai családunknak, mi nem duzzogunk, nem durcáskodunk és eszünkbe sem jut a KGB volt őrnagyához való közeledéssel zsarolni. A mi útunk a haza bölcsének, Deák Ferencnek útja kell legyen és maradjon, mert mindig a bölcs kiegyezés hozza a fellendülést és mert a hazát “okosan kell szereti”!

Liberális vagy Konzervativ?

Gyakran halljuk, hogy Közép Európa konzervativabb a Nyugat Európánál és ez feszültségeket okoz. Nézzük meg, hogy ez mennyiben igaz és azt is, hogy mi lenne 1956 üzenete ennek a feszültségnek a feloldására, csökkentésére? Először talán a konzervativ és liberális jelzők jelentéséről kellene pár szót szólni, mert azok másként csengenek a nyugati fülekben, mint nálunk. Ez részben azért is van, mert amikor, a 19. század elején az idegenből jövő új eszmék és gondolatok kifejezésére használt latin (vagy német) szavakat magyarra forditották, akkor azok ettől egy kicsit más tartalmat is kaptak: A liberális jelzőt “szabadelvűnek”, a konzervativ jelzőt “ maradinak” forditották Kazinczyék.

A “konzervativ” jelzőt a magyar és nyugati szótárak elég hasonlóan értelmezik, definiálják. Egyetértenek annak jelentésében: maradi, hagyományokhoz, szokásokhoz, a mult intézményeihez, rendjéhez ragasztodót – jelentő jelzőnek tartjákA egyes nyugati szótárak a jelentések felsorolásakor még hozzáteszik hogy: bizalmatlan az államgépezettel szemben és semmiben sem kiván gyors vagy radikális változtatást. Tehát a különbség a két definició között nem nagy, e jelző használatakor a középeurópaiak és a nyugatiak nagyjából ugyanazt gondolják.

A “liberális” jelző jelentésében már nagyobbak a különbségek. Középeurópában és igy a mi szóhasználatunkban is, az évek múlásával a “liberális” jelző jelentése egy kicsit megváltozott. Amikor Kossuth, Deák vagy Széchenyi magukat “liberálisoknak” nevezték, akkor még e szó “szabadelvűt” jelentett, tehát reformra hajlandó, modern, önálló gondolkozútású, a dogmákat és előitéleteket elvető szemléletre, gondolkozásra vonatkozott. Ez a tartalom az évek folyamán egy kicsit változott és ma már a magyar közvélemény jelentös részének  túlzott engedékenységet, anyagiasságot, vallástalanságot, a tradicionális erkölcsi standardok elhanyagolását és a nemzeti kultúrák tiszteletének csökkenését is jelenti, sőt egyesek számára kozmopolitát vagy szekularistát is jelenthet.

Igy, miközben Középeurókában változott a liberális jelző tartalma, jelentése, nyugaton alig, ott továbbra is a tekintély elvű, ellentmondást nem tűrő, tradicionális, bigot vagy dogmatikus gondolkozásmód elvetését, tehát nyitottságot jelent a másként vagy új módon gondolkozók felé, türelmes, elnéző és megértő személy gondolkozását jelenti.

Nos mi következik ebből? Az, hogy amikor a nyugati ember egy olyan szót hall, mint “‘illiberális”, azt nem pozitivan értelmezi. A nyugati fülekben ez a jelző a szabadelvűség ellenzését, a tekintélyelvűséget, illetve az önkényes vagy autokratikus gondolkozást sugallja. Az illiberális szónak ezt a “hallását”, értelmezését Magyarországon talán nem érzik, mert lehet (én nem tudom), hogy az “illiberális” jelző Magyarországon csak  a túlzott engedékenység vagy anyagiasság elvetését és a tradicionális erkölcsi standardok, illetve a nemzeti kultúrák értékeinek a tiszteletét és védelmét jelenti-e? Én ezt nem tudom. Amit viszont tudok, az az, hogy nyugaton e szó rosszúl hangzik, rossz szinben tünteti fel a magyar társadalom gondolkozását.

Miért hangsúlyozom ezeket az értelmezési különbségeket és miért teszem ezt éppen 1956 kapcsán? Azért, mert 60 éve nem igy volt! Akkor még a liberalizmus a szabad és önálló gondolkozás jelzője volt, tehát a “szabadelvűség” szeretetét jelentette és szögesen ellenkezett a mosztoviták dogmatikus, az önálló gondolkozást elitélő véleményével, mely szerint a liberális jelző:  “a magántulajdonon és a szabad versenyen alapuló, reakciós burzsoá ideológiát” jelentette.

Amikor ugyanaz a szó mást jelent a különböző földrészeken, az félreértéseket, feszültségeket szülhet. Bizonyos fokig ez történt a mi esetünkben is és ez káros népünk nyugati megitélésében. Ha még ehhez hozzáteszem, hogy a fajgyűlölők a “liberális” jelzőt néha a zsidókra vonatkozó “kódszónak” is használják, akkor világosabbá válik, hogy miért rontja hirünket a világban, ha azt hirdetjük, hogy mi “illiberálisok” vagyunk és szidjuk a liberálisokat, vagy a liberalizmust.

Ezért én 1956 üzenetének azt gondolom, hogy ne használjuk a liberásis szót, térjünk vissza és használjuk Kazinczyék eredeti forditását,  használjuk a “szabadelvű” jelzőt és adjuk meg e jelzőnek ugyanazt a tartalmat, amit Kossuth, Deák és Széchenyi adtak, amikor magukat liberálisnak nevezték.    

Patrióta vagy Nacionalista? 

“Akinek szép lelkében az ének

Az hallja a mások énekét is szépnek”

(Babits Mihály)

A nyugati emberben a patrióta szó együttérzést, szimpátiát, a nacionalista szó ellenérzést, antipátiát kelt és mi azt szeretnénk, ha úgy, mint volt 56-ban, ma is büszke és szép szóként csengjen a nyugati fülekben a magyar, hogy ne kerüljön eléje antipátiát keltő jelző. Ezért itt nyugaton mi nem örülünk, ha nacionalistának nevezik népünket.

Abból a szempontból, hogy más a jelentése Magyarországon a “nacionalista” jelzőnek, mint nyugaton, a helyzet hasonló ahhoz, mint amit a “liberális” jelzővel kapcsolatban irtam. Magyarországon a “nacionalista” jelző inkább csak “nemzetit” jelent, tehát egy olyan társadalomra vonatkozik, mely számára fontos az önazonossága, a nemzeti kultúrájánbak fenntartása és ezért megköveteli példáúl, minden honfitársa számára az önrendelkezéshez való jogot. Tehát magyar használatban a nemzeti tudat nem más, mint hazánk és népünk szeretete. 

A nyugati ember számára a “nacionalista” szó mást jelent. A nyugati embernek ez a jelző nemzeti elkülönülést, a más nemzetekkel való szembenállást, extrém esetben idegengyűlöletet (xenophobiát)  jelent. Ezért a nyugati ember a nacionalizmust a stabilitás ellenségének, gyakran vérontást okozó gondolkozásnak tartja. Úgy gondolja, hogy a nacionalista önmagát és népét a másikénál jobbnak, magasabbrendűbbnek vagy éppen választottnak tartja. A nacionalista úgy gondolja, hogy a másik faj, vallás vagy kultúra alacsonyabbrendű mint az övé. Az ilyen fajban gondolkozó embernek mindegy, hogy milyen az ember az akiről szó van, neki csak az számit, hogy kik voltak az ősei, honnan valóak a génjei? Egy szó mint száz, a nyugati agyakban összemosódtak a “nacionalizmus” és a “sovinizmus” jelzők és ezért ellenérzést keltenek, mig a “patriota” szó nyugaton is megőrizte valós jelentését, tehát helyes, ha azt használjuk.

Az önazonosságok, a nemzeti identitások megörzésének igyekezete ütközik a kozmopolita világszemlélet terjedésével is. Egyszóval a nacionalizmus egy nagyon kontroverzális szó lett és ezért helyesebb a partiotizmus vagy hazaszerete szavakat használnunk amikor nemzeti kisebbségeink jogait védjük.

Mindezt azért irtam, mert talán érdemes egy kicsit elmélyedni, elgondolkozni azon, hogy miért is történt, hogy ugyanaz a szó ma mást jelent itt, mint ott. Úgy gondolom ennek egyik oka talán az, hogy mig Amerikában a nemzet és állam fogalmak összemosódtak, Magyarországon nem! Érthető ez, elvégre Amerika lakói mind bevándorlók és ezért, ami összeköti őket az főként a lakhelyük és ugyan az elmult századokban kialakult egy közös kultúra Amerika határain belül, azért az amerikai jelző, legalábbis részben egy az illető lakhelyére utaló füldrajzi fogalom. Más szóval az amerikai állam és az amerikai nemzet nagyjából ugyanazt jelenti.

Nos nézzük meg, hogy máshol, példáúl Magyarországon, mi is az állam és a nemzet között a különbség?  Az állam ugye egy földrajzi és adminisztrativ egység. Abban élhet egy vagy több nemzet. Igy példáúl az amerikai indiánok közösségei ugyan nemzetek, de nem államalkotó nemzetek. Ugyanakkor, a nemzet -úgy mint a miénk is -, átnyúlhat az államhatárokon, igy lehet kisebb is, meg nagyobb is az államnál. A nemzet tehát nálunk nem egy földrajzi egység, mig az állam az. Az államban élőket adminisztrativ törvények kötik össze, mig a nemzetet kulturális és érzelmi láncok. Ezért van az, hogy a bevándorló pár év alatt elnyerheti az amerikai állampolgárságot, mig a nemzet tudat kialakulásához, a nemzeti önazonosság és kultúra elsajátitásához, annak megszeretéséhez, sajátunknak tartásához, ahhoz generációk, sőt évszázadok kellenek. Igy példáúl évszázadok kellettek ahhoz, amig a mi 7 törzsünkből magyar nemzet formálódott, nemzeti kultúrát teremtett és abba beolvasztotta az olyan bevándorlókat, mint példáúl az én tót és német őseimet is. 

Ezt a különbséget az amerikai ember nem érzékeli. Azért nem érzékeli, mert számára a nemzeti önazonosság nem jelent évszázados közös kultúrális gyökereket, még csak közös nyelvet sem, hasonló fizikai vonásokat (hajszin, bőrszin, stb.) vagy genetikai, származási vagy vallási hasonlóságot sem jelent, mert az leginkább csak a földrajzi határok közötti közös lakhelyet jelenti. 

Ennek persze sok előnye is van, mert attól, hogy Amerikában az évek múlásával csökkent az emberek közötti különbözőségek jelentősége, attól a társadalom és a közgondolkozás is nyitottabbá, toleránsabbá vált, könnyebben befogadja és elfogadja azt, hogy az emberek különbözőek. New York város Jackson Heights negyedében példáúl 146 nyelvet beszélnak az ott lakó polgárok és az ott lakók egyikének sem jut eszébe, hogy a yarmulket jobbnak, vagy rosszabbnak tartsa a turbánnál, a feznél vagy a baseball sapkánál. Az amerikai ember egyszerüen csak hozzászokott, hogy az emberek gyakran a fejükre tesznek valamit, de ettől még se barát, se ellenség nem lett belőlük. Jackson Heightson mindenki tudja, hogy nem baj, ha valaki “más” elvégre az ő saját nyelve vagy az ő szokásai is “idegenek” lehetnek a másoknak. Ezért van az is, hogy az amerikai ember álmélkodva hallgatja és nem is érti az Európában folyó “burkini vitát”.

1956-ban a magyar szabadságharcos azért is népszerű volt Amerikában, azért is lett az “év embere” nem csak magazinokban, de az emberek lelkében is, mert az amerikai ember érezte bennünk a velük közöset, azt hogy mi nem voltunk jobb vagy baloldaliak, nem voltunk liberálisok vagy konzervativok, a mi jelszavunk, az: “Aki magyar velünk tart!” nem zárt ki senkit, és ez a gondolkodás ismerőssé, lelki rokonokká tett bennünket az Amerikaiakkl.

1956-ban az év embere, a magyar szabadságharcos volt, mert az amerikai rokonlelkünek tartott bennünket.

1956-ban az év embere, a magyar szabadságharcos volt, mert az amerikai rokonlelkünek tartott bennünket. 

A fentiek talán megmagyarázzák, hogy miért jelent mást a nacionalista szó “itthon” Amerikában és “otthon” Magyarországon, de talán nem magyarázza meg kellően, hogy miért olyan ellenszenves jelző a “nacionalista” nyugaton. Meg kell értenünk hogy az utóbbi évtizedekben a nyugati ember csak azt látta, olvasta, hallotta, hogy amig egy államban sok nemzet él (mondjuk Jugoszláviában vagy Rwandában) addig béke és stabilitás van, Amikor viszont e nemzetek elkezdik követelni, hogy saját önálló államaik legyenek, akkor jön a vérontás. 

Azt látták, hogy az úgynevezett “nemzeti tudat ébredését”, gyakran követi etnikai “tisztogatás”,  békés vagy erőszakos kitelepités, vagy még rosszabb. A nyugati társadalmak morális konfliktust éreznek ezen a téren, mert ugyan támogatják az elnyomott nemzeti kisebbségek jogait az önrendelkezéshez, önazonosságuk megtartásához, ugyanakkor elitélik, ha a “nemzeti tudatok ébredése”, háborúkhoz, megszállásokhoz, más nemzetek tagjainak elnyomásához, erőszakhoz vezet.

E mellett egyeseknek gazdasági érdeke is lehet a “nacionalizmust” ellenszenvessé tenni. Ez az ok a gazdasági globalizációval kapcsolatos. A nemzetközi nagyvállalatok propagandája számára kényelmes “nacionalizmusnak” nevezni azt, ha egy nemzet védekezik, ha megvédi a saját érdekeit és ezzel csökkenti a globalizált vállalatok profitjait. A a nemzetközi vállalatok profitja ugye akkor maximális, ha módjuk van a helyi ipart felszámolni vagy olcsón felvásárolni és a szegényebb országok nyersanyagjait, olcsó munkaerejét kihasználva, termékeiket magas profittal eladni a “fejlettebb” országok piacjain. Ezért támogatják a kozmopolita gondolkozást és propagandát folytatnak a nemzetállamok védekezése ellen, tehát a védekezés olyan formái ellen, mint az import, vagy export profit megadóztatása. Különösen nem szeretik, ha egy ország a szomszéd államokkal összefogva lép fel érdekeinek védelmében. Ilyenkor propaganda gépezetük “a nacionalizmus terjedéséről” beszél.

Az utóbbi évtizedekben, a nemzetek közötti feszültségek mellett még kitört a civilizációk és a vallások háborúja is. Ezeket a jelenségeket is gyakran összekeveri a média a “nacionalizmussal”. Azt is nacionalizmusnak könyveli el, ha egy állam magát zsidónak, kereszténynek vagy mohamedánnak tekinti és vallási alapon kiván a maga csoportjának hegenómiát teremteni, miközben ellenségesen néz, vagy akár megszállja a más vallásúak, más kultúrájúak földjét. 

Visszatérve a “nacionalizmus vagy patriotizmus” szóhaszálatának a kérdéséhez, én azt tanácsolom, hogy használjuk az utóbbit. Használjuk nem csak azért, mert a “patrióta” jelzőt megérti és tiszteli a nyugat, de azért is, mert az egyezik 56 szellemével. Persze vannak akik tudatosan nacionalistának nevezik a patriótát, mert az a céljuk, hogy az átlagemberek agyában összekeveredjenek ezek a fogalmak. Igy tettek a multban a kommunisták, igy igyekeztek bemocskolni és összekeverni a hazaszeretö, a nemzetet és annak kultúráját védőket, a fajgyülölö nacionalistákkal. Ezért nem csak használnunk kell a patrióta szót, de terjeszteni is kell a a patriótikus gondolkozást.

A patrióta alapvetöen különbözik a nacionalistától. Számára tiszteletre méltó, ha valaki ragaszkodik apái tradicióihoz, nyelvéhez, kultúrájához. A patrióta megérti, hogy mindenki a magafajta emberek között érzi jól magát, a saját népdalait szereti dúdolni, a saját népviseletét látni. A patrióta tudja, hogy gyenge az a jellem, sehonnai az az ember, aki cserélgeti lojalitásait és egészséges az a személy, aki gyüjti a lajalitásait. 1956 senkit ki nem rekesztett, az 56-os szabadságharcos nem volt nacionalista, patrióta volt! Kövessük 1956 példáját!

Demokrácia

Nagyon is érthető, hogy a nácik és a kommunisták uralkodása idején, honfitársainkban kialakult egy olyan érzés, hogy “ők” az állam, övék a hatalom és “mi”, a nép csak tesszük amit “ők” parancsolnak.. (“Amig ők csak fizetgetnek, addig mi csak dolgozgatunk!”). Ezekben a szomorú és hosszú évtizedekben joggal úgy éreztük, hogy nincs beleszólásunk saját sorsunk alakulásába, mert arról Berlinben meg Moszkvában döntenek. Igen, ez a gondolkozás a védekezésnek természetes lélektani eszköze volt, igy gondolkozik a szolga vagy a rabszolga, mert számára ez a realitás.

De 1956 szelleme már mást üzen! Azt üzeni, hogy amikor eljött a szabadság, akkor ezeknek a “mi-ők”-szerű  beidegződéseknek ideje lejárt! Akkor már nem “ők” formálják a jövőt, hanem “mi”, akkor már a gyermeink jövőjéért mi vagyunk felelősek! Amikor már mi választjuk az állam vezetőit, akkor már a mi felelősségünk, hogy az ország hajójának olyan kapitányokat válasszunk, akik a helyes irányba kormányozzák a magyarság hajóját és az is a mi kötelességünk, hogy ennek a “helyes iránynak” a kiválasztásában segitsünk a kapitánynak.  Nem könnyű ez a feladat, sokkal könnyebb egyerüen a kapitányra hagyni a döntéseket. Ez a kötelesség eleinte ijjesztő és persze időbe tart beleszokni a demokráciába, tehát abba, hogy a nép, a népakarat dönt. Churchill úgy fogalmazott, hogy a demokrácia egy pocsék kormányzási eszköz, de még mindig jobb, mint az összes más rendszer amit eddig kipróbáltunk[176].

Ahhoz, hogy szavazatainkkal felelősséggel dönthessünk arról, hogy merre menjen az ország hajója, ahhoz persze tájékozottaknak is kell lennünk! Mig az “ő” uralkodásuk idején csak az állam propagandáját kellett szajkózniuk a “papagály lelkű” funkcionnáriusoknak, addig ma már nekünk, önállóan gondolkozó és felelősségteljes szavazóknak kell elhatároznunk a teendőket. Nekünk már több a feladatunk, mint csak szajkózni a pártvonalat! Olyan szavazókká kell válnunk, akik azt is tudják, hogy a pártok (az egész világon, többé vagy kevésbbé), öncélúak és igy ezért gyakran csak a hatalomért vetélkedő klikkekhez hasonlitanak, de tudnunk kell azt is, hogy a demokráciák választó polgárai nem azok! A demokrata nem a “pártvonalat” szajkózó papagály, hanem az ország hajójának irányitásért felelős polgár!

Tehát, csak ott lehet igazi demokrácia, ahol a választók minden egyes kérdést maguk mérlegelek és maguk határozzák el, hogy abban a kérdésben melyik pártnak van igaza, melyik párt programja tartalmazza a helyes teendőket?

Az még nem demokrácia, ha a választások csak arról döntenek, hogy melyik klikk kerekedjen felül. Az ilyen célú vetélkedést akkor sem szabad eltűrnünk, ha látjuk, hogy sok más országban igy van! 1956-ban nem ezért folyt a magyar vér, ennél nemesebb célt, nagyobb feladatot tűztünk magunk elé. 1956 szelleme elvárja magyar választóktól, hogy pontosan ismerjék a pártok programjait, értsék, hogy gyermekeink jövőjéről szavaznak, és amikor egy párt kezébe adták a hatalmat, akkor, a választások után is figyeljenek, hogy a nemzet hajójának kapitányjai be is váltsák igéreteiket. Egyszóval, demokraták nélkül nincs demokrácia, csak demokraták tudnak demokráciát csinálni!

Azt is tudjuk, hogy demokrácia nincs közmegegyezés nélkül és hogy amikor egy kérdésben létrejött a közmegegyezés, akkor azt konkrét programmá kell formálni. Igen, 1956 nem lett volna az ami volt, ha nem lett volna a 16 pontunk, ha nem tudtuk volna világosan, hogy mi is a célunk. A mának is szüksége van a maga 16 pontjára, arra, hogy a leirt célokban a nemzet egyetértsen és azok kivitelezését vezetőitől megkövetelje. Ma már nem elég az, hogy egy vezető karizmatikus ember vagy jó szónok, ma már világosan és részletesen kidolgozott, adatokkal alátámasztott pártprogramok kellenek. Ugyanakkor, a választóknak is többet kell tenniük, mint amit a hazai csapatnak drukkoló nézők a futball meccsen teszunek. A választó polgároknak az is a kötelessége, hogy tanulmányozzák, megértsék és összehasonlitsák a pártok programjait és ezen az alapon döntsék el, hogy melyik érdemli meg a szavazatukat.

Természetesen, ahhoz, hogy mindez megtörténhessen, szükséges, hogy az államnak ne legyenek titkai, hogy részleteiben is közismert legyen a költségvetésnek vagy a multban kötött és a jövőben kötendő szerződéseknek a részletei. Szükséges az is, hogy a program-tervek ne csak igéretek legyenek, de adatok bizonyitsák kivitelezhetőségüket. Az is szükséges, hogy a média és a szabad sajtó gondosan és elfogulatlanul analizálja ezeket az adatokat és szükséges az is, hogy ha egyes program tervek esetleg törvénysértőek, akkor kivitelezésüket a független biróságok megakadályozhassák és hogy döntéseit az állam ne befolyásolhassa. Más szóval a demokrácia (a népakarat érvénzesülése) akkor működik jól, ha a “szék 3 lába” független egymástól és mindegyik felelősséggel végzi a maga dolgát. Másszóval, a képviselőház határozatok formálja a népakaratot, a kormány ezeket a határozatokat kivitelezi és a független biróságok ellenőrzik a folyamat törvényességét.

1956-ban a teljes demokráciára, tiszta népuralomra törekedtünk, mert az biztositja gyermekeink számára a szebb jövőt. Valósitsuk meg 56 álmait!

Utószó

Igen, aki nem tanul a multból, megismérli azt! Újra meg kell tanulnunk összefogni, és okosan szeretni a hazát annak tudatában, hogy gyermekeink jövőjét most már mi formáljuk! Tudnunk kell, hogy 1956 üzenete örök érvényű! Az a jelszó, hogy

“Aki magyar velünk tart!”

az nem egy párt jelszava! Az egy nemzeté! 1956 azt üzente, hogy ebben a hazában mindenki itthon van és az is, hogy hazánk sorsáért mindannyian felelősek vagyunk. Az őrizetlen irószövetségi gyüjtőládákban halomban álló papirpénz, a betört ablakú kirakatokban az érintetlen áru, vagy az utcán ingyen élelmet osztó paraszt szekerek, azt üzenték a jövő nemzedékeknek, hogy igenis képesek vagyunk összefogni és tudunk áldozni, amikor érezzük, hogy hazánk és gyermekeink jövője forog kockán és hisszük, hogy most nem “ők” (legyenek ők német vagy orosz megszállók kiszolgálói), hanem mi döntünk saját jövőnkről. Végül 1956 azt is üzeni, hogy összefogva erősek vagyunk, mig a széthúzás megbénit bennünket.

Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak" - mondta akkor a Magyar Írók Szövetségének felirata. Ha akkor képesek voltunk erre, próbáljuk meg, hátha ma is tudunk!

 „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjainak” – mondta akkor a Magyar Írók Szövetségének felirata. Ha akkor képesek voltunk erre, próbáljuk meg, hátha ma is tudunk! 

 

      TARTALOM

 

Október 22, Hétfő                             2

A 16 Pont születése                  3

Megalakul a MEFESZ              4

A Himnusz                                8

Október 22, Hétfő délutánja           10

Ruszkik Haza!                          12

Marián István                           15, 170

Hétfő Éjjel                                18

Október 23, kedd reggel                   21

Mutyi Bácsi                              22

Október 23, kedd délután                 34

Megyünk a Bem térre               34

Nagy Imre első szavai              37

A rádiónál                                 41

Október 24, szerda                             47

Október 25,”véres csütörtök”           55

Maléter Pál                               56

Kádár János                              57 & 127

Az Irószövetség gyüjtő ládája   64

Október 26, péntek                             67

Kopácsi Sándor                        71

Angyal István                           71, 173

A MEFESZ Iroda                     76

Október 27, szombat                           78

A Tüzóltó utcaiak                      79

Rákosi Mátyás                           83, 267

A harcok nyomai                       87

Október 28, vasárnap                          88

Szabó bácsi                               90

Mansfeld Péter                         93

A Völgy utcai csizmám            94

Danner Jancsi                           98

Október 29, hétfő                               101

Szuez                                      101, 199

Október 30, kedd                                108

ÁVH                                      110 & 149

Köztársaság téri lincselés       111

Október 31, szerda                            114

Mindszenty József                 116

Moszkva dönt                        118, 159

Magyarország semleges         120

Király Béla                             123

November 1, Csütörtök                      126

Belügyminisztérium               128

November 1, csütörtök éjjel                136

Danner Jancsi halála               137

November 2, péntek                             144

Vérért Bécsbe                          145

Az ENSZ közbelép?                147, 184

ÁVH Budapesti Besúgói         148

Szigethy Attila                         150

Angol Diplomata                     152

Mosonmagyaróvári sortűz       153

Letartóztatnak                          157

November 3, szombat                            159

Nagy Imre                                 159, 175, 212

Nyikita Hruscsov                      161

Malétert tőrbe csalják               165

Kitör a szuezi háború                167

Eisenhower az Intervencióról   169, 184

November 4, vasárnap                          173

Kossuth Rádió elnémult           177

Bibó István                               180

1956 November 5, hétfő                        185

Marika megsebesül                   191

1956 November 6, kedd                         194

Orosz fogságban                      194

Pisztolyom a Stocek szoborba 197

1956 – 1958                                              204

Kihallgatás ay ENSZ-ben        205

Povl Bang-Jensen                     206

Diákszövetség                          208

CIA                                          209

Szent korona                            210

Miniszterelnököt Akasztanak  212

Amerikai börtönben                 214

Kéthly Anna                            214

Faludy György                         216, 269

1959 – 1985                                              218

Teller Ede                                218

Megmérgeznek a III/III-asok  220

Nagy Imre sirjának keresése   221

1987 – 1990                                             226

Antall József                           226

Nagy Imre újratemetése          229

Képviselőjelölti kampányom  230

Horn Gyula                            231

1992 – 1999                                             237

Harc a Dunáért                        237

Hágai Per                                 238

Kiegyezési Terv                      238

Paks bővitése                          243

2000 – 2016                                             245

Magyar Lobbi                        245

New York Times cikkek       246

50.-ik évforduló otthon        247

Tóth Ilonka                           250

50.-ik évforduló USA-ban    251

1956 üzenete a mának                          254

Magyar Zsidóságsól             255

Magyar Holokauszt              255

Kitelepitések                         257, 268

Népek Igazai                         258

Raoul Wallenberg                 258

Eszterházy Jánps                  259

Zsidó hazafiaink                   261

Magyar nácik                        263

Szálasi Ferenc                       265

Magyar mopszkoviták           267

Szamueli Tibor                     267

Igazságszolgáltatás                268

Kelet vagy nyugat                 271

Liberális vagy Konzervativ   272

                  Patrióta vagy Nacionalista?   273

                  Demokrácia                            277

Utószó                                                      278

 

[1] Csurák valódi neve Molnár Kálmán volt. Kálmán a forradalomban halt meg, szerencsétlenül, mert éppen mosakodott amikor  a szovjet tankágyú lövedéke becsapódott a zuhanyozóba és megölte őt.

[2] A szabadsáharc alatt 35 napig ebben a zakóban éltem és aludtam. Olyan pisztos volt a végén, hogy magállt, ha oda állitottam a falhoz.  Versenyeztünk is Jónás Palival, a Petzőfi kör elnökével, kiknek nadrágja volt hasonlóan koszos, hogy melyikünké áll meg tovább a falnál?

[3] Menő, a szabadságharc után nyugatra menekült, diplomát szerzett az Egyesült Államokban, majd Peruban telepedett meg hol négy fia született. Olyan neveket adott nekik, mint Csaba, Bulcsú meg Levente. Ma már nem él.

[4] Az 1782-ben alapitott viághirü egyetemnek akkor kb. 20,000 diákja és 1,000 tanája lehetett.

[5] Cholnoky Tibort a forradalom után Gillemot Lászlóval, az egyetem másik rektorával együtt elbocsátották.

[6] Jancsi két méteres épitészmérnök hallgató volt, 1929-ben született, Szegeden.Mélyen vallásos, irodalom kedvelő diák volt, kivel később sokat beszélgettem, miközben járőrben jártunk az éjjeli órákban. November 1-én alig 20 méterre álltam tőle amikor lelőtték az ÁVÓ-sok.

[7] A vékony fiú a szegedi egyetem jogi karának egyik MEFESZ vezetője, Kiss Tamás volt. Később letartóztatták és a váci börtönben és a Gyűjtőben raboskodott, Tümüs volt a beceneve. Kiszabadulása után jogász lett, volt alpolgármester, kormányfőtanácsos. Tudtommel ma ő az Ötvenhatos Emlékbizottság egyik vezetője és a Politikai Foglyok Országos Szövetségének (POFOSZ) az alelnöke, de ebben nem vagyok biztos.

[8]          Dr. Szilágyi József (1917 – 1958), Debrecenben született, a Református Gimnáziumot végezte, 1939-ben jogi doktor lett majd 1940-ben letartóztatták  1956-ban a Műegyetem esti hallgatója, aki még a második világháború előtt tagja lett a Kommunista Pártnak, majd a németek antifasiszta tevékenységéért letartóztatták. A második világháború után csatlakozott Nagy Imre Sztálin-ellenes frakciójához, és ezért 1949-ben a párt megfosztotta tisztségétől. Kegyvesztettségének évei alatt mérnöki diplomát szerzett. 1956-ban Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának lett a vezetője. November 4- e után sorsa azonos Nagy Imrével. Jugoszláv követség. Románia. 1957. március 27 – én letartóztatták. Kihallgatásai során megtagadott minden együttműködést, a bírósági eljárást törvénytelennek minősítette. Vallomást nem tett. Keményen, megtörhetetlenül viselkedett mindvégig. Vida Ferenc vérbíró 1958. február 22 – én halálra ítélte szervezkedés vádjával. Április 24 – én reggel 6 óra 39 perckor felakasztották. Holttestét a 301 – es parcellában földelték el. 1989. június 16 – án a Hősök terén búcsúztatták őt is ünnepélyes keretek között, majd temették el méltóképpen a 301-es parcellában.

[9] Kuczka Péter (1923 – 1999). Költő, műfordító, szerkesztő. 1941 és 1945 között közgazdasági egyetemet végzett. 1948 és ’56 között dolgozott az MDP kultúrpolitikai osztályán, szervezőtitkára volt a Magyar Írószövetségnek, majd az Irodalmi Újság munkatársa lett. 1953 és ’56 között előkészítője volt Rákosi bukásának, az ’56 közepén bekövetkezett fordulatnak, majd a forradalomnak. A forradalom alatt Nagy Imre kormányát támogatta. 1956 után a forradalom „szellemi előkészítéséért” és a forradalomban való részvétele miatt 1964-ig eltiltották a publikálás lehetőségétől.

[10] Cholnoky Tibort a forradalom után Gillemot Lászlóval, az egyetem másik rektorával együtt elbocsátották.

[11]  Jankovich István (1920-2002) építészmérnök egyben vitorlázóbajnok-hajóskapitány és sportrepülő is volt,. Az Ő kézírásával rögzítették a követelések első 12 pontját (ez került be az ENSZ irattárába). A pontok száma az éjjel folyamán 14-re növekedett, majd másnap, már a felvonulás alatt, az ő kis topolinója tetején, irták  hozzá a 15. és 16. pontokat és született meg a “16 Pont”.  Ez a golyónyomokat viselő, rozoga topolino, ma a torinói Fiat gyár múzeumában látható, mint történelmi emlék. Jankovich a birtokában lévő 56-os dokumentumokat II.János Pál pápának ajándékozta, aki később elvitte azokat Magyarországra, ahol azonban teljesen nyomuk veszett.

[12]        Marián István alezredes (1924-2004) Szilágycsehen (Románia) született egy erdélyi zsidó család tizenegyedik gyermekeként. Kolozsváron kitanulta a rádió és villanyszerelői szakmát, bekapcsolódott a munkásmozgalomba és miután a román hatóságok letartóztatták, 1940-ben belépett a kommunista pártba.  1945-ben, Budapesten megszervezte az erdélyi magyarok antifasiszta szövetségét, 1948-ban tiszti iskolára ment, 1950-ben kizárták a pártból, majd később visszavették, 1952-ben lett a Műegyetem katonai (páncélos) tanszékének vezetője alezredesi rangban. 1956 október 22-i gyűlésén a hallgatók vezetőjükké választották és fő szervezője lett a 23-i tüntetésnek. Egyes források szerint, november 4-én Király Bélával együtt a budai hegyekbe húzódtak vissza. 1957-ben letartóztatták majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult és műszaki ellenőr és műszaki fordítóként dolgozott.. 1989-ben létrehozza a “Műegyetem 56” alapítványt. 2003-ban Budapest díszpolgárává választották. 2004-ben hunyt el és 2005 januárjában Mádl Ferenc köztársasági elnök posztumusz altábornaggyá léptette elő.

[13] Sándor Iván 1930-ban Budapesten született,  a német megszállás idején,, a zsidók deportálásakor ismerősei elbujtatták.  Nem volt kommunista. 1952-ben rákosiék letartóztatták,  majd a Nagy Imre korány idején rehabilitálták. 1956-ban a Műegyetem “Jövő Mérnöke” c. lapjának szerkesztője volt, ebben a lapban lejent meg először a 16 Pont elődje 10 Pont formájában.

[14] Gillemot László (családnevének ejtése Zsilmó, 19121977). Édesapja, Gillemot Ferenc, sportujságiró, nagyapja, Gillemot Lajos, virágkertész. Ő maga kétszeres Kossuth-díjas gépészmérnök, anyagtudós, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.

[15] A lengyel származású szilárdságtan tanárunk, a Kossuth dijas Muttnyánszky Ádám (1889 – 1976)  Solymáron született, a Műegyetemen a mechanikai tanszékét vezette, az ő 5-6 kiadást megért tankönyveiből tanulttunk. Ma a KA-51-es auditórium az ő nevét viseli és a Műegyetem kertjében szobor emlékeztet Mutyi bácsira.

[16] Bánki Donát (eredeti neve Lőwinger Donát, 1859-1922). Édesapja, Lővinger Ignác az 1848-as szabadságharcban, a hadsereg főorvosa. Mint annyi más zsidó származású magyar család gyermeke, ő is hazafias nevelést kapott. 1879-ben már egyetemistaként magyarosította a nevét és szülőhelye iránti tisztelete jeléűl Bánkira. Ő volt korának egyik legnagyobb gépészmérnöke, a hidrogépek, kompresszorok és gőzturbinák szerkezettanának professzora.

[17] Kármán Tódor az aerodinamikában, kivált az űrkutatásban ért el nagy eredményeket. Még mint az erdélyi hegyi patakokban horgászó gyerek fedezte fel, hogy ha egy kő van a rohanó vízben, akkor a létrehozott örvények közötti távolság nem függ a víz sebességétől, csak a kő méretétől. Ez a megfigyelés lett aztán a későbbi vortex elméletének alapja.

[18]        John von Neumann (eredeti neve Margittai Neumann János,1903-1957), Neumann Miksa és Kann Margit első gyermeke. Édesapja jómódú és művelt zsidó bankár volt aki 1913-ban nemesi cimet kapott és ekkor felvette a margittai előnevet. Ő maga a Fasori Evangélikus Középiskolába járt (Wigner Jenővel egyidőben) majd vegyészmérnök és matematikus lett, de e mellett nagy általános kultúrával is rendelkezett. Legenda járt arról, hogy a korai elektronikus számológépek számításait ő fejben ellenőrizte a gépével azonos sebességgel. Hasonlóan legendás volt emlékezőtehetsége. Élete végéig görögül idézett Thuküdidészből, és franciául Voltaireből. Az IBM New York állam beli (Armonki) központjának előcsarnokában Neumannt a tudás piramisának csúcsára helyezték és a komputer feltalálójaként tiszteli a felirat. Ő fedezte fel a “ENIAC”-ot (Electronic Numerical Integrator And Computer), melyet a világ első számítógépének tartanak. Leányának egy előadásán azt hallottam, hogy az elsőt a Princton egyetemen, kislánya hálószobáját felhasználva maga drótozta, s ezért a kislány utálta és az ENIAC-ot MANIAC-nak nevezte.

[19] Követeléseinknek még a 10 pontos változatát közölte ez, a Jövő Mérnökének október 23-i száma. Megjegyzem, hogy az ún. “Topolino-pontok”, melyeket még tegnap este akart delegációnk a rádióban beolvastatni. Ez olvasható Pedroni Emma “A “Budapesti Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem részvétele az 1956-os forradalomban. Dokumentumok” cimü irásában (14. oldal) amit a „Műegyetem 1956 Alapítvány” 1994-ben adott ki. A 12 pontos változat az Országos Széchényi Könyvtár Kisnyomtatvány tárának 1956-os külön gyűjteményében található. A 14 és 16 pontos változatok lelőhelye a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának Iratgyűjteménye (a 16 pontos változatban az első helyre került a szovjet csapatok kivonásának követelése). A 17 pontos változatba október 23-ának éjjelén került bele az ÁVH-sok beavatkozását elítélő mondat. Ugyan a követelések száma változott, ma már a “16 Pont” jelenti azt a történelmi dokumantumot amit 1848-ban a “12 Pont” jelentett.

[20]         Bem József (Józef Zachariasz Bem, 1794-1850), a székelyek  Bem apója, lengyel és magyar honvéd altábornagy. Cseh eredetű lengyel nemesi családba született. Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratábantüzérhadnagyként vett részt. 1819-ben a varsói tüzériskola tanára lett. A kor rakétafegyverének számító röppentyűk tökéletesítésével is foglalkozott. A lengyel szabadságharc bukása után megszervezte, hogy a felkelésben részt vett 5000 fő Franciaországba meneküljön, s maga is Párizsba emigrált. Itt megírta emlékiratait A lengyelországi nemzeti felkelésrőlcímmel. 1848 November 3-án jelentkezett szolgálattételre Kossuth Lajosnál Pesten.

Bem altábornagy gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt. Ezzel kelet felől biztosította az Alföldet, és lehetővé tette, hogy Windisch-Grätz támadása elől a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse át székhelyét. 1849-ben felszabadította a Székelyföldet, majd  elfoglalta Nagyszebent  és február 9-én Piskinél legyőzte az egyesült osztrák–orosz haderőt, mad ismét Székelyföldre vonult. A második orosz beavatkozás után, július 31-én a segesvári csatában vereséget szenvedett, hadserege teljesen szétzilálódott. Erdély elvesztése után, Kossuth, aki nem bizott Görgeyben  – a magyar csapatok főparancsnokává nevezte ki. Bem sokat tett a magyar–román megbékélésért, 1849 tavaszán megállapodott az addig az osztrákokat támogató, legjelentősebb román felkelővezérrel, hogy a román felkelők nem harcolnak tovább a magyar honvédsereg ellen.

1849 augusztusában Bem József Törökországba menekült és Guyon RichárddalKmety Györggyel és mintegy 216 magyar, 7 lengyel és 15 olasz társával együtt áttért az iszlámra, hogy megszerezze a török támogatást számunkra, de a háborúra  mégsem került sor, mert a brit kormányzat ez ellen dolgozott. Bem hamvait 1929-ben szállították Lengyelországba és helyezték el egy tarnówi mauzóleumban, de vallási okokból nem lehetett „a keresztény lengyel földben” elhantolni.

[21] Piros László (1917-2006) Magyarbánhegyesen született, 6 elemit végzett hentessegéd volt, aki a második világháborúban Voronyezsnél orosz fogságba esett majd 1945 januárjában partizánként visszatért Magyaroprszágra. 1950-ben az Államvédelmi Határőrség parancsnokává nevezték ki vezérőrnagyi rangban. 1953. június 4-től Gerő Ernő belügyminiszter első helyettese, majd 1954. június 6-tól belügyminiszter. 1956 Október 28-án Gerővel, Hegedüs Andrással együtt a Szovjetunióba távozott, majd November 3-án visszatért az országba. (Bizony nem hittem volna, hogy egy hét múlva az irodájában ülök és olvasom a budapesti kémek jelentéseit!)

[22]         Ami kevés személygépkocsit Magyarországon látni lehetett, az majdnem mind vagy Skoda vagy Pobeda volt. A Pobedák voltak a nagyobbak, drágábbak, azok a Szovjetunióban készültek. Kevés embernek volt kocsija, legtöbben vezetni sem tudtak, én sem. Az egyetem gépkocsijainak állandó soffőrjei voltak. Én két soffőrt ismertem meg, Majoros Imrét aki Danner Jancsit és Vereckey Gyurkát aki emgem szállitott.

[23] Kopácsi Sándort (1922 – 2001) Tizenöt évesen nyilasellenes akcióban vett részt és comblövést kapott. Miskolcon végezte a négy reálgimnáziumot és a fémipari szakközépiskolát. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és még ebben az évben rendőrtiszt lett.  1952-ben Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki. A Nagy Imre-program hatására megrendült az addig csalhatatlannak vélt vezetőkbe vetett hite. Az SZKP XX. kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten fellépett Rákosi ellen. A poznani események hatására a honvédség és rendőrség főtisztjeinek értekezletén több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. A forradalom alatt a felkelő csapatok bizalmát megnyerve, 1956. november 1-jén a Kilián laktanyában a Karhatalmi Bizottság ülésén a Nemzetőrség helyettes parancsnokává választották. November 1-jén jelölték a Magyar Szocialista Munkáspárt héttagú Intéző Bizottságába is. A szovjet intervenciót követően 1956. november 5-én Szerov hadseregtábornok, feleségével, Ibolyával együtt letartóztatta. 1958. június 15-én a Nagy Imre per hatodrendű vádlottjaként halálra, majd később a döntést enyhitve életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban az általános amnesztiával szabadult. Ezután 1963–65 között vasesztergályosként dolgozott a Telefongyárban. 1969-ben jogi diplomát szerzett, de munkát nem kapott, igy 1975-ben Kanadába emigrált, s ott is halt meg 2001-ben.

[24] Tőlem balra vonult Szilágyi Pali, az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), ma már nem élő, egykori elnöke. Megettem példáúl Gróf Andris, kiből azóta Andy Grove és az Intel vállalat tulajdonosa, a  „chip” megaltotója lett. Ő még ma is kedveli az Andris megszólitást. Sajnos az ott vonulókból is sokan  kerültek nyugatra, elmenekült egy negyed millió fiatal és tehetséges magyar, az állam lakóinak közel 3%-a, annyi mintha az Egyesült Államokat elhagyná 10 millió fiatal.  Persze mindezt akkor még nem tudtuk, pedig ott voltak a menekülők között későbbi Nóbel dijasaink is, Gábor Dénes vagy Oláh György is.

[25] Nagy Imre (1896-1958), Kaposváron született, reformátusnak keresztelték. Édesapja, Nagy József uradalmi cseléd, édesanyja, Szabó Rozália, a somogyi alispánnál  cselédlány volt. Nehéz anyagi körülmények között, egy szobás lakásban éltek. 1915-ben bevonult a kaposvári 17-es gyalogezredbe, az Isonzónál megsebesült, majd az orosz frontra került. Itt újra megsebesült majd hadifogságba került és 1918-ig rabtáborokban élt.

Hazatérte után tisztviselőként dolgozott Kaposváron, feleségül vette Égető Máriát és belépett a kommunista pártba. Politikai tevékenysége miatt börtönbe került majd Bécsbe és később Moszkvába emigrált.Ott a Nemzetközi Agrár Intézetnél dolgozott, megirta a “Magyar Parasztság helyzete” c. tanulmányát, majd 1936-ban, Kun Béla feljelentésére elbocsájtották és kizárták a pártból.

Később a “moszkvai Kossuth rádiónak” szerkesztője lett és kidolgozta a magyarországi földreform tervét. A világháború után főleg agrár kérdésekkel foglalkozik, azt tanitja az egyetemen, mig a párton belül Gerő Ernő és Rákosi Mátyás ellenfele. Nagy Imre elitélte, hogy azok úgy beszéltek a magyar népről, hogy “ők”, nem úgy, hogy “mi.”. 1953-ban, Sztálin halála után Nagy Imre szenvedélyes beszéddel illette a szovjet diktátor és Rákosi államát “rendőrállamnak” nevezte, majd már miniszterelnökként megszüntette a beszolgáltatást, felszámolta az internáló táborokat, tárgylásokat kezdeményezett a katolikus egyházzal és létrehozta a “Hazafias Népfrontot”.

Rákosiék “ellentámadásba” mentek és ezért 1955április 18-án az országgyülés leváltotta Nagy Imrét és helyére Hegedüs András került a kormányfői székbe, mig ő professzerként, illetve a Tudományos Akadémia tagjaként dolgozott.  1956 nyarán újra aktivizálódott, kialakult körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör” majd 1956október 13-án visszavették a pártba és most, a Parlament erkélyéről még teljesen tájékozatlanul szólt a néphez.

[26] Gerő Ernő, született Singer Ernő (1898-1980), Singer Móric zsidó banktisztviselő gyermeke, aki a szlovákiai Terbegecen született, 1956-ban szoviet NKDV tiszt és az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára. Fiatal korától aktiv kommunista munkát végzett, 1922-ben 15 év börtönre ítélték, majd  1924-ben kiadták a Szovjetuniónak. Itt felvette a szovjet állampolgárságot, az NKVD (később KGB) ügynökeként több országban dolgozott. Spanyolországban kiérdemelte „a barcelonai hóhér” nevet, amikor részt vett a trockista Andrés Nin  meggyilkolásában  Rákosi idején 1952 és 1954 között belügyminiszterként megszervezte az ÁVH-t.  1956 júliusában, Rákosi Mátyás utódjaként és Anasztasz Ivanovics Mikojan, a Szovjetunió rendkívüli megbízottja nyomására  a Központi Vezetőség első titkárává választották. 1956. október 23-án este 20 órakor a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtti tüntetés kapcsán ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, a tüntetőket sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és népgyűlölőnek nevezte, majd Október 28.-án Hegedüs Andrtás,  Bata István és Piros László tárdaságában a Szoviet Unióba menekült. Moszkvában halt meg.

[27] Később tőle tudtam, hogy sikerült bejutnia a Parlamentbe és azt is, hogy este 9 tájban Gerő Ernő felhivta Kruscsovot, majd az orosz követtől, Andropovtól és Pjotr Lascsenkótol, a székesfehérvári parancsnoktól kért katonai segitséget. Kruscsov először a magyar minisztertanács irásos kérését követelte mielött kiadná a parancsot , de aztán éjjfél táján mégis, ilyen kérés nélkül is parancsot kapott  a székesfehérvári különleges hadtest a budapesti bevonulásra.

[28] A felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét. Az ottani stúdiók azonban addigra már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta azokat és a parlamentben rendeztek be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió műsora a forradalom alatt, és még a forradalom leverése után is, egészen 1957 áprilisáig. A Lakihegyi adó november 7-én kezdett ismét műsort sugározni. Az adótornyokat a stúdióval összekötő kábel sértetlen maradt, de a forradalom napjaiban a vidéki adók a központitól eltérő műsort sugároztak, vagy hallgattak.

[29] A kommunisták lerombolták a Regnum Marianum nevű katolikus iskolát, hogy helyére felépitsék Sztálin hatalmas szobrát. Ez a szobor a szovjet megszállás gyűlölt szimbóluma lett, és miután ledöntötték, az emberek napokat töltöttek azzal, hogy darabokra zúzzák.

[30]          Illés Gábor is X-es kategóriájú (osztályidegen) diák volt, és ő is Kerepesen lakott. A családja a miénkhez hasonlóan azért költözött oda, hogy megmeneküljön a deportálástól, melynek révén a nagyobb városokban az elvtársak megszerezték a középosztály lakásait. Gábor a forradalom után Amerikába menekült, elvette Zsuzsát, bankigazgató lett, és Kaliforniában telepedett meg.

[31] Október 23.-án hazánk 12 városában szétszórva, Székesfehérvári parancsnoksággal 6.000 szovjet katona és 290 harckocsi tartózkodott. Október 23 éjféljét követően további két hadosztály lépte át a magyar határt Románia és Kárpátalja felől. Igy 24-én már 20.000 szovjet katona tartózkodott Magyarországon. A szoviet csapatok beavatkozását az orosz nagykövettől Gerő Ernő, az MDP főtitkára, már október 23.-án reggel kérte. Ezt akkor megtagadták mondván, hogy a kormánytól kell jönnie a kérésnek. Majd  az esti órákban a szoviet pártvezetőség mégis kiadta a parancsot a beavatkozásra minden kormány felhatalmazás nélkül. (Később, Október 28.án, az akkor már Moszkvában tartózkodó Hegedüs András irt egy visszadátumozott felhatalmazás hamisitványt. A szoviet csapatok lőparancsot ekkor még nem kaptak, azokat ekkor még csak erőfitogtatásnak szántá, azonban 24-én délelőtt a tűzparancsot is kiadta nekik P. N. Lascsenko altábornagy, a Különleges Hadtest parancsnoka.. A szoviet tankoknak ellenálló felkelők létszámát ekkor mág csak kétezerre becsülték. Ők  többségükben a VIII. és IX. kerületben  harcoltak.

[32] Hegedüs András (1922-1999) Spron megyében, Szilsárkányon született egy szegény partaszt családba. Édesapját korán elvesztette, ő maga 1941-ben érettségizett a soproni evangélikus líceumban, majd ősztől a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára járt két éven keresztül. 1942-ben belépett az illegális kommunista pártba, majd 1944-ben letartóztatták. A háború után több pártfunkciót tőltött be, s végül 1955 áprilisában kinevezték miniszterelnöknek. 1956október 24-én, kénytelen volt átadni a hatalmat Nagy Imrének. “Október 28-án ő írta alá antedatálva (visszadátumozva) a szovjet hadsereg segítségét kérő kormány kérelmet, majd október 29-én Andropov nagykövet támogatásával családjával agyütt Moszkvába menekültek.

[33] Donáth Ferenc (1913 –  1986) édesapja jogász, ő maga a középiskoláit Jászberényben végezte, majd 19301934 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi doktorátust szerzett. 1934-ben a kommunista párt tagja lett. 1939-ben részt vett a Nemzeti Parasztpárt létrehozásában. 1939–1944-ben a Szabad Szó című lapnál volt külpolitikai rovatvezető. 1948 januárjában a kommunista párt központi vezetőségének titkárságára helyezték. 1951. február 15-én letartóztatták, és zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. 1954 júliusában szabadult. 1956. október végén és november elején Nagy Imre titkárságának munkatársa volt. 1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évi börtönbüntetésre ítélték. 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult. Ő szervezte meg 1980-ban a Bibó-emlékkönyv szamizdatként való megjelenését majd 1985-ben ő volt az ellenzéki csoportok képviselőinek részvételével megtartott monori találkozó fő szervezője. 1986-ban halt meg Budapesten.

[34] Losonczy Géza (19171957) újságíró, Nagy Imre kormányának államminisztere. Az egyetemet Debrecenben végezte és már ekkor részt vett a munkásmozgalomban.  1940-ben a Népszava újságírója lett majd 1945-ben a Szabad Nép belpolitikai rovatát vezette. 1951-ben koncepciós perben elítélték, 1954-ben szabadult és tagjává vált Nagy Imre körének majd szervezője a Petőfi Körnek. 1956október 23-án a tüntetőkhöz csatlakozott és október 26.-án, az MDP ülésén javasolta, hogy ne ellenforradalomnak, hanem  „demokratikus tömegmozgalomnak” tekinmtsék az eseményeket. Október 30-án Nagy Imre kinevezte államminiszternek, majd November 4-én, amikor elindult a szovjet hadsereg támadása, feleségével, Haraszti Máriával és lányával a Jugoszlávia követségére menekült. Losonczy Géza a Nagy Imre-pernek harmadrendű vádlottja lett volna, de a börtönben, – miután éhségsztrájkba kezdett, máig tisztázatlan körülmények között (egyesek szerint az erőszakkal való etetésnek ellenállva) – meghalt.

[35] Az ENSZ jelentése szerint, mely Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov  tájékoztatásra alapult, a vérengzésnek 61 halálos áldozata és több mint 300 sebesültje volt. Más források az összes áldozat számát 800–1000-re teszik.

[36]  Ugyan a felkelők átmenetilleg elfoglalták a Rádió épületét, az ottani stúdiók addigra már használhatatlanná váltak, mert a pártvezetőség áthelyezte azokat a Parlamentbe és Párt Központba, ahol ideiglenes stúdiótkat állitottak fel. Reggel 6 órakor a rádió beolvasta a kormány közleményét, mely szerint „az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták”

[37] Maléter Pál (1917-1958) a szlovákiai Eperjesen született. 1940-ben önkéntesként részt vett Erdély visszacsatolásában . 1944-ben a keleti fronton megsebesült és fogságba esett, majd később hazatért, hogy partizán parancsnokként harcoljon a német megszálló erők ellen. A háború után Magyarország elnökének, Tildy Zoltánnak gárdaezredét parancsnokolta. 1956. október 25.-én mint vezérőrnagyot és harckocsi parancsnokot a Kilián laktanyába vezényelték, hogy fojtsa el a felkelést, de miután találkozott és beszélt néhány felkelővel, csatlakozott a forradalomhoz, majd Október 29-én Nagy Imre kormányának honvédelmi minisztere lett. Később tárgyalásokat kezdeményezet Mihail Malinyin vezérezredessel a szovjet csapatoknak az országból való kivonásáról. November 3.-án  Ivan Serov, a KGB tábornoka Tökölre hivta a tárgyalások folytatására és ott letartóztatták. Két év múlva, 1958. június 16-án  felakasztották

[38] Kádár János (született Csermanek János, 1912-1989) Fiumében született, s mivel szülei nem voltak megházasodva, anyja (Czermanik Bolbála) nevét kapta. Katolikusnak keresztelték, nevelőszülőknél Budapesten nevelkedett és irodagép-műszerész lett belőle. Fiatalon belépett a kommunista pártba, többször letartóztatták. 1945 után a Magyar Kommunista Párt képviselője majd 1948-1950 között belügyminiszter. 1951-ben a párton belüli hatalmi harcok idején letartóztatták, 1952-ben életfogytinlagra itélték, de 1954-ben rehabilitálták. 1956 júliusában az MDP Központi Vezetőségének tagja majd 1956október 25-én az MDP Központi Vezetőségének első titkára. Október 30 és november 4 között a Nagy Imre-kormány államminisztere. A Kossuth Rádióban november 1-én 22 órakor hangzott el az a beszéde, melyben a forradalmat „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte. A beszédet hangszalagról közvetitették, mert ő maga akkor már szovjet területen volt. November 7-én szovjet tankokkal érkezett vissza Budapestre1958-ban hozzájárult a Nagy Imre perhez,és kivégzését még akkor is szükségesnek ítélte, amikor ahhoz már a szovjet vezetés sem ragaszkodott. 1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására küldött Varsói Szerződés csapataiban való részvételt. 1989. július 6-án halt meg, éppen azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették Nagy Imre és társai rehabilitációját.

[39]          A szovjet csapatok Budapestről történő visszavonásának részben az volt az oka, hogy sok katonájuk, -akik már hosszabb ideje Magyarországon állomásoztak-, megtanulták a magyar nyelvet, és szimpatizáltak a helyi lakossággal. Másik oka pedig az volt, hogy a régi szovjet tankok benzintartályait a kézi lőfegyverek ki tudták lyukasztani, és a szivárgó benzint Molotov-koktéllal meg lehetett gyújtani. Ezzel ellentétben a második szovjet invázió katonái azt sem tudták, hol vannak (volt, aki azt hitte, hogy a Szuezi-csatornánál harcol). Ennek a második haderőnek már páncélozott benzin tartályai voltak, melyek falain a könnyű fegyverek golyói nem hatoltak át.

[40]          Később tudtam meg, hogy Vereczkey Gyurka ötödéves medikus volt, amikor valami kommunistaellenes tevékenységbe keveredett és kirúgták ay egyetemröl. Ekkor ment el soffőrnek. Nem tudom, mi lett vele a forradalom után.

[41] A Sík család története tipikus magyar zsidó történet. Az egyik testvér, Sik Sándor (1889-1963)  kikeresztelkedett és az ország egyik legismertebb katolikus papköltője lett, aki mélyen elítélte a kommunizmust. A öccse, Sik Endre (1891-1978) protestáns pap létére karrierista kommunistává vált és először mint moszkvai nagykövet, majd a forradalom leverése után a Kádár-féle bábkormányban külügyminiszter (1958-1961) volt. Endre fia Igor, Gyurka sógora volt, Moszkvában született és folyékonyan beszélt oroszul, de, mint később tapasztaltam, egyben jó magyar hazafi is volt.

[42] Kő András és Nagy J. Lambert kutatásai szerint legalább 75-en vesztették életüket a Parlamentnél és környékén leadott sortüzekben (14-en a kórházban) és 284-en sebesültek meg. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott teherautóról számoltak be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a térről. Körömi Teréz kutató 234 áldozat nevét gyűjtötte össze. Kéri Edit 1000 főre becsüli a téren elesettek számát, Mikes Tamás pedig október 24 -én 820 halottat számolt meg egy ismerősével együtt, a Kerepesi temetőben, 50-es gúlákba rakva. Annyi bizonyos hogy a sortűzzel kombinált szovjet T-54 es harckocsik repeszgránátjainak iszonyatos pusztító ereje lehetett…

[43] Angyal István (1928-1958) Magyarbánhegyesen, Békés megyében született. Apja cipőfűző kisiparos, anyja háztartásbeli volt. Tizenhat éves korában Auschwitzba deportálták, itt veszitette el Édesanyját és itt volt szemtanúja egyik nővére felakasztásának is. Vasbetonszerelőnek tanult, de járt a bölcsészkarra is, kommunistának vallotta magát. 1956 Október 28-án lett a Tüzoltó utcai szabadságharcosok parancsnoka. A csoportban több rendőr és “zöld” ÁVH-s is harcolt. Ő kenyeret süttetett, kávét, ételt szállított nekik, röplapokat, újságokat osztott ki köztük még a legnagyobb harcok közepette is. A forradalom során alig aludt, morfiummal tartotta ébren magát és lábon hordott ki egy tüdőgyulladást is. Egyik röpiratán ez  volt olvasharó:

“Kádár János bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és felelősségre vonjuk Őt és gazdáit, a szovjet kormány felelős vezetőit!”

A Péterfy Sándor utcai kórházban, 1956 November 16.-án fogták el Kádár pribékjei és 1958 December 1-én akasztották fel. Az akasztásra indulva cellatársának, Mécs Imrének kis papir cetlit csusztatott a kezébe, melyen ez állt: “Éljen a magyar szabadság.”

[44]  Szombatosok, zsidózók vagy keresztény-zsidók felekezetei a reformáció idején jöttek létrere a 16. század végén. Nevüket arról kapták, hogy visszaállították a zsidó vallásnak az ókeresztény korszakban eltörölt egyes vallásos törvényeit, mint azt, hogy a heti ünnepnapként a szombatot tartották. Az unitáriusokhoz hasonlóan Jézust embernek tekintették, ám hittek benne mint egyetlen és igazi Messiásban. Miként a zsidók, a Bibliából csak az Ószövetséget tekintették szent könyvnek. Szombat ünneplésük folytatóinak a 19. századi eredetű adventisták tekinthetők. Az erdélyi adventistákat a nép szombatistáknak is nevezi, ami ugyan hasonlít a „szombatosok” megnevezésre, de nem ugyanazt a mozgalmat illetve vallási csoportosulást jelölik vele.

[45] Anasztasz Ivanovics Mikojan (1895-1978) örmény nemzetiségű szovjet kommunista politikus. Apja ács, anyja szőnyegszövő volt. Mint Sztálin, ő is eredetileg teológiát tanult, a grúziaTbilisziben. Később úgy viccelődött, hogy hittudományi tanulmányai vitték egyre közelebb az atheizmushoz. Már Lenin idejétől részt vett a legfelsőbb szovjet vezetésben és túlélt minden hatalomváltást, majd a Szovjetunió államfőjeként, önként vált meg a politikától 1965-ben. Mikojan a szovjet vezetésen belül „magyar szakértőnek” számított. 1956-ban már júliusban járt Magyarországon majd Október 24-én Szuszlov társaságában ismét Budapestre érkezett. Meggyözödése volt, hogy a fegyveres beavatkozás óriási kárt okozhat a Szovjetunió nemzetközi megítélésében. Azt javasolta, hogy e helyett adjanak még időt a magyar kormánynak a helyzet stabilizálására. November 1-jén élesen ellenezte Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkárnak és az SZKP Politikai Bizottságának döntését, hogy fegyveres erővel fojtsák el a magyar forradalmat. William Taubman Hruscsov-életrajzában azt írta, hogy Mikojan lemondással fenyegetőzött ezen az ülésen.

[46] Mihail Andrejevics Szuszlov (1902-1982) orosz nemzetiségű szovjet politikus és ideológus, a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának tagja. A második világháború alatt a csecsenek és más mohamedán kisebbségek deportálását felügyelte a Kaukázusban majd a háború után Litvániába küldték, hogy ott visszaállítsa a szovjet uralmat. Egész falvakat küldött szibériai táborokba. 1956-ban Szuszlov álláspontja volt, hogy Kádár Jánost be kell emelni a vezetésbe, mint a ” nép emberét”, és mint nem zsidó származású pártembert. Szuszlov kiemelte, hogy túl sok a zsidó a magyar vezetésben és ezért a „nemzeti káderekkel” kell feltölteni azt.

 

[47]               A katonák a Zrínyi laktanyában az állandó hadsereghez tartoztak, és a forradalom támogatásában követték a rendőrség példáját. Minden katonai egység más-más módon, a helyi viszonyoktól és tisztjeik hozzáállásától függően tett;k amit tettek. A forradalom után a szovietek felszámolták a magyar légierőt és elvették a magyar hadsereg nehéz fegyvereit. 1959-től kezdődően aztán fokozatosan visszaadták ezt a felszerelést és egyben felajánlották, hogy kivonják csapataikat is, de Kádár nem támogatta a 200,000 szoviet katona kivonását, mert fel kivánta számolni a kötelező katonai szolgálatot és alacsonyan kivánta tartani a hadi kiadásokat.  Ha oroszoktól megszállva is, de ennek a költségvetési megtakatitásnak a révén vált Magyarország  a “legboldogabb barakká” a szoviet táborban.

[48]          A szefárdi zsidók elődei az Ibériai-félszigeten laktak és sok jellegzetességét megőrizték a zsidó-spanyol kultúrának.

[49] Rákosi Mátyás (1892-1971, 1903-ig Rosenfeld Mátyás) a bácskai, ma Szerbiához tartozó,  Adán, szegény zsidó családba született, Rosenfeld József és Léderer Cecília hatodik gyermekeként. Édesapja három, édesanyja hat elemit végzett. Tizenkét testvére volt. Ő maga külkereskedelmi szakmát tanult, majd az első világháborúban orosz fogságba esett. Onnan a Tanácsköztársaság idején hazatérve belépett a Kommuinista pártba és Kún Bélát népbiztosaként támogatta. 1925-ben került börtönbe és onnan 1940-ben szabadult úgy, hogy, az 1848-as szabadságharc végén, a cári csapatok által zsákmányolt honvédzászlókért cserében, kiengedték a Szovietunióba, hol Sztálin hősként fogadta. 1942-ben feleségül vette Feodora (Fenya) Fjodorovna Kornyilovát, majd a háború után hazatérve, 1945-től 1953-ig az MKP majd MSZP főtitkára, később 1953-tól 1956 júliusáig az MDP első titkára volt.

1947-ben elraboltatta Nagy Ferenc miniszterelnök 5 éves kisfiát és csak lemondása ellenében engedte szabadon. Utána a koncepciós perekben 200 főt kivégeztetett. A Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak. Lakásukat rendszerint a politikai rendőrség tagjai és kiemelt káderek foglalták el. 1953-ban, Sztálin halála után a szovjet vezetők úgy döntöttek, ” hogy olyan miniszterelnök kell, aki nem zsidó” (Berija)! Ezért kormányfői posztjáról le kellett mondania Nagy Imre javára. 1955-ben, Beria kivégzése után, sikerült elérnie Nagy Imre leváltását, majd azt is, hogy helyére a saját bizalmi emberét, Hegedüs Andrást helyezze. Végül 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi Vezetőségének első titkári tisztségéből is menesztették. Ekkor a Szovjetunióba távozott és onnan többet már nem is tért haza.

[50] Ugyan a légierőt nem vetették be, de Október 28-án reggel a szovjetek az éjszakai megállapodás ellenére támadást indítottak a Corvin köznél és remélték, hogy a Kilián laktanyában Maléter Pál és katonái, illetve az odavezényelt Kossuth Tüzér Tiszti Iskola  százada támogatja majd őket, de azok ezt megtagadták. A felkelők sorra semmisítették meg a szovjet harckocsikat és igy az utolsó nagy szovjet támadás is kudarcba fulladt, a szovietek visszavonultak. Délben a kormány kihirdette a tűzszünetet és a felkelés követeléseinek elfogadását. A Parlamentben megalakult és ülést tartott az új kormány.

[51]          “Szabó bácsi”, Szabó János (1897-1957) a romániai Zaruzsényen, szegény paraszti családba született.  Harcolt az első világháborúban, majd 1919-ben a Vörös Hadseregben. Trianon után Erdélyben maradt 1944-ig amikor átköltözött Magyarországba és soffőrként dolgozott. Párttagsága ellenére kétszer is letartóztatták. 1956 Október 26-tól a Széna tériek parancsnoka, kiknek előszőr az épülő metró alagutjában, majd a Maros utcai AVH laktanyában volt a főhadiszállásuk. November 4 után a Hüvösvölgy és Solymár irányában vonult vissza. November 19-én fogták el és 1957. január 19-én felakasztották. Szabó bácsiból már néhány napi harc után legendás alak lett. Született vezér egyéniség volt – apafigura, aki példát mutatva vezette a csapatát..

[52] Mansfeld Péter (1941március 10. –1959március 21.) vasesztergályos szakmunkástanuló. Négyéves korában családja felnőtt férfi tagjait a bevonuló szovjet hadsereg kényszermunkára („málenkij robotra”) vitte. Nagyapja nem tért vissza. A forradalom idején a Szabó János (“Szabó bácsi”) vezette Széna téri ellenálló csoporthoz csatlakozott. Először el akarták küldeni, mert túl fiatalnak találták, aztán mégis ő lett a csoport egyik gépkocsis összekötője, bár jogosítványa életkorából adódóan nem volt. November 4 után fegyvereket gyűjtött össze (egy részüket Piros László volt belügyminiszter villájából), hogy elrejtse és újra elővegye azokat, ha ismét kitör a forradalom.

A perirat szerint 1957-8 között bűncselekmények sorozatát hajtotta végre és ezek miatt többször el is itélték. Mansfeldet azonban a rezsimmel szembeni ellenállás és a forradalom újraélesztésének vágya hajtotta. Perében az ellene felhozott vádak a következőek voltak:

  • Népi demokratikus államrend elleni szervezkedés
  • Robbanóanyag rejtegetése
  • Fegyver- és lőszer rejtegetés
  • Gyilkosságra való szövetkezés

Első fokon életfogytiglanra (tanácsvezető bíró: Guidi Béla), másod fokon halálra ítélték (tanácsvezető bíró: Vágó Tibor). Az itéletet 1959március 21-én végrehajtották.  A rákoskereszturi köztemető 301-es parcellájában nyugszik.

[53] Lipót mező a nevét első tulajdonosáról, Göpp Lipót budai molnárról kapta, aki ezt a területet Buda városától az 1820-as években megvásárolta. A majorságban Göpp vendéglőt létesített, ez is hozzájárult, hogy a környék népszerű kirándulóhellyé vált. A kis-hárshegyi lejtőn 1868-ban épült fel az Országos Tébolyda. A Tébolyda nevét 1898-ban Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetre változtatták.

[54] A Szabad Európa szerkesztői gyakorta tettek átgondolatlan és szubjektív kijelentéseket. Szinte végig hibásan ítélték meg Nagy Imre szerepét. Még  olyan célzást is hallottam a reádiójukon, hogy neki része lett volna a szovjet csapatok behívásában. A rádiónál dolgozók radikális rendszerváltást, tehát az 1945 elötti rendszer visszaállitását remélték. Több esteben még gyakorlati tanácsokat is adtak a fegyveres harc folytatásához, ami lehet, hogy felesleges áldozatokat eredményezett.

[55] A szuezi és magyarországi beavatkozások összefüggése vitatható, de annyi biztos, hogy az Egyesült Állkamoknak nem támogatta a szuezi támadást, sőt annak megakadályozása érdekében kemény nyomást is gyakorolt az angolokra a font sterling eladása és más gazdasgi eszközökkel.

Annyit mindenesetre tudjuk, hogy a két eseménysor dátumai összeesnek. Tudjuk, hogy Október 22.-én, -tehát a poznani forrongásk idején-, David Ben Gurion, izraeli miniszterelnök Párisba érkezett egy háromoldalú megállapodást kötni az angolokkal és a franciákkal.  Szuezben Izrael október 29-én támadott. Ekkor még Budapesten szovietek,  még nem döntöttek, a halogatás taktikáját folytatták. Az angolok és a franciák október 30-án adtak ultimátumot Nasszernek és  Oktober 31-én kezdték meg Egyiptom bombázását. Uganezen a napon, Október 31.-én a szovjet pártvezetés úgy döntött, hogy megszegi a tűzszünetet és leveri a magyar forradalmat. Az angolok és franciák November 4-re tervezték a patrtaszállást Egyiptomban, mig az oroszok ugyanezen a napon inditották meg a második támadásukat Budapest ellen. Tény végül még az is, hogy az Budapestet megszálló orosz katonák között voltak akik azt hitték, hogy Szuezben vannak.

[56]               Gamal Abdal Nasszer (1918-1970) már fiatalkorától fogva ellenezte az Egyiptom fölötti külföldi uralmat. Tizenhét éves korában megsérült egy britellenes tüntetés során, és kicsapták az iskolából. Az 1948-as arab-izraeli háborúban őrnagy volt és ott is megsebesült. 1952-ben ő vezette azt a katonai államcsínyt, ami elűzte trónjáról Farouk királyt, majd 1954-ben ő lett Egyiptom miniszterelnöke. 1956-ban az Egyiptomi Köztársaság első köztársasági elnökévé választották, és ebbéli minőségében államosította a Szuez csatornát. Izrael, miután Egyiptom megtagada tőle a csatornán való átkelést, francia és angol légi támogatással támogatva megtámadta Egyiptomot azzal a céllal (ami nem sikerült) hogy visszafoglalja a csatornát.

 

[57]          A jaltai konferencia résztvevői: Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke, Franklin Delano Roosevelt, az USA elnöke és Joszif Visszarionovics Sztálin, a SZU vezetője voltak. A konferenciát a Szovjetunióban, a Krím-félszigeten tartották, 1945. február 4-től 11-ig. Sokan vallják, hogy a jaltai konferencián fogadta el a nyugat a Szovjetunió Közép- és Kelet-Európa fölötti uralmát, és ily módon hozzájárulását adta ahhoz, hogy a régióban a Szoviet Unió és igy kommunizmus uralkodjék.

[58]          Jancsi nem tudhatta, hogy John Foster Dulles, az amerikai külügyminiszter épp ezen a napon nyújtott át szovjet kollégájának egy hivatalos okiratot, amelyben az állt, hogy „ az USA-nak nincs katonai szövetségese Kelet-Európában.” Magyarán mondva ez azt jelentette, hogy azt csinálnak a szovjetek Magyarországon, amihez kedvük van.

[59]          A forradalom után Gábor Philadelphiában, Judit pedig Németországban, Münchenben telepedett le.

[60]      A forradalom után a szovjetek azt állították, hogy a budapesti repülőterekre nyugati fegyverek, felszerelés és ügynökök érkeztek. A tény viszont az, hogy csak vöröskeresztes repülőgép szállt le Budapesten. A forradalom alatti légi forgalom összesen öt jugoszláv és egy svájci repülőgépből állt, amelyek többször jöttek Budapestre, két lengyel, két cseh, egy román és egy belga repülőgép mindegyike pedig egyetlen utat tett meg.

[61] ÁVH (Államvédelmi Hatóság) 1948-tól 1956-ig létezett.  Az ÁVH elődszervezete a Politikai Rendészeti Osztály (PRO), 1945–től 1946-ig létezett. A PRO már a kormányzat Budapestre költözése előtt az Andrássy út 60. szám alatt rendezte be székhelyét Ezt az épületet korábban Szálasi Ferenc “használta” és a Hűség Házának nevezte el.  Az ÁVH kezdetben a Belügyminisztérium, majd közvetlenül a Minisztertanács alá volt rendelve, azonban főképp Rákosi Mátyás MDP főtitkár határozta meg a tevékenységét. Bár az ÁVH nyíltan hirdette a „fasiszták elleni harcot,” az emberei között valójában sok néhai nyilas is működött, A Péter Gábor irányította “kék ávó” tartozott a hírhedt államvédelemhez, míg az ún. „zöld ávó” a sorozott állományú határőrséget jelentette. 1945 végén a PRO létszáma 500 volt, mig az ÁVH 1953-ra elérte a 30,000-t, amiből 7,000 volt a “kék – karhatalmi” és 15,000 a “zöld – határőr” feladatkörű. Az ÁVH besúgóhálózata 1953-ra 40 000 személyből állt, a Nyilvántartási Osztályon pedig 1,280,000 állampolgárról vezettek kartotékot.

Az Andrássy út 60-ban volt az ÁVH székháza, amelyhez pincebörtön is kapcsolódott. (Ma a “Terror Háza” nevű Múzeum). A Belgrád rakpart 5-ben is volt pincebörtönük. E mellett az ÁVH négy internálótábort is vezetett (RecskKazincbarcikaKistarcsaTiszalök).

Az ÁVH hírhedt volt kegyetlenségéről. Igy példáúl a bebörtönzött papok kihallgatásakor, villany árammal telített feszület csókoltattak meg a papokkal..

1953-ban Péter Gábort és társait cionizmus vádjával letartóztatták. 1956. október   25-én (“véres csütörtök”) az ÁVH-sok az FM padlásáról belelőttek a Parlament elött tüntető tömegbe. Az Elnöki Tanács még aznap este rendeletileg feloszlatta az ÁVH-t, majd 1956 decemberében ÁVH alkalmazottait is elbocsájtották.1961-ben az MSZMP Politikai Bizottsága napirendre tűzte az ÁVH-sok felelősségre vonását, majd 1962 auguszutusában nzilvánosságra hozták az ÁVH által elkövetett szörnyűségeket, azonban bírósági felelősségre vonásra nem került sor, Ugyanakkor az állambiztonsági feladatok ellátására létrehozták a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségét és azon belül a belső elhárítással foglalkozó és a III/III-as Csoportfőnökséget (az új ÁVH-t).

[62] A Köztársaság téri események a mai napig ködösek, de anmnyit tudunk, hogy az eseményeknek három fázisa volt:

  • Október 23-án este a Államvédelmi Hatóság (ÁVH) két szakasznyi, 46 főből álló és Sopronból kirendelt különítményét küldték a pártház biztosítására, ahol kb. 150 kommunista vezető és családjaik tartózkodtak. A parancsnokuk Mező Imre volt. A téren három szovjet tank is állomásozott a pártház védelmére. Az ÁVH-sok a tankok mögül lőtték a felkelőket és többet letartóztattak, majd közülük néhányat meg is megöltek. Az ÁVH ezen utolsó góca tovább folytatta a harcot október 28 után is, amikor a Nagy Imre kormány már feloszlatta az ÁVH-t és igy már maga az ÁVH létezése is illegális volt. Amikor október 30.-án a szovjet tankok kivonultak a városból, a pártház külső védelem nélkül maradt. A pártház védelmét a bentiek többszöri kérése ellenére sem erősítették, minden bizonnyal azért, hogy a pártházat elfoglalhassák a felkelők és ha ők brutalisan viselkednek, az okot szolgáltasson a Szovjetunió katonai beavatkozására.
  • Október 30.-ára elterjedt a hamis hír, hogy a pártház épülete alatt börtön van, ahol még mindig megkínzott politikai foglyokat tartanak és az ő kiszabaditásuk céljával megindult a pártház ostroma. Miután a szabadságharcosok elfoglalták a Partházat, az épület előtt egy a mai napig ismeretlen kisebb csoport bosszút követelt. Az épületből a Mező Imre vezetésével és fehér zászlóval kilépő ÁVH delegációt meghallgatás nélkül lelőttek. Aztán, amikor az elfogott ÁVH-sokat az épületből kivezették, akkor ez a csoport kilenc ÁVH-s kiskatonát a falhoz állítva kivégzett, a többit őrjöngve verte és köpdöste az „ávós hullákat” és egyet közülük lábánál fogva fel is akasztott. A kegyetlenkedésnek a helyszínre érkező nemzetőrök vetettek véget.
  • Ez a kegyetlen lincselés tényleg az 1956-os forradalom legsötétebb napja volt, olyan szégyenfolt, mely bepiszkitotta tiszta és nemes harcunkat. Az eseményeket fotóriporterek megörökítettek és azok később az „ellenforradalommal” szembeni propagandát szolgálták. A világ TV nézői és a szoviet meg a Kádár idők magyar iskoláinak diákjai, akik csak a fejjel lefelé lógó halott rugdosását látva, gyakran elhitték a forradalom elleni propagandát. Ezt az élő embernek a halálra kínzását látta másnap a szoviet központi bizottság is, amikor véget vetett a korábbi hezitálásnak és elhatározta a forradalom fegyveres leverését. A pártház védői közül összesen 20 személy vesztette életét, ezek közül nyolcan a harcokban estek el, három főt a kapituláció során lőttek le (köztük Mező Imrét, aki három nap múlva a kórházban halt meg) és kilenc személyt pedig a lincselés során végeztek ki. Az ostromlók halottainak száma ismeretlen, de szintén 20-30 fő körül lehetett.

[63] Örkény István (1912-1979) Kossuth dijas iró. Édesapja gyógyszerész volt. Ő maga 1940-ben a Műegyetemen vegyészmérnöki diplomát szerzett. 1956-ban Ő fogalmazta meg a forradalom szállóigéjévé vált mondatát: “Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon!”. 1956 November 10.-én, Déry Tiborral, Illyés Gyulával, Benjamin Lászlóval és Zelk Zoltánnal menedékjogot kért a lengyel követségen, majd azt elhagyva találkoztak India moszkvai nagykövetével, akit megpróbáltak közvetitőnek  megnyerni, de sikertelenül.

[64] Pálinkás-Pallavicini Antal (1922–1957) őrnagy arisztokrata családba született. A világháború utolsó évében részt vett a németellenes ellenállásban. A háború után a néphadsereg tisztje maradt. A rendszer híve lett, nevét is ezért változtatta Pálinkásra. A forradalom után eljárás indul ellene, mégsem távozott nyugatra. Kivégezték, földi maradványai a 301-es parcellában nyugszanak.

[65] Mindszenty József (született Phelm József 1893-1975) Földművelő kisnemesi család gyermeke. 1919-töl zalaegerszegi plébános, 1944-töl veszprémi püspök és 1945-től haláláig esztergomi érsek, biboros. A Tanácsköztársaság idején 1919-ben internálták, 1942 februárjában változtatta meg német eredetű családnevét – szülőfaluja, Csehimindszent után Mindszentyre. 1944március 4-én XII. Piusz pápaveszprémi püspöknek nevezte ki és 1944 március 25-én az esztergomi bazilikában Serédi Jusztinián  szentelte püspökké. A nyilas hatalomátvétel után, a zsidóüldözés ellen tiltakozó memorandumot irt alá és ezért 1944. december 22-én a sopronkőhidai fegyházba került. 1945-től bíboros, prímás, esztergomi érsek. Szálasi börtöne után, Rákosi is letartóztatta 1948december 26-án hűtlenség, kémkedés, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény és valutaüzérkedés vádjával itélték el (A per hangfelvétele ezen a web cimen érhető el: http://filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=7047). Az Andrássy út 60-ban kinozták, majd a 1949-es perben életfogytinlagra itélték. XII. Piusz pápa 1949. február 12-én kiközösített mindenkit, aki részt vett Mindszenty elítélésében. Testi és lelki kínzásának, vegyszerekkel való preparálásának irányítója Décsi Gyula államvédelmi alezredes volt.

1955-től a felsőpetényi Almássy-kastélyban tartották fogva. Innen 1956. október 30-án szabaditották ki a rétsági laktanya tisztjei. A laktanyában töltött éjszaka után, október 31-én reggel, páncélos menettel szállitották Pestre. A menet parancsnoka Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy, a rétsági forradalmi katonai tanács elnöke volt. A második szoviet támadás után az amerikai követség menedéket  adott neki. John Kennedy elnök, 1961-ben, levelében igy irt neki: “Az amerikai követség vendégszeretete továbbra is rendelkezésére áll, s kormányunk szívesen nyújt továbbra is menedéket Önnek, amíg csak személyes biztonsága és szabadsága ezt megkívánja.” 1974-ben VI Pál pápa az érseki székét “megüresedettnek” nyilvánitotta és Mindszenty pedig a magyar prímások alá tartozó bécsi szemináriumba, a Pázmáneumbaköltözött és haláláig ott élt. Hazahozott hamvait 1991. május 4-én helyezték örök nyugalomra Esztergomban.

[66] A Pravdában közzé tett, Október 30-i megtévesztő szovjet szándéknyilatkozattal ellentétben – melynek értelmében készek csapataiknak kivonásáról tárgyalni – 31-én az SZKP vezetősége már vita nélkül a magyar felkelés leverése mellett döntött. Ennek a döntésnek a kiváltó oka a szuezi válság mellett az USA elnökének Eisenhowernek a döntése állt, ami megpecsételte a magyar forradalom sorsát.                                                                       Charles Bohlen, Amerika moszkvai nagykövete október 30-án, az izraeli támadás másnapján, hivatalos jegyzéket adott át a szovjet vezetőknek. Ebben az USA külügyminisztere (Foster Dulles) leszögezte, hogy -“Az USA nem avatkozik be a magyarországi eseményekbe”-, vagyis az oroszok szabad kezet kapnak. Ez az “üzenet” Október 28-án az ENSZ BT ülésen is elhangzott, majd 29-én Bohlent utasították, hogy erre hívja fel Zsukov és a szovjet vezetők figyelmét. Október 31-én Eisenhower elnök televíziós beszédében megismételte ezt a mondatot. Egyszóval,Amerika nem állt ki a magyar forradalom mellett, ugyanakkor maximálisan kihasználta propaganda célokra a “magyar ügyet”.

Konyev marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka, október 31-én kapta meg az “ellenforradalom” leverésére és a “rend helyreállítására” a parancsot. A beavatkozást utólag hagyták jóvá a szocialista országok vezetői november 1-én Bresztben és november 2.-án Bukarestben. A román vezetés azt is felajánlotta, hogy részt vesz az intervencióban. Konyev marsallt kinevezték a magyarországi hadművelet vezetőjének, aki Szolnokra érkezett, hogy felkészüljenek a második katonai beavatkozásra.

[67] Az első munkástanács 1956október 24-én alakult Budapesten az újpesti Egyesült Izzóban. A következő napokban sorra alakultak munkástanácsok a város más üzemeiben, például a Danubia Szerszámgépgyárban, a Gamma Optikai Művekben, az Ikarusban, az Óbudai Hajógyárban és az Orionban1956október 31-én ült először össze a Munkástanácsok Parlamentje, együtt a Parasztszövetség, az egyetemek forradalmi bizottságai és az Értelmiség Forradalmi Bizottságának képviselőivel.

[68] Rácz Sándor (1933-2013) Izsákon nevelkedertt nagymamájánál és 7 éves korától tehén pásztorként dolgozott. Később kitanulta a műbútor asztalosságot majd sorkatona lett. A forradalom alatt, 1956október 29-én beválasztották a Beloiannisz gyár munkástanácsába, majd a második orosz támadás után, november 16-án a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács  elnökévé választotta. Ekkor 48 órás sztrájot hirdetett, követelve Nagy Imre szabadon bocsájtását, majd 1956 December 11–ére meghirdette a második 48 órás sztrájkot. Ekkor letartóztatták és életfogytinlagra itélték. 1989június 16-ánNagy Imre újratemetésének egyik szónoka volt.

[69]          A Varsói Szerződés a NATO-nak szovjet blokkbeli megfelelője volt. Megalakítása az NSZK újra felfegyverzése és a Nyugat-európai Unió megalakulása ellenlépéseként történt. A Szovjetunió csapatainak a partnerországok területén történő állomásoztatásával igyekezett ellensúlyozni a NATO-t, és szorosabban magához vonni a közép- és kelet-európai államokat. Ezért a Szovjetunió felmondta az Egyesült Királysággal és Franciaországgal a háború idején kötött segítségnyújtási szerződését, és˙1955május 14-én létrehozta a Varsói Szerződést. Az 1955-ben aláírt szerződés húsz évre kötelezte al az aláirókat. Albánia 1968-ban kilépett amikor a Varsói Szerződés tagállamainak erői megszállták Csehszlovákiát. A szervezet 1991 júniusában oszlott fel teljesen.

[70]  Széna tér, Móricz Zsigmond körtér, Corvin köz és környéke, Baross tér, Tűzoltó utca, Újpest, Angyalföld, Csepel, Soroksár, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc és Újpest.

[71] A Corvin köz volt a legerősebb szabadságharcos góc, az ott harcolók több mint egy tucat szoviet tankot semmisitettek meg. Eredményesek voltak azért is, mert a tankok nem tudtak bejutni a keskeny bekötő utcába, azért is, mert volt benzinkútjuk a Molotov koktélok készitéséhez és végül azért is, mert a Práter utcai iskola pincéjében volt egy menza, ahol főztek a srácoknak.

[72]          Pongrácz Gergely (1932-2005) Erdélyben, Szamosujváron született hol édesapja 1940-ben polgármester volt. Nyolc testvére közül öt a Corvin közben harcolt. Ott őt November 1-én, – a később halálra itélt első parancsnok-, Iván Kovács László utódjaként – parancsnokká választották. A korábbi és az új parancsnok közötti feszültség fő oka volt, hogy mig Iván Kovács bizott Maléter  Pálban, Pongrácz nem. Pongrácz Gergely soha nem bocsájtotta meg a mártír Maléter Pálnak, hogy a forradalom legelején egy pár napig, még az ellenkező oldalon állt.

[73] Király Béla (1912- 2009) Kaposváron szűletett, édesapja állomásfőnök volt, ő maga gyerekkorától kezdve a galambok szerelmese. A Ludovikát 1935-ben végezte el. A második világháborúban, a Don kanyarban századosként harcolt és zsidó munkaszolgálatosokat mentett meg. A háború után 1947-ben feleségül vette Gömbös Saroltát, de gyermekük nem született. Később belépett a Kommunista Pártba, de 1951-ben Rákosiék bebörtönözték, halálra itélték, majd az itéletet később életfogytinlagi fogságra változtatták. Fogsága alatt felesége elvált tőle. 1956-ban szabadult. Ekkor a Nemzetőrség főparancsnoka lett, majd a bukás után Amerikába menekült ahol doktorátust szerzett a Columbia egyetemen és azt követően, 1964-tóő 1982-ig a Booklyn Collegeben hadtörténelmet tanitott. 1989-ben hazaköltözött és ott halt meg 97 éves korában.

[74] Nemzetőr igazolványomat kb. 100 darab egyéb1956-os dokumentummal együtt, úgy 25 éve elküldtem Lezsák Sándornak, a Lakitelki Népfőiskola cimére. Ezeket a fontos MEFESZ dokumentumokat ott megőrizték és rendelkezésére bocsájtják minden kutatónak vagy múzeumi kiállitás szervezőjének. Az érdeklődők számára a kapcsolat: Molnárné dr. Lezsák Anna, Népfőiskola Alapítvány, igazgató helyettes

info@nepfoiskola.lakitelek.hu

[75] Kádár János 1912. május 25-én, Fiumében született Czermanik János József néven. Vezetéknevét anyja (Czermanik Borbála) után kapta. Apja, Kressinger János pusztaszemesi kisbirtokos volt, aki rangon alulinak tartotta, hogy egy cselédlányt vegyen feleségül, viszont gyerektartást fizetett, Kádár anyjának, Borbálának. Czermanik János József, -a szovjet elvtársakat kopírozva-, gyakran változtatta a nevét.  egyes források szerint még a Lipták nevet is használta. 1951-ben Tito-barát tendenciák miatt letartóztatták, és 1954-ig börtönben ült. Az 1956-os forradalom alatt először Nagy Imre kormányának lett tagja, később azonban árulóvá vált, és szovjet támogatással ellenkormányt alakított. 1958-ban bíróság elé állíttatta és kivégeztette Nagy Imrét, majd 1968-ban segítette Csehszlovákia szovjet megszállását. 1988-ban, Kádárt eltávolitották és 1989-ben 77 éves korában halt meg.

[76] November 1-jén Kádár János, a Nagy Imre kormány államminisztere, és az aznap megalakított MSZMP vezetőségi tagja Münnich Ferenc belügyminiszter az esti órákban, repülőgépen távozott Budapestről Moszkvába (egyes megerősitetlen források azt állitják, hogy elrabolták, de én nem hiszem), ahol két tárgyalást követően megbízták egy ideiglenes forradalmi kormány vezetésével. Eközben szovjet pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között Jugoszláviába Titóhoz, valamint Kínába is, hogy megegyezzenek velük a Magyarország elleni támadásról.

[77] 1956-ban az ENSZ képviselőnknek, Koós Péternek valódi neve Lev Konduktorov, és még magyar állampolgár sem volt.

[78]          A forradalom alatt végig a zsebemben hordtam ezt a kulcsot és Amerikába is magammal hoztam. Aztán vagy 100 MEFESZ dokumentummal együtt elküldtem azt Lezsák Sándornak a Lakitelki Népfőiskola cimére. Ezeket a fontos MEFESZ dokumentumokat ott megőrizték és rendelkezésére bocsájtják minden kutatónak vagy múzeumi kiállitás szervezőjének. Az érdeklődők számára a kapcsolat: Molnárné dr. Lezsák Anna, Népfőiskola Alapítvány, igazgató helyettes: info@nepfoiskola.lakitelek.hu

[79] Piros László (1917-2006), szülei 12 kishold földön gazdálkodó földművesek, 4 gyermek szülei. Hentesként a húsiparban dolgozott majd a második világháborúban, Voronyezsnél  fogságba esett. 1945 januárjában egy csoport volt partizánnal tért haza Magyarországra. 1950-ben az Államvédelmi Határőrség parancsnokává nevezték ki vezérőrnagyi rangban. 1953. június 4-től Gerő Ernő belügyminiszter első helyettese, majd 1954. június 6-tól, Gerő utódjaként belügyminiszter. Őt, Október 27.-én Münnich Ferenc követte, mint a Nagy Imre kormány belügyminisztere. (Münnich 1956 November 3-ig volt belügyminiszter, utána 1957 március 1-ig a pozició betöltetlen volt és akkor, az addig betöltetlen hivatalba Biszku Béla került). Piros László 1956 Október 28-án Gerő Ernővel és Hegedüs Andrással együtt a Szovjetunióba távozott, majd November 3-án visszatért az országba Serov tábornokkal, a KGB parancsnokával és 100 magyar ÁVHs parancsnokaként, Tökölön letartóztatta Maléter Pál hadügyminisztert és tárgyaló delegációját.

[80]          Kistarcsai internálótábort az 1900-as évek elején épült Gép- és Vasútfelszerelési Gyár Rt. lakótelepből hozták létre. A második világháború alatt zsidókat tartottak a tábor falain belül és innen vitték őket tovább a munkatáborokba. A Rákosi-rendszer idején újból a Belügyminisztérium kezelésébe került a tábor, és az akkori rezsim „ellenségeit” zárták be ide. Az épületeket 1949 tavaszán bővítették ki és megépült a víztorony is, amely egyben géppuskás őrállásként is működött.
Az építkezések befejeztével az ÁVH 1950. május 5-én vette át a tábort. A fogvatartottak nagy része a Buda-déli táborból (a Budaörsi útról), és az Andrássy útról került Kistarcsára. Szemtanúk szerint ekkor kezdődtek a kegyetlenkedések. A rabok nagy részét innen a Recski kényszermunkatáborba szállították át. Az egykori városgondnokság épületében, a volt víztorony mellett alakították ki a női fogházat. 1949 után itt raboskodott Szálasi Ferencné, Dévai Kamilla, az Andrássy, Eszterházy, valamint több híres nemesi család női tagja is. Rákosi uralma után, 1953-ban Nagy Imre rendelte el az internálótáborok feloszlatását, így ezt a tábort is bezárták.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc után újra megnyitották a tábort és több ezer embert internáltak ide. Egy 200 fő elhelyezésére alkalmas épületben 800 ember is szorongott hónapokon keresztül. 1957-ben az országos rendőrfőkapitány rendőriskolát nyitott Kistarcsán. 1989 után, tehát a rendszerváltást követően a harmadik világ országaiból menekült embereket helyeztek itt el, majd 2011-ben a Kistarcsai Önkormányzat tulajdonába kerültek az épületek.

A politikai börtönök közül a kistarcsai esett legközelebb Budapesthez. Az a mi falunk, Kerepes szomszédságában volt Kistarcsa. 1956 elött, a börtön szomszédságában, a rabtábor magas falának külső oldalán volt a piac. Én ott árultam a gödöllői erdőben szedett gombát, meg a kertünkben termett juliska babot és persze  nem is tudtam, hogy későbbi jó barátom, Ziegler Géza a fal másik oldalán raboskodott.

[81] A Műegyetemet 1782-ben alapították, itt ma a 22,000 hallgatót 1,160 professzor tanít az öreg épületekben. Itt végzett Bánki Donát (a karburátor feltalálója aki nélkül nem lenne gépkocsink), Gábor Dénes, (a holgráfia Nóbel dijas feltalálója, melynek köszönhetjük, hogy a kis vonalkák leolvasásával vásárolhatunk), Kandó Kálmán (a villanymotor és villany vonat feltalálója), Kármán Tódor (Vortex elmélet atyja ami nélkül alig lenne ürrepülés), Kós Károly, Lechner Ödön, Makovecz Imre, Schulek Frigyes (építészek), Mihály Dénes (a televízió egyik feltalálója), Oláh György (Nóbel díjas), Rubik Ernő, Szilárd Leó (az első atomreaktor szabadalmánk tulajdonosa), Teller Ede (a fúziós atomreakció felfedezője)  és Wigner Jenő (aki Nóbel díját az atommag fizika munkájáért kapta) és az ő jó barátja Neumann Jánosnak, (a számítógép feltalálója). Ez volt évszázadokig Európa egyik nagy egyeteme!

[82] Az évek folyamán sok mindent hallottam  úgy Jancsi meggyilkolásának időpontjáról, mint a tettesekről. Most, – Majoros Imrét a soffőrt leszámitva – tudtommal, mint az egyetlen szemtanu (ha csak az épületen belülről, az ablakokon keresztül nem figyelt valaki) szükségesnek tartottam elmondani amit láttam és amit a gyilkosságról gondolok. Itt megjegyzem, hogy a Skoda soffőrje szintén szemtanu volt, de én őt azóta sem láttam, fogalmam sincs arról se hogy él-e és arról se hogy ha igen hol?

A támadás időpontja éjjfél körül, talán éjjfél után lehetett. Csak egy Pobjedát láttam (mások 2-3-t emlitenek), mely a Műegyetem Rakparton jött, az Alsó Rakparton nem láttam orvlövészeket (mások azt állitják, hogy láttak) és a Műegyetem kapujában nem láttam őröket (mások arról nyilatkoztak, hogy voltak) és nem hallottam a kapuból lövéseket sem.  Azt az elméletet elképzelhetőnek tartom, hogy a gyilkosok Marián Istvánnal akartak végezni, ugyan ő korábban és a HM-ből jött vissza Varga Sándorral, mig Jancsiék jóval később és az Engelsz térről, a főkapitányságról jöttek, ahol Kopácsi Sándorral tárgyaltak.  Az, hogy kik voltak a gyilkosok szintén kétséges, de annyi biztos, hogy Pobjedával csak az ÁVH és a szovietek rendelkeztek. Ezért azt az elméletet, hogy hogy Dudás József (Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmány) emberei lettek volna, én valószinütlennek tartom, annak ellenére, hogy Danner Jancsiék velük összetűztek a HM-ben. Mint irtam, én az ÁVH-sokat lehetségesnek tartom, de nem tartom valószinünek, hogy a Pártház eleste után 2 nappal rendelkeztek volna a támadás kivitelezéséhez szükséges eszközökkel. Uganakkor azt is tudjuk, hogy Ivan Szerov, – a KGB parancsnoka – ekkor már Budapesten tartózkodott azzal a feladattal, hogy magyarul jól beszélő KGB ügynökei segitségével és minden lehető eszközzel akadályozza harcoló  a felkelő csoportok tevékenységét. Ezért elképzelhatőnek tartom, hogy KGB ügynökök voltak a gyilkosok akik követték és megölték Jancsit. Csak az a furcsa, hogy egy szőke nő vezette a kocsit amiben férfiak ültek és az is, hogy olyan gyűlölet ült a gránátokat dobálók arcán, ami többről beszél, mint egy KGB parancsról.

[83]  Életemben csak egy másik ilyen élményem volt. Ez a Duna eltereltetésekor történt Dunacsúnyon. Szemben álltam a felém rohanó és beton tömbökkel megrakott szlovák bulldózerrel. A tüntetők és a riporterek csak néztek, hogy most mi lesz? Én vártam, hogy lefékez, hogy megáll, de e helyett még gázt is adott. Nekem egy másodperc alatt átfut az agyamon az is, hogy ha elüt, akkor holnap a New York Timesben vezércikk lesz az elütött amerikai tanárról és az illegális elterelés megakadályozásáról, és akkor megmenekül a Duna is meg népünk becsülete is….. és akkor megint jött ez a fékezhetetlen életmentő ösztön és félreugrottam. Álmaimban persze nem ezt teszem, de ez is már késő….

[84] Évtizedek mulva, amikor nézegetem a keritést, nem akarom elhinni, hogy ezt én átugrottam, mert ugyan magasugró voltam, de ez a kerités lehet vagy 2 méter magas. Hihetetlen, ma sem értem!

[85] Meloccó Miklós 1956-os emlékműve Szegeden áll. A mű azt ábrázolja, hogy a szabadság lepkéjét , – a kérészéletű forradalom jelképét, a szabadság lepkéjét -, 19 ember emelné a magasba. A 19 ember mind 1956-os fiatalok, valódi résztvevők, drága halottak, megtért disszidensek, túlélő barátok. Valóságos emberekről mintázta az alakokat, köztük van az ifjú Latinovits Zoltán, Mansfeld Péter, akinek kivégzésével addig vártak, mig betölti a 18. évét és születésnapja után 11 nappal végeztek ki Ott áll Danner Jánost is és  még sok más ismerős arc. A lepke szárnyain Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. költeményének sorait olvashatjuk.

Meloccó Miklós Édesapját, Melocco Jánost, a mi családi jó barátunkat felakasztották, mert mint ujságíró kikutatta Mindszenty “bíboros vallomásának” körülményeit, beleértve a kábító vegyszereket amiket az ÁVH használt a vallatásnál. János bácsi családját nem értesítették a “perről”, csak egy csomagot hozott a posta feleségének, Dóra néninek, benne János bácsi ruhája és egy cédula:

“Ha szereti gyermekeit, erről senkinek se szóljon!”.

[86]          A forradalom után dr. Somkuty Gabriella nem ment férjhez, és kulcsszerepet játszott abban, hogy Jancsi emléke elevenen fenntmaradjon. Részben az ő fáradozásainak köszönhető, hogy mind a budapesti Műszaki Egyetemen, mind pedig Szegeden emléktáblát állítottak neki.

[87] Danner  Jánosról többen úgy beszélnek, mint a Műegyetem első hősi halottjáról. Ez annyiban tévedés, hogy a rádió épületének ostromában, –  melyben a műegyetemi hallgatók is szép számmal részt vettek -, Bartók József II. éves villamosmérnök hallgató halálos sebesülést kapott és igy ő a Műegyetem első hősi halottja.

[88] Csütörtökön, November 1-én Nagy Imre értesitette az ENSZ főtitkárát, hogy felmondja a Varsói Szerződést és egyben kérte, hogy aannak megvitatását helyezzék az ENSZ Közgyülés napirendjére.  Nagy Imre kérését támogatták Lodge amerikai, Dixon angol és Louis de Guiringaud francia küldöttek.

A pénteki, November 2.-i ülésen meg is vitatták a magyarországi helyzetet, de határozati javaslat benyújtására nem került sor. A háttérben folynak a titkos amerikai – brit –francia tárgyalások, melyeken a brit –francia felek igyekeznek elérni, hogy a magyar kérdés kerüljön át az ENSZ Közgyűlés elé, ahol a szovjet vétó nem érvényesülhet. Ezt az EgyesültÁllamok a szuezi problémától való figyelem elterelési kísérletnek minősítette és megakadályozta a terv kivitelezését. Közben Nagy Imrétől új távirat érkezett, melyben kéri az ENSZ főtitkárát, hogy a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és a magyar feleket a szovjet csapatok kivonására vonatkozó tárgyalások azonnali megkezdésére.

[89]               Tudtommal e sorok írásáig nem került az ország nyilvánossága elé egy ilyen jellegű részletes és teljes lista. Persze nem csak a besúgók névsora, de az ő általuk tett jelentések sem kerültek nyilvánosságra. Ez éles ellentétben áll a második világháborút követő „tisztogatási folyamat”-tal, mely a náci kollaboránsok tetteit részletesen feltárta. Én a magam szemszögéből csak annyit láttam, hogy amikor megkaptam a magam titkosrendőrségi aktáját, az abban található 103 darab kémjelentés mind 1980 utánról volt keltezve; a korábbi évekre vonatkozó dokumentumok eltüntek. A másik ami feltünő, hogy az aktában levő jelentéseken a neveket vastag fekete tintával áthúzták, olvashatatlanná tették. Ez a magyar gyakorlat eltér példáúl a németekétől, ahol a Stasi kémjelentéseit nyilvánosságra hozták, a besúgókat azonosították és azok sok esetben magyarázattal szolgáltak körülményeikről vagy bocsánatot kértek.

[90] Később kiderült, hogy ez a hir hamis volt: Kós, bár a Konduktorov nevet egy ideig viselte, sohasem volt szovjet állampolgár. Az sem volt igaz, hogy Magyarország állandó ENSZ-képviselője, Kós Péter a szovjetek megbízásából terjesztette azt a nyilatkozatot a Biztonsági Tanács elé, melyben a magyar kormány tiltakozik, hogy a testület megvitassa a hazánkban kialakult helyzetet. Az említett nyilatkozat valójában “szabályos úton”, – Nagy Imre aláírásával – került a Biztonsági Tanács elé még októberben, amikor Nagy Imre még bízott a szovjetekkel történő megegyezésben.

[91]          Győr, Budapest és Bécs között félúton fekvő, 100,000 lakosú város, a Rába és a Duna egybetorkollásánál a szlovák határon. Ipari város, vasúti gócpont és folyami kikötő. Szigethy Attila a Győrött ülésező dunántúli Nem­zeti Tanácsnak volt a vezetője, korábban a Nemzeti Parasztpárt kép­vi­selője. Pipájával foglalatoskodva hasonlított a lengyel Lach Walensához. A forradalon után, 1957-ben elfogták, és a börtönben öngyilkos lett. Én tőle hallottam először azt a mondást, hogy:

A fáklya másokat szolgál, de magát emészti el.”

[92] Szigethy Attila (1912-1957) Kapuváron, Győr-Sopron megyében, kisnemesi családba született, apja bírósági végrehajtó, anyja háztartásbeli volt. Politikai fejlõdésének vízválasztója volt az 1943-as szárszói konferencia, ahol megismerkedett a Nemzeti Parasztpárt és a népi mozgalom jeles képviselõivel. 1945-től a Paraszt Párt képviselője volt a Parlamentben. 1955-ben a Soproni Erdészeti Akadémián szerzett diplomát. A gyõri székhelyû Dunántúli Nemzeti Tanács 1956 október 31-rõl november 1-re virradó éjjel választotta elnökéül. Ő az orosz megszállás elsõ óráiban kiadott egy új független lapot “Hazánk” cimmel. Vele szemben, – kapcsolatban a parasztság megnyerésének céljával – Kádár  vele szemben nem alkalmazta a terror taktikáját és több sikertelen kisérletet tett Szigethy Attila megnyerésére, de ő elutasította a kollaborálást. 1957. május 3-án vitték el a karhatalmisták és 1957. augusztus 12-én lett öngyilkos. Szigethy Attila, a forradalom legjelentõsebb vidéki vezetője akkor kiugrott egy második emeleti folyosó ablakából és szörnyethalt.

[93] Sok évvel később, már Horn Gyula külügyminisztersége idején, én is megismertem az ÁVH módszereit, majd 1989 után másolatot is kaptam 103 darab rám vonatkozó jelentésről és parancsról. Az alábbi kórházba is juttatott, ugyan az ártatlan olvasó talán nem is tudja mire is vonatkozik az a „kompromittálására kombinációs tervet kell kidolgozni..” amit a parancs emlit.

[94] Mosonmagyaróváron 1956 október 26.-án sortüzet adtak le a fegyvertelen tüntetőkre a határör laktanyából, mely sortüznek 26 halottja volt. dr. Zétényi Zsoltdr. Fekete Gyula és dr. Bogdán Emil 1992-ben emberiség elleni bűntett miatt feljelentette Dudás János ÁVH parancsnokot, de az illetékesek egy évtizeden át megtagadták a nyomozást. Amikor aztán közel egy évtizeddel később 2001-ben lezajlott a per, akkor a határőr parancsnok Dudás azt állította, hogy „nincs elég ereje, hogy kérdésekre válaszoljon.” mig ügyvédje elévüléssel védekezett és Gerő Ernő rádió beszédére hivatkozva állitotta, hogy Dudás parancsot teljesitett. Elgondolkoztató, hogy helyes-e elévülés érvével visszautasítani a nyomozást és igazságos-e a civil lakossággal szemben alkalmazott fegyveres erőszakot háborús tettként  kezelni? Véleményem szerint ez a per jellemző esete annak, hogy a kommunizmus bukása után a bűnösök miként kerülték el a számonkérést. Egyesek azt állitják, hogy Reagan és Gorbachev Berlinben megegyeztek, hogy nem lesz számonkérés, de ennek a megegyezésnek a bizonyitása vagy cáfolata még várat magára.

 

[95] Nagy Imre új, szélesebb koalíciós kormányának tagjai: B. Szabó István – államminiszterBibó István – államminiszter, Farkas Ferenc – államminiszter, Fischer József – államminiszter, Kádár János – államminiszter, (távollétében), Kelemen Gyula – államminiszter, Kéthly Anna – államminiszter, Kovács Béla – államminiszter, Losonczy Géza – államminiszter, Maléter Pál – honvédelmi, miniszter, Nagy Imre – miniszterelnök és külügyminiszter, Tildy Zoltán – miniszterelnök-helyettes.

[96] Péntek folyamán a korábban is az ország területén állomásozó öt szovjet hadosztály száma tizenhétre emelkedett. Én magam nem tudom, hogy a hadosztályok közül hány jött észak-keletröl és hány dél-keletröl, de azt tudjuk, hogy ezen a pénteken Khruscsov meglátogastta Titót és hosszan tárgyaltak. Az újonnan érkezett csapatok legénysége főleg közép-ázsiai volt, akiket egyes feletteseik úgy tájékoztattak, hogy Szuezben vannak, mások úgy, hogy a német nácik ellen fognak harcolni. Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka Szolnokon rendezte be főhadiszállását a magyarországi hadműveletek irányítására. Az RTL rádió bécsi tudósítója szerint, a magyar szabadságharc leverésében 200.000 szovjet katona, 4,600 tank, több száz harci és szállító jármű vett részt. Ezek az adatok nem egyeznek a szovjetek által nyilvánosságra hozott adatokkal, mert azok a bevetett katonák számát 60.000 fő körül határozzák meg.

[97] 1956. november 3.-án összehívták az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hol Amerika határozati javaslatot nyújtott be, felszólitva a Szovjetuniót csatapainak Magyarországról való kivonására, de nem kérte a javaslat szavazásra bocsátását, mert Szoboljev szovjet és Szabó János  magyar ENSZ-képviselők egyaránt megerősitették, hogy a csapatkivonási tárgyalások folyamatban vannak és a szovjet kormány megigérte, hogy a megegyezésig további szovjet egységek nem lépik át a magyar határt.

[98] Ez a hir később tévedésnek bizonyult, mert a védelmi terv kidolgozását Mecséri János ezredesre bízták.

[99]         Jurij Vlagyimirovics Andropov (1914-1984) volt 1956-ban a Szovjet Unió magyarországi nagykövete  aki, Gerő Ernővel egyetemben, kulcsszerepet játszott a forradalom leverésében. Később ő vezette a kínai kommunisták elleni ideológiai kampányt. 1967-ben kinevezték a KGB parancsnokává majd 1982-ben, Brezsnyev halála után Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára lett. Keményen elnyomó belpolitikát folytatott és drasztikusan fellépett a másként gondolkodókkal szemben.

[100]       Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894-1971) a Szovjet Unió elnöke és a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) első titkára volt 1953 és 1964 között. Ukrán parasztcsaládban született. 1938-ban az Ukrajna Kommunista Pártjának első titkáraként hajtotta végre Sztálin kegyetlen tisztogatásait, majd Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után ő váltotta fel Malenkovot a párt első titkári tisztségében. 1956-ban ő rendezte meg azt a hazugság-kampányt, amely megakadályozta az ENSZ-t, hogy idejében felléphessen Magyarország védelmében, és amely Nagy Imre kormányában azt a hamis benyomást keltette, hogy kivonulnak az oroszok, miközben friss csapatokkal és új felszereléssel befelé vonultak. Az effajta „vezetői működés” jutalmaként 1958-ban ő lett Bulganyin helyett a szovjet miniszterelnök és mind a Kommunista Párt, mind pedig a szovjet állam vitathatatlan vezetője.

[101]       Joszif Borz Tito (1892-1980) egy horvát kovács fia volt. Az első világháborúban az osztrák-magyar hadseregben szolgált, az oroszok foglyul ejtették, és a fogságában kommunistává lett. Horvátországban szakszervezeti szervezkedésért bebörtönözték (1929-34), majd 1941-ben már mint a jugoszláv partizán ellenálló mozgalom vezetője tevékenykedett. Az USA, a Szovjet Unio és Nagy-Britannia támogatásával 1945-ben ő lett a jugoszláv kormány feje. Diktátorként 1946-ban bebörtönöztette Stepinac érseket, később azonban igyekezett el nem kötelezett vezetőnek látszani. 1956-ban először menedéket adott a Nagy Imre kormány tagjainak, de később átadta őket a szovjeteknek.

[102] Sik Igor (1927-2012) neves operatőr volt. Ő Sik Endre (1891-1978) fia. Sik Endre a Szoviet Kommunista Párt tagjaként, 1954–1958 között külügyminiszter helyettes, majd 1958–1961 között külügyminiszter lett. Sik Igor nagybátyja, (Sik Endre bátyja) Sik Sándor (1889-1963) neves pap-költő és műforditó volt. Sok zsidó családban előfordult, hogy a testvérek más-más életutat választottak.

[103] Görgényi Dániel (1898-1978) született Neugeboren Dániel néven, dédapja 1848-ban  még a császári oldalon harcolt és 1956-ban ő magának is vitatható a lojalitása. A második világháborúban katonai fogságba esett majd a szovjetek oldalán harcoló magyar 6. hadosztály egyik műszaki zászlóalját vezette. A Rákosi időkben a Magyar Néphadsereg vezérőrnagya lett. 1956-ban az Eötvös egyetem nemzetőrségének lett parancsnoka, de egyesek szerint a forradalom alatt csak szabotált, zürzavart teremtett és fegyverletételre utasitott. A Kádár rendszer beálltával nem csak hogy nem került börtönbe, de nem sokkal a november 4-i intervenciót követően, tábornoki rangban a karhatalmat szervezte.

[104] Tököl Csepel-sziget egyik legrégibb települését, a hagyomány szerint Árpád fejedelem lovászáról nevezték el. Más források szerint a “Tököl” név a “tökély”, “tökéletes” szóval áll rokonságban, Árpád fejedelem lovászának neve pedig a “Csepel” névben maradt volna fenn. A világháború után a tököli repülőtér szovjet katonai bázis lett. 1956-ban itt volt a szovietek főhadiszállása és itt fogták el 1956november 3-án a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyalni érkező Maléter Pált, a Nagy Imre-kormány honvédelmi miniszterét. Ugyanitt szállt le villámlátogatása során Leonyid Brezsnyev 1972november 27-én.

[105] Szombat délben (November 3-án) szovjet–magyar tárgyalások kezdődtek a Parlamentben. Mecséri László ezredes, a kormányörség parancsnoka biztositotta a szovjet delegáció útját november 3.-án  a Parlamentbe, majd onnan vissza Tökölre és ő biztositotta később a Tökölre érkező Maléter delegációt is. . A Parlamentben megállapodás született arról, hogy aznap este, a tököli szovjet laktanyában folytatják a tárgyalásokat.

Maléter Pál másnapra, november 4.-ére (vasárnapra), délelött 11 órára a Honvédelmi Minisztériumba rendelte valamennyi fegyveres erő magasabb parancsnokait, majd még szombat este kilenckor Erdei Ferenc vezetésével és a hadsereg két legfontosabb parancsnokával,  Kovács Istvánnal – honvéd vezérkar főnökével – és Szűcs Miklós ezredessel – a hadműveleti csoportfőnökkel – kiment Tökölre, hogy ott formális keretek között aláirják a megegyezést. A Tökölre érkező, 22 főből álló delegációt Mikhail Malinyin hadseregtábornok, Fedor Sztepcsenko altábornagy és Mihail Scselbanyin vezérőrnagy fogadták.

A tárgyalás témái között volt a csapatkivonások lefolytatása, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatása és a szovjet hősi emlékművek megóvása. A tárgyalás és megegyezés sikeres volt és azt követően Malinyin tábornok meghivta a delegációt egy ünnepélyes fogadásra, de ezt a sok teendőre hivatkozva a magyar delegáció nem vette igénybe.

Már indultak volna vissza a Parlamentbe amikor kivágódott az ajtó, és Iván Szerov altábornagy, a eremKGB (szovjet állambiztonsági szolgálat) főnöke vezetésével nyolc géppisztolyos ÁVHs rontott a terembe, a magyar tiszteket lefegyverezték, pisztolyaikat elvették és őket cellákba zárták. Egyesek a mai napig azt állitják, hogy Mikhail Malinyin hadseregtábornok nem tudott a letartóztatási tervről, ártetlan volt, de én ezt nehezen tudom elképzelni.

Ekkor már Tökölön tartóztodott cca. 200 magyar ÁVHs, Münnich Ferenc, Piros László és több szoviet állasmpogársággal rendelkező olyan magyar személy is, akikből, Rajnai Sándor (a Nagy Imre per kiagyalója és végrehajtója) vezetésével,  egy harci osztag szerveződött.

Ezután Kovács István cellájában megjelent Piros László volt belügyminiszter és azt követelte, hogy a vezérkari főnök adjon parancsot az ellenállás beszüntetésére. Ezt Kovács István megtagadta, de irt egy levelet Uszta Gyula és Váradi Gyula vezérörnagyoknak, kérve hogy igyekezzenek minimalizálni a vérveszteséget. Ezután Piros László utasitotta Szücs Miklós ezredest, hogy Budapest katonai térképére jelölje be a felkelők bázisait, amit ő meg is tett.

November 4-én reggel 8-kor Piros László ÁVH-sai  és a szoviet katonák páncélgépkocsikon  leszállitották a rabokat a tököli laktanyából, de aztán visszafordultak, mert a Mecséri ezredes parancsnoksága alá tartozó magyar alakulatok, légvédelmi ágyuikkal (a Juta Dombnál) tüzet nyitottak a páncélos oszlopra. Ennek eredményeként 5 ÁVHs és 11 szoviet katona meghalt. Ezután Piros Lászlóék délutánig vártak a szovjet főhadiszálláson és akkor helikopterrel vitték a négy rabot Mátyásföldre, majd onnan November 6-án egy a Gorkij fasorba, egy a szovjet nagykövetséggel szomszédos épületbe. Végül November 8-án átvitték őket a Gyorskocsi utcai börtönbe és ott megkezdődött a “kihallgatásuk”.

[106]         A Szabad Európa Rádió szerepe a forradalomban még mindig elég homályos. Egyesek úgy vélik, hogy kevesebb vér folyt volna, ha ők nem célozgatnak Eisenhower „felszabaditási stratégiájára”, hanem csak az eseményekről tájékoztatták volna tényszerűen a hallgatóka. Mások azzal érvelnek, hogy mi, a rádiót hallgatók magyaráztunk bele olyanokat a riportjaikba, amit ők nem mondtak, más szóval segítségadási ígéreteknek és harcra való bíztatásnak vettük a rádió sablonos propaganda frázisait. A rádióadásokon kívül, a SZER röpiratokat is küldött léghajón, meg könyveket is postai úton. Mindez, ha hibásan is, de annak a tanújelévé állt össze a mi fejünkben, hogy Amerika a szövetségesünk, és segíteni fog, ha nagy a baj.

[107] Később kiderült, hogy a hir hamis volt: Kós Péter, bár a Konduktorov nevet egy ideig tényleg viselte, sohasem volt szovjet állampolgár vagy KGB ügynök. Az sem volt igaz, hogy ő Magyarország állandó ENSZ-képviselőjeként, október végén, szoviet megbízásból terjesztette volna a Biztonsági Tanács elé azt a nyilatkozatiot, melyben a magyar kormány tiltakozik a hazánkban kialakult helyzetet megvitatása ellen. A tény az, hogy az említett nyilatkozat “szabályos úton”, Nagy Imre aláírásával került a Biztonsági Tanács elé októberben és ez azért történt, mert Nagy Imre akkor még bízott a szovjetekkel való megegyezésben. Az viszont igaz, hogy később, november 3–án, az új ideiglenes ENSZ képviselőnk, Szabó János, tényleg szabotálta magyar semlegesség elfogadásának sürgetését és inkább a szovieteket támogatta azzal az érveléssel, hogy amig folynak a szoviet-magyar térgyalások, addig az ENSZ ne hozzon határozatot.

[108] John Foster Dulles külügyminiszter éppen a legrosszabbkor, november 3-án került kórházba. A másik nagy probléma az volt, hogy a forradalom idején az amerikai követséget csak ügyvivő irányította, mert a kinevezett követ, Edward T. Wailes csak november 2-án érkezett Budapestre.

[109] Pár héttel később az Egyesült Államok alelnöke, Richard Nixon igy nyilatkozott ezekről a napokról: “Mi azért sem tudtunk a szovietek magyarországi intervenciója ellen hathatósan tiltakozni, mert a franciák és az angolok ugyanazokat a napokat választották a Nasszer elleni támadásuk kivitelezésére.” 

[110] Olyan megalapozatlan hirek is keringtek, hogy az ENSZ főtitkára Dag Hammarskjold személyesen jön Budapestre és már Prágában van. Sajnos minderről szó sem volt.

[111] Marián Pista (1924-2004) 1924-ben a Partiumban, az akkori Romániában, egy zsidó cipész 11 gyermekes szegény családjába született. A három gimnáziumi osztály elvégzése után kitanulta a rádió és villanyszerelői szakmát. 1940-ben a Kommunista Párt tagja lett, ezért a román hatóságok letartóztatták és börtönbe zárták. A II. bécsi döntést követően kiszabadult, de 1943-ban, mint „megbízhatatlant” munkaszolgálatra hívták be. 1944-ben megszökött és a háború végéig bujkált. A háború után, 1945-ben megszervezte az Erdélyi Magyarok Antifasiszta Szövetségét. 1948-ban tisztiiskolára került, majd 1951-ben Piliscsabán ezredparancsnok lett és ez után egy évvel kinevezték a Műegyetem páncélos tanszéke vezetőjévé. A forradalom idején a Műegyetem nemzetőrségét irányította és a Forradalmi Honvédelmi Bizottmánynak is a tagjává választották. A november 4-én meginduló szovjet támadás idején Király Béla és az ő rendelkezésére álló csapatokkal visszavonultak a Buda környéki hegyekbe. Ez után egy ideig bujkált,1957  márciusban letartoztatták életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban az általános amnesztiának köszönhetően kiszabadult és műszaki fordítóként dolgozott. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapító tagja volt, majd 1989-ben létrehozta a Műegyetem 56 Alapítványt. A rendszerváltás után a többi ’56-os elítélttel együtt rehabilitálták. 2003-ban Budapest díszpolgárává választották majd 2005 januárjában Mádl Ferenc köztársasági elnök  előléptette posztumusz altábornaggyá.

[112]              Ekkor láttam utoljára Vereczkey Gyurkát. 1995-ben találkoztam egy fiatalemberrel, akinek ugyan Vereczkey volt a családneve, de nem volt Gyurka rokona. Ma sem tudom, mi lett vele.

[113] Mécs Imre igy ir a szabadságharc után felakasztatott Angyal Pistáról:

 “Amikor 1958. május 22-én hatodmagammal halálra ítéltek, a  halálsoron, a Kisfogházban, Angyal István zárkájába kerültem, akinek bölcsessége és derűje átsegített a megrázkódtatáson. Csodáltam ezt a nagyszerű jellemet, akit 16 évesen, édesanyjával és nővérével hurcoltak Auschwitzba, s végig kellett néznie, amint nővérét felakasztják szökési kísérletért, édesanyját pedig elégetik. Hamvai ott szóródtak szét, a legnagyobb magyar temetőben, több százezer honfitársunkéval együtt. Ebben a fiatalemberben a gyűlölet szikráját sem éreztem hazája iránt, pedig lehetett volna oka rá. Ott, a halál torkában, ahol szinte semmi esélyünk sem volt az életben maradásra, átlényegültünk, szinte szellemtestekké váltunk. Kezdtük emelkedetten, madártávlatból, de élesen látni az eseményeket, a történelmet, múltunkat, sorsunkat. S megnyugodtunk, kedélyünk magához tért; fura, de vidámak voltunk, hiszen leszámoltunk életünkkel, és átestünk a hegeli szabadságkritériumon: beláttuk a rettenet szükségszerűségét. S rengeteget beszélgettünk, szinte mindenről. Pista a közösségek híve volt, tőle hallottam először a kibucokról, ahová el szeretett volna jutni, de tudta, hogy soha nem fog.

[114] A beszéd hangfelvétele ezen a cimen hallható: http://www.youtube.com/watch?v=vn5_s4e2PpQ&feature=related

[115] A forradalom után Egry Gyurka egy perui vegyi üzem igazgatója lett. A fiait, Lehelt, Ákost és Leventét hű magyarnak nevelte. 1994-ben halt meg.

[116] Münnich Ferenc (1886-1967) Eperjesen született, édesapja gyógyszerész volt. Első világháboruban orosz fogságba esett. Itt lépett be a kommunista pártba. Magyarországban részt vett Kun Béla kormányában, majd Ausztriába menekült. 1922-36 között a Szovietunióban élt. 1938-ban a nemzetközi brigádban harcolt Spanyol országban, onnan Francia országba menekült. 1941-ben visszatért a Szovietunióba. 1942 novemberétől 1945-ig a moszkvai Állami Rádió Magyar Osztályának a főszerkesztője volt. Nyikolaj Fjodorov néven maga is írt kommentárokat a rádió számára.  1945-ben hazatért. 1956 Október 27-től november 3-ig Nagy Imre nemzeti kormányának belügyminisztere. November 1-én Kádár Jánossal titokban Moszkvába utazott. November 2. és 4. között Moszkvában részt vett az SZKP KB elnökségének ülésein és az ellenkormány megalakításában. November 4-én szovjet katonai géppel szállították Szolnokra. 1956. november 4-től a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere. Részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség megszervezésében. 1957. február 28-tól a kormány első elnökhelyettese, 1958 és 1961 között pedig a Minisztertanács elnöke.

[117] Nagy Imre a Jugoszláv követségen, Mátyásföldön, majd Romániában:

  • 1956 Novenber 4:A Jugoszláv követségen egy Belgrádból érkezett üzenet várta, mely Kádár János ugyanaznap alakult ellenkormányának támogatására szólította fel. Nagy Imre a felszólítást elutasította, és Jugoszláviában kért menedékjogot.
  • 1956 November 8:Alexandar Rankovics jugoszláv belügyminiszter felkérte Nagy Imrét, hogy egy november 4-re visszadatált nyilatkozatban mondjon le. Ezt is elutasitotta.
  • 1956 November 22: A magyar kormány “bántatlansági igéretében” bizva Nagy Imre elhagyta a jugoszláv követséget, de a szovjet csapatok megszegték a megállapodást és a mátyásföldi szoviet laktanyába vitték.
  • 1956 November 23: Walter Roman román pártfunkcionárius javasolta, hogy távozzon “önként” Romániába. Ezt elutasitja. Eután a szovietek deportálják a romániai a Snagovi tó partjára.

[118] Bibó István (1911-1979), Bibó István köznemes, szegedi egyetemi könyvtárigazgató és az elzászi francia katolikus származású Graul Irénnek fia, ő maga egyetemi tanár, jogász doktor, politikai gondolkozó. Szegeden a piarista Gimnáziumba járt. Egyeteni tanulmányait Budapesten, Bécsben és Genfben folytatta. 1937-ban egyik megfogalmazója a Márciusi Front nyilatkozakának. 1940-ben Ravasz Boriskával, Ravasz László református püspök lányával kötött házasságot. A német megszálláskor pár napra letartóztatják. 1945-ben Nemzeti Parasztpárt delegáltja a Jogi Reformbizottságba1946 júliusától 1950-ig a Szegedi Tudományegyetem professzora és a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

1956-ban  a  harmadik Nagy Imre-kormány államminisztere. Október 4.-én, Nagy Imrének a jugoszláv követségre való menekülése után érkezett a öe Parlamentbe. Ott tárgyalt Tildy Zoltánnal és másokkal, majd mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz és kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében. Javaslatot dolgozott ki a „magyar kérdés kompromisszumos megoldására”, amelyet a – november 14-én Újpesten, az Egyesült Izzóbanmegalakult – Nagybudapesti Központi Munkástanács tárgyalási alapnak fogadott el.

  1. május 23-án Bibó Istvánt ésGöncz Árpádot letartóztatták és 1958augusztus 2-án életfogytiglani börtönre ítélték. Állítólag személyesen Dzsaváharlál Nehru indiaiminiszterelnök közbenjárására álltak el a halálbüntetéstől. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1979május 10-én hunyt el Budapesten. Az Óbudai temetőben temették el május 21-én. Temetésén Kenedi János és Illyés Gyula mondott beszédet. Nevét viseli az ELTE jogász és politológus szakkollégiuma, mely a rendszerváltás során a Fidesz alapításának helye volt, egy Kiskunhalason működő gimnázium, egy hévízi alternatív gimnázium, valamint az őri (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) általános iskola is.

[119]              Gondolatban évtizedekig ennek az 1956-ban született kislánynak, Andreának a korával mértem a szabadságharc óta eltelt évek számát. Sajnos Andrea nem érte meg a kommunizmus haláltusájának a végét. Ő önkezével vetett véget életének, még 1989 elött. Szomorú élete volt Dudukének, kinek másik kislánya 1945-ben éhenhalt.

[120] A magyarországi szovjet katonai invázió hírére november 4 hajnalán az ENSZ

összehívta a Biztonsági Tanács ülését, ahol szavazásra bocsájtották az amerikai határozati javaslatot, mely felszólítja aSzovjetuniót, hogy tartózkodjon Magyarországon minden  katonai akciótól, és haladéktalanul vonja ki csapatait az országból. A javaslat elismeri a magyar nép jogát arra, hogy szabadon választott kormánya legyen és felkéri az ENSZ főtitkárát annak megvizsgálására, hogy a magyar népnek milyen élelmiszer, gyógyszer és egyéb segélyre van szüksége.

A javaslat 9 igen szavazatot kapott, a Szovjetunió megvétózza és Jugoszlávia tartózkodott a szavazástól.

A vétó miatt a délutárra összeülő ENSZ Közgyülés elé vitték a határozati javaslatot, mely elfogadta azt és felkérte az ENSZ főtitkárát, jelöljön ki bizottságot a magyarországi helyzet megvizsgálására. A határozat egyben felszólította a szovjet és a magyar kormányokat, hogy tegyék lehetővé az ENSZ megfigyelők beutazását Magyarországra.

A határozatot 60, ország delegációja támogatta, a szoviet blokk ellenezte 18 állam pedig tartózkodott.

Ugyanaznap, a Kádár kormány tudatta az ENSZ főtitkárával, hogy a  magyarországi helyzetnek az ENSZ-ben történő megvitatása szerintük ellenes az ENSZ alapokmányával. Egyben arról is értesítik az ENSZ főtitkárát, hogy Nagy Imre valamennyi az ENSZ- ben történt intézkedését visszavonják.

Kéthly Anna Bécsből  New Yorkba repült, hogy résztvegyen az ENSZ Közgyűlésén.

[121] Eisenhower szerepe sajnálatos volt, mert az  Eisenhower-adminisztráció november 1 és 3 között határozottan felszólíthatatta volna a megosztott és tanácstalan Kremlt a szovjet csapatok kivonására Magyarországról. Az elnök diplomáciailag is élénken támogathatta volna Magyarország deklarált semlegességét. E helyett Eisenhower elutasította, hogy Nagy Imrével a kapcsolatot felvegye és valójában biztosította az oroszokat, hogy Amerikának nincs szándékában beavatkozni a magyar eseményekbe – amellyel  lényegében garantálta a szovjet katonai beavatkozást.

Ugyanakkor, emlékirataiban évekkel később ezt irta: “I still wonder what would have been my recommendation to the Congress and the American people had Hungary been accessible by sea or through the territory of allies who might have agreed to react positively to any attempt to help prevent the tragic fate of the Hungarian people. . . . Sending United States troops alone into Hungary through hostile or neutral territory would have involved us in general war. . . .” (http://nationalinterest.org/feature/what-if-russia-invades-ukraine-10700). A fenti idézet lényege az, hogy Eisenhower talán másként döntött volna akkor, ha Magyarország elérhető tengeren vagy olyan országokon keresztül, melyek átengedték volna a csapatokat.

[122]         A forradalom után Bónis professzor úr az amerikai MIT egyetem tanára lett, és a Bostoni Operaház egyik fő támogatója, közismert sponzora is volt.

[123]         Ekkor láttam Marikát utoljára. Nem tudom, túlélte-e azt a szörnyű sebesülést, de utolsó mondatát örökre megőrzöm. Perr Gyuszi viszont úgy 25 éve, egyszer jelentkezett a 1990-es évek elején. Épp ott repült el a városunk fele (az amerikai Stamford városa felett, Connecticut államban), és vállalatának, az Ohio állam beli (Columbus-i) Cummings Engine Company repülőgépéről hívott fel.

[124] Eisenhower emlékirataiban azt irja, hogy ha Magyarország tengeren, vagy szövetséges államokon keresztül szárazföldön, megközelithető lett volna, akkor talán másként döntött volna.

[125] Marikát ekkor láttam utoljára. Nem tudom, hogy túlélte-e a sebesülését, még a vezeték nevét sem tudom, csak azt  hogy emlékeimben él és álmaimban 60 év után is újra látom.

[126] Amerikában ezen a napon folyt a választás, a Szuezi Csatornát e napon kezdte bombázni and angol és francia légierő.

[127] Az elmult 60 évben többször meglátogattam a szobrot, megpróbáltam felbillenteni, hogy lássam ott van-e még a pisztoly, de nem voltam képes arra. Olyan ez, mint a Műegyetem vas keritése, amit ijjedtemben átugrottam amikor Danner Jancsit lelőtték az ÁVÓ-sok. Ma ha elsétálok el e mellett a magas vaskerités mellett, bizony hihetetlennek tünik, hogy én azt valaha átugrottam! Hát igy vagyok a Stoczek mellszoborral is. Az elmúlt 60 évben többször is megpróbáltam felbillenteni, de soha nem sikerült: a mai napig nem tudom, hogy ott bújik-e még Kopácsi Sándor feleségének pisztolya?

[128]  60 év telt el ezen ígéretem óta, de annak betartásával a mai napig tartozásban voltam, de most pótlom azt. Szóval Stoczek József (1819-1890) a Magyar Tudományos Akadémia tagja és alelnöke is volt 1886 és 1889 között. Ő papnövendékként indult az életnek, de később a mérnök szakmát választotta. 1857-ben  az újonnan alakult József Műegyetem  technikai tanszékére került, majd 1875-ben annak rektora lett.  A Magyar Mérnök és Építész Egylet megalapításában is részt vett, majd 1885-ben a főrendiház tagjává is kinevezték.

[129] Mig a mi forradalmunk lekötötte a szovietek figyelmét, Izrael, Franciaország és Anglia, az államositott Szuez Csatorna visszaszerzésére, háborút inditottak. Először, Október 22-én megkötöttek egy titkos megállapodást, melynek lényege az volt, hogy az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja Egyiptomot, a britek és franciák pedig ezután látszólag békéltetőként lépnek fel és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez szükséges lesz, hogy katonailag megszállniuk a csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben október 31-ig adott haladékot a Szuezi-csatorna katonai kiürítésére.

Ezután Izrael október 29.-én lerohanta Egyiptomot, és elfoglalta a Sínai-félszigetet, majd november 5.-én Nagy-Britannia és Franciaország haderői partra szálltak Egyiptomban. Nasszer a Szuezi-csatorna forgalmának akadályozására 47 hajót süllyesztett el ezen a világ egyik legfontosabb vízi útján, amelyen a nemzetközi olajszállítás jelentős része zajlott. A hármas koalíció képes lett volna a háború sikeres folytatására és befejezésére, de többirányú nemzetközi nyomás alá került, ami végül az akció befejezésére kényszerítette őket.

Az Egyesült Államok a hidegháború évei alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ezért határozott gazdasági nyomásgyakorlásba kezdett Londonnal szemben: megakadályozta egy azonnali IMF gyorshitel folyósítását, amire Londonnak a Szuezi-csatorna lezárása miatt kieső olajszállítások miatt szüksége lett volna. Továbbá font-kötvény eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, és olajat sem adott nekik csapataik visszavonásáig. Ez, a világ első „olajembargója” meglepte a briteket, hiszen polgáraik benzinjegyért sorban állva először érezték a saját bőrükön a Közel-Keleti konfliktusok hatását.

A Szovjetunió számára jól jött, hogy a szuezi válság elterelte a figyelmet az 1956-os magyar forradalomról, és a brutális szovjet katonai beavatkozásról. Végül, november 7.-én Nagy-Britannia és Franciaország kénytelen voltak azonnali fegyverszünetet kötni. Ezt követően a két szembenálló fél tevékenységének ellenőrzése érdekében az ENSZ katonai erőket hozott létre. Ennek a 5000-6000 fős haderőnek a felállitásában 10 ország vett részt, de a költségeket az ENSZ tagállamok többsége nem volt hajlandó megfizetni.

[130] Igy példáúl november 14.-én ott voltam Újpesten, az Egyesült Izzóban megalakult – Nagybudapesti Központi Munkástanács gyűlésén, mely elfogadta Bibó István által kidolgozott  Javaslatot a „magyar kérdés kompromisszumos megoldására”.

[131] 1957 Szeptember 1-ig 188,000 menekült érkezett Ausztriába és 18,000 Jugoszláviába. Ez a 206,000 menekült Magarország lakosságaának 2%-át tette ki és főleg fiatal (83%-uk kora 40 év alatti),  többségükban férfiak (64%) és jól iskolázott menekültek voltrak. A menekültek közül az Egyesült Államok 26,000-nek adott speciális vizumot és összesen 35,000 menekültet fogadott be.  A menekültek 1956 november 21 és 1957 május eleje között érkeztek Amerikába, vagy hajón, vagy Camp Kilmerbe repülőgépen.

[132]  Povl Bang-Jensen (1909-1959) dán diplomata, mint az ENSZ ötös bizottrságának másodtitkára nagy szerepet játszott 1956 eseményeinek kivizsgálásában. A bizottság Kéthly AnnátKirály Bélát és Kővágó Józsefet nyilvános ülésen hallgatta meg, és rajtuk kivül közel száz személyt pedig titkos meghallgatáson. Mivel Bang-Jensen nem volt hajlandó kiadni a magyar tanúk névsorát, félve attól, hogy azok miatt őket vagy Magyarországon maradt családjaikat meghurcolkák, Dag Hammarskjöld, az ENSZ akkori főtitkára fegyelmi eljárást indított ellene.

Az ENSZ Közgyűlésen a „magyar ügy” tárgyalása 1959. november 25-én volt esedékes. Ezen a napon Bang-Jensent a New York-i Alley Pond Parkban átlőtt halántékkal találták meg. A golyó a jobb halántékát érte, mig ő maga balkezes volt. Halálát öngyilkosságnak minősítették. A testét 28-án már elhamvasztották, pedig felmerült, hogy a gyomrában lévő idegen anyagok forrását ki kellett volna vizsgálni, de annak kivizsgálása nem történt meg. Az esetet részletesen ismertetik az alábbi könyvek: DeWitt Copp and Marshall Peck: “Betrayal at the UN, the story of Povl Bang-Jensen” New York : Devin-Adair Co. és Surányi András:  “The Bang-Jensen affair” (A Bang-Jensen ügy, 2008).

Hamvait Dániában temették el majd a “rendszerváltás ” után Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz kitüntette és a 301-es parcellában fejfát állítottak emlékére. A XI. kerületbenSasadon, a Sasad Liget lakóparkban utcát neveztek el róla és a Corvin közben emléktáblát állitpottak tiszteletére.

[133] CIA: Talán érdemes megemliteni, hogy ezeknek az előadás körutak mi köze volt a CIA-hez. Az én AMESZ elnökévé való választatásom után 1-2 héttel meglátogatott két úr, akik John Simons és Bruce Jennerként mutatkoztak be. Elmondták, hogy őket egy, a magyar szabadság harcosokat nagyon szerető cipőgyáros küldte azzal, hogy segitsenek nekünk példáúl előadások szervezésével, kiadványok nyomtatásával. előadó körutak szervezésével és hasonlókkal. Én persze örültem ennek, mindenbe beleegyeztem és leginkább arra emlékszem, hogy mindig elvittek egy cukrászdába, mert tudták, hogy nagyon szeretem a “strawberry shortcake-t”.

Ezután eltelt 4-5 évtized és egyszer kezembe került a CIA titkos jelentése (https://www.cia.gov/library/center-for-the-study-of-intelligence/kent-csi/vol2no1/html/v02i1a07p_0001.htm), melyből a következőket tudtam meg: A CIA a magyar menekülteket információ forrásként is felhasználta és arra is, hogy anti-kommunista propagandát terjesszenek a világban. (A mi tagjaink közül is többet küldtek világkörüli “előadás körútra”). Összesen  6,000 magyar menekültet hivtak be “interjúra”, közülük 3,200 el is ment ezekre a kihallgatásokra és azok közül 2,000 el is vállalta, hogy “segit” a CIA  munkájában.  Velük hozták létre az US Sociological and Technical Research Unit (USSTRU) egységet 1957 január 10.-én. Ez az egység 1,500 riportot irt és a CIA szerint  “bedolgozásuk” rendkivül olcsó (“bargain purchase”) volt.

[134] A második világháború végének közeledtekor, a koronaőrök (Lakatos Géza miniszterelnök, Radvánszky Albert és Perényi Zsigmond bárók) mindent megtettek azért, hogy a Szent Korona nehogy a megszálló oroszok kezébe kerüljön. A koronaékszerek (a palást kivételével, melyet Pannonhalmán őriztek) 1945 március 27.-én hagyták el Magyarországot. Alább részleteit idézem a koronaőröknek, front közeledtekor irt beszámolójából

április 26-ról 27-re virradó éjszaka felnyitottuk a nagy ládát és kivettük a Szent Koronát, a jogart és az országalmát. A kincsek eredeti bőrtokjukban nyugodtak (…) belehelyeztem őket egy kettévágott katonai benzines hordóba. A ládában csak a kardot hagytuk. (…) Egy sziklafal előtt (…) mély gödröt ástunk, beletettük a hordót és betemettük a helyet is, hogy az ásásnak semmi nyoma nem maradt. A sziklafal könnyen felismerhető volt. Környéke lakatlan! Május 2-án mentünk Zellhofba, a missziósházban a priornál jelentkeztünk. A prior 6-án értesítette az amerikai parancsnokságot jelenlétünkről.”

1945 május 2.-án, az ausztriai Egglesbergben, egy amerikai őrnagynak átadták  megörzésre a Szent Koronát. Eleinte az amerikai zónában, az ausztriai Wiesbadenben őrizték azt, majd átkerült Ft. Knox, Kentucky-ba. 1979-ben Carter elnök úgy döntött, hogy az 1000 AD-ben  Sylveszter pápától kapott koronát visszaadják Magyarországnak. A koronát Cyrus Vance külügyminiszter adta át Tóth Csanád jelenlétében.

[135]

  • 1957 Január 29: Kállai Gyula az MSZMP gyülésén javasolta, hogy állitsák Nagy Imrét és társait biróság elé.
  • 1957 Február: Nagy Imre megkezdte önéletrajzuának irását.
  • 1957 Március 19: Nagy Imre levélben kérte a szatellita államok vezetőit, egy “1956-os vizsgáló bizottság” felállitására.
  • 1957 Április 9:Ezen a naopon, a szovietek elfogadják Kádár János javaslatát, hogy Nagy Imrét állitsák biróság elé.
  • 1957 Április 14:  A szovietek Romániában letaróztatják Nagy Imrét és Budapestre viszik. Ő a kihallgatás során a válaszadást megtagadja és utána megtagadja a jegyzőkönyv aláirását is.
  • 1957 Augusztus 10:Biszku Béla belügyminiszter Moszkvában egyezteti a tervezett vádiratot Andropovval és javasolja a per lefolytatását.
  • 1957 November 10.-én Moszkvában, az orosz forradalom 40. évfordulója előkészitésekor a kommunista vezetők megvitatják Nagy Imre jövőjét. Az oroszok közömbösek, a kinaiak követelik úgy a pert mint a kivégzést, Gomulka ellenzi mindkettőt. Végül Kádár győz, aki hajthatatlan a kivégzés követelésében. Toliatti a kivégzés 1958 május utánra való halasztását kéri Kádártól, mert májusban lesznek az olasz választások és ha az elött történik a kivégzés, annak “nem kivánatos” hatása lehet a választás kimenetelére. Kádár ezt elfogadja a kérést.
  • 1958 Február 5.-én, a Fő utcai tárgylóteremben kezdetét veszi a titkos per Nagy Imre, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Tildy Zoltán, Maléter Pál, Kopácsi Sándor, Király Béla, Szilágyi József, Jánosi Ferenc, és Vásárhelyi Miklós ellen. Losonczy Géza már 1957 végén éhségszrájkban meghalt, Szilágyi Józsefet még a birósági itélethozatal elött, 1958 április 22-én kivégezték, Szigethy Attila pedig öngyilkos lett. A zárt tárgyalás ellen Nagy Imre tiltakozott, de a biró a tiltrakozást elutasitotta. A vádat a legfőbb ügyész helyettese, Szalai József képviselte. A biró Radó Zoltán és a védő ügyvéd, a már súlyosan beteg, 74 éves Bárd Imre voltak.
  • 1958 Február vége feléa Kádár kormány váratlanul négy hónappal elnapolta a tárgyalást arra hivatkozva, hogy Radó Zoltán biró nem ismerte kellően  a tényeket és helyére, Vida Ferenc birót nevezték ki. Ennek az érvelésnek a hitelességét sokan kétségbe vonják, feltéve a kérdést, hogy miért lett volna Vida kompetensebb Radónál és azt is, hogy miért kellett Vidának 4 hónap a felkészülésre? A később megtalált Togliatti és Kádár feljegyzések alapján úgy tünik, hogy az elnapolás valójában Palmiro Toliatti kérésére történt, azért hogy az ne gyengitse az olasz kommunista párt esélyeit az 1958 májusi olasz választásokon. Ezt az utóbbi véleményt alátámasztják Federico Argentieri és Romano Pietrosanti kutatásai is.
  • 1958 Június 9-15: között, tehát alig egy hét alatt lezajlott a zárt tárgyalás és június 15.-én kihirdették az itéleteket. Nagy Imre az utolsó szó jogán modott beszédét igy fejezte be:

Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek!”

Utolsó kívánsága az akasztás elôtt az volt, hogy fenntarthassa a szemüvegét. Amikor összerándult a teste és előrezökkent a halálba, a fémkeretes könnyû üveg betonra hullott és megrepedt. Azt is utánadobták a sirba.

  • 1958 Június 16  hajnalán, a Gyüjtőfogház udvatán (Kozma u. 13) Felakasztották Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. Nagy Imre utolsó óráit levélirással töltötte. A hóhér (Bogár János) hajnali 5 óra 9 perkor akasztotta Nagy Imre nyakába a kötelet. Miután az orvosok megállapitották a halál beálltát, felvették a halál beálltának megállapitásért járó 120 forintos dijazásukat (abban az időben az én havi ösztöndijam 140 forint volt), majd aláirták a pénz átveteléről az elismertvényét, (amely elismervény kiállitását megkövetelték a “jogállam” törvényei !!) és eltávoztak. Holttesteket a börtön udvarán temették el, dróttal átkötött kátránypapírba tekerve azokat.
  • 1961 február 24-én, titokban, az éj leple alatt kihantolták Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait, és átvittékát a rákoskeresztúri Új Köztemető főbejáratától legtávolabb eső, 301-es parcellába, ahol arccal lefelé forditva dobták őket a rendőrök által ásott két sirgödörbe. A temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be: Nagy Imre sirját Borbiró Piroska név alatt, Maléter Pál és Gimes Miklós közös sirját (melyben Gimest csak rádobták Maléter testére) Naszladi Péter fedőnév alatt.
  • 1985 október 9.-én a Wall Street Journalban megjelent “Finding the Grave of Imre Nagy”, cimü OP-Ed cikkem, melyben beszámoltam a sirhely felkutatásának állásáról.
  • 1988 júliusban,az USA-ba látogató Grósz Károly pártfőtitkár és  miniszterelnök, a nemzetközi nyilvánosság előtt ígéretet tett, hogy a kivégzettek földi maradványait kiadják a hozzátartozóiknak. Pajcsics József alezredest bizták meg a sirok helyének kikutatásával, aki először a BM titkos irattárában megtalált egy a kivégzésre vonatkozó (“Darázsfészek” cimü) kartotékot (melynek cime sokat mondott a BM embereinek gondolkozásáról) és annak akapján megindult az azonositási eljárás.
  • 1989 március 29.-én kezdték meg a kihantolási munkálatokat és 1989 április 4.-én fejeződött be az. Nagy Imrét különleges fogsora, Maléter Pált magassága és lapockáján való lövési sérülés alapján azonositották. Nagy Imre a 23. sor 8. sirgödrében, Maléter Pál és Gimes Miklós a 23. sor 9. sirgödrében együtt feküdtek, arccal lefelé.
  • 1989 június 16.-án ünnepélyes keretek között újra temette az ország Nagy Imrét és társait.

[136] Kéthly Anna (1889-1976) egy kilenc gyermekes munkáscsalád második gyerekeként született. Apja villanyszerelő szakmunkás volt. Négy polgári iskolát végzett. A Magyarországi Szociáldemokrata Pártnak (MSZDP) 1917-ben lett tagja és az 1922-ben beválasztották az országgyűlésbe, Magyarország második női képviselőjének. 1943-ban az MSZDP szövetséget kötött az ország másik legerősebb pártjával a Független Kisgazdapárttal.

Kéthly Anna 1945-től egészen 1948-ig a Nemzetgyűlés tagja volt, majd az Országgyűlés alelnöke lett. A kommunista hatalomátvétel után 4 évet töltött itélet nélküli börtönben, majd életfogytinglanra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. 1956-ban a Szociáldemokrata párt újjá alakult Kéthly Anna elnökletével. Az 1956 november 3-án, a harmadik Nagy Imre-kormányban államminiszter lett. A Magyaroszágról való elmenekülése után, Bécsből  New Yorkba utazott az ENSZ közgyűlésre. Később  1957-ben a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács elnöke, majd a londoni Népszava főszerkesztője volt. Brüsszelben halt meg 1976-ban.

[137] Faludy György (1910-2006) született Leimdörfer György, Budapesten született zsidó polgári családba. A fasori Evangélikus Főgimnáziumban érrettségizett, bécsiberlinipárizsi és grazi egyetemeken tanult. 1937-ben jelent meg a nagyhirü Villon-átköltési kötete. 1938-ban elhagyta Magyarországot, mert ugyan a magyar hadseregben  zászlós volt, de sejtette, hogy mi következik. Páris és Marokkón keresztül jutott Amerikába és ott három évig az amerikai hadseregben tisztként szolgált. Eközben húgát, aki itthon maradt, a nyilasok meggyilkolták.

1946-ban tért haza. A kommunista hatalom kezdettől fogva ellenségként kezelte és 1949-ben hamis vádak alapján letartóztatták, majd Kistarcsára, később Recskre internálták és ott kényszermunka táborba zárták. Szabadulása után fordításokkal kereste kenyerét, 1953-ban feleségül vette Szegő Zsuzsanna újságírónőtt. A házasságból egy gyerek született: András (1955–2010).  1956-ban ismét elmenekült az országból. Londonban települt le, ahol 1957-től az Irodalmi Újság szerkesztője volt. Közben Magyarországon betiltották verseit. 1967-ben költözött át Torontóba

1987-ben hazatért, Budapesten telepedett le és 1994-ben megkapta a Kossuth-díjat.  Tiszteletére 2006október 3-ánTorontóban,  az egykori ottani otthona melletti parkot hivatalosan is George Faludy Place-re keresztelték át.

Faludy ritka ember volt. 96 évig izzott benne a gyermekes hit, lelkesedés, a haza és az igazság szerelme. Soha nem kertelt, nem alakitotta mondandóját a hallgatósághoz. Sokat beszélgettünk vele arról, hogy volt-e különbség a náci, meg a kommunista börtönök között, meg arról is, hogy vajjon nem érdemeltek volna egyenlő számonkérést a náci meg a kommunista pribékek, de leginkább arról faggattam, hogy mint zsidó ember, akinek a nyilasok meggyilkolták a testvérét, miként volt képes megmaradni magyar hazafinak?

“Mert magyar vagyok” – válaszolta magától érthetődően és mosolyogva.

[138] Könyveim:       http://search.aol.com/aol/image?q=bela+liptak+books

[139] Teller Ede (1908-2003) , édesapja Teller Miksa ügyvéd. Mivel zsidó származása miatt nem vették fel a Piarista gimnáziumba, a Fasori Evangélikus gimnáziumba járt. Később a Műegyetemen vegyészmérnöknek tanult, megismerkedett  Kármán Tódorral, Polányi Mihállyal, Neumann JánossalSzilárd LeóvalWigner Jenővel, majd 1926-ban, az antiszemitizmus és a numerus clausus törvény miatt Németországba ment. 1927-ban Werner Heisenberg volt a professzora, nála írta meg doktori értekezését “Az ionizált hidrogénmolekula gerjesztett állapotairól” címmel, amit 1930-ban védett meg. Utána magyar állami ösztöndíjjal Rómában Enrico Fermi mellett, majd Rockefeller-ösztöndíjjal Koppenhágában Niels Bohr mellett dolgozott. Külföldi tartózkodásai idején nyaranta mindig hazajárt és otthon 1933-ban feleségül vette ifjúkori szerelmét, Harkányi Micit.

1934-ben elhagyta Németországot és a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével Amerikába emigrált. New Yorkban, a Columbia Egyetemen dolgozott, ugyanott ahol Szilárd Leó is. Mivel Szilárd nem tudott autót vezetni, ő vitte el Einsteinhez, hogy a Roosevelt elnökhöz írt és a Manhattan Projectet javasoló levelet átadja neki. A levelet ő is aláirta és az később “Einstein–Szilárd-levélként” vált ismertté. Teller ezután kezdett gondolkodni a hidrogén szuperbombán és rész vett a Manhattan terv kidolgozásában is. A hirosimai bomba ledobása után,  Nagaszaki bombázását már helytelenitette. Később sikerült leállíttatnia az USA-ban az olyan grafitos reaktorok működtetését, amilyen például később a chernobili erőmű lett.

Húgának férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek, a család többi tagjai a pesti gettóban érték meg a háború végét. Ő maga 1936 után egészen 1990-ig nem járt Magyarországon, de utána minden évben hazalátogatott és haláig magyarnak tartotta magát. Nekem egyszer azt mondta, hogy ő 300%-os ember, 100%-ban  magyar is, zsidó is és amerikai is. Azt mondta, hogy:

“Az egészséges lelkű ember nem cserélgeti, hanem gyüjti a lojalitásait, ugyanúgy ahogy nem fordit hátat az édesanyjának attól, hogy beleszeretett egy kislányba.”

Ő szeretett 300%-os ember lenni és egész életében mindent megtett ami szolgálta a magyarság érdekeit.

[140] Nóbel dijasok: Gábor Dénes, Léránt Fülöp, Oláh György, Wigner Jenő.

Feltalálók: Bánki Donát (karburátor), Horváth Csaba (kromatográf), Kandó Kálmán (villany vonat), Kármán Tódor (supersonic repülés), Rubik Ernő (mehanikus rejtvény kocka), Szilárd Leó (atom reaktor és atom bomba), Teller Ede (hidrogén bomba), Tihanyi Kálmán (pilóta nélküli repülő).

[141] A Beszélő szerkesztői nevükkel és címükkel vállalták a stencilgéppel sokszorosított  illegális lapkiadást. A lapban a politikai elemzéseit többnyire Kis János írta, de a lap irányvonalát a szerkesztők közösen határozták meg. A Beszélőt  1981 és 1986 között Dunabogdányban, egy parasztházban nyomtatta Orosz István, mig a budapesti elosztó-központ Miklóssy Endre lakása volt. A nyolcvanas évek közepétől Haraszti Miklós szerkesztette és Demszky Gábor sokszorosította és terjesztette a lapot (én neki vittem nyersanyagot). A lapban foglalkoztak olyan “tabutémákkal”, mint: az 1956-os forradalom, a határon túli magyar kisebbségek helyzete, Bős-Nagymaros kérdése, stb. A szerkesztőket folyamatosan lehallgatták, követték, megfigyelték és házkutatásokat tartottak náluk és egyéb zaklatásaik is gyakoriak voltak.

[142] Szőnyei Tamás Titkos írás – Állambiztonsági szolgálat cimű, 2012-ben megjelent könyve szerint a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályában 1989-ig (a rendszerváltásig), a III/III-as Csoportfőnökség feladata volt a “rendszer ellenes” tevékenységek felszámolása. Az 1987-es adatok szerint 4,300-an dolgoztak ezen az osztályon és a számontartott és rendszeridegen ellenőrzött  “ellenséges személyek” száma 1977-ben 195 ezer volt.  A könyv végén a névmutató, 4,500 indexelt nevet és 267 azonosított fedőnevet ismertet.

[143] Kiss Sándor (1918-1982) kisparaszti családból számazó tanár és politkus volt. Diákként a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség országos vezetője volt, tagja a Márciusi Frontnak, később kisgazda képviselő, , a Parasztszövetség igazgatója, beceneve a “bibliás politikus” volt. A Görgey-zászlóalj egyik szervezőjeként részt vett a partizánakciókban. 1944december 12-én tizenhárom társával a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék emberei elfogták, a Margit körútrai fogházba került. A háború után a Kisgazda Párt tagja, 1947. január 16-án a Magyar Közösség ún. köztársaság-ellenes összeesküvése kapcsán koholt vádak alapján letartóztatták és  két és fél év fegyházra ítélték. 1956-ban a rádión üdvözölte az újra megalakult Paraszt Szövetséget, majd a forradalom bukása után az Egyesült Államokban telepedett le, ahol tanúvallomást tett az ENSZ vizsgálóbizottsága előtt és a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselet főtitkári tisztét, illetve. az Amerikai Magyar Református Egyház főgondnoki tisztét is ellátta. Soha nem térhetett haza, 1982-ben halt meg.

[144] 1958 Június 16  hajnalán  , a Gyüjtőfogház udvatán (Kozma u. 13) Felakasztották Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. Nagy Imre utolsó óráit levélirással töltötte. A hóhér (Bogár János) hajnali 5 óra 9 perkor akasztotta Nagy Imre nyakába a kötelet. Miután az orvosok megállapitották a halál beálltát, felvették a halál beálltának megállapitásért járó 120 forintos dijazásukat (abban az iudőben az én havi ösztöndijam 140 forint volt), majd aláirták a pénz átveteléről az elismertvényét, amely elismervény kiállitását megkövetelték a “jogállam” törvényei és eltávoztak. Holttesteket a börtön udvarán temették el, dróttal átkötött kátránypapírba tekerve azokat.

1961  február 24-én, közel 3 év mulva, titokban, az éj leple alatt kihantolták Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait, és átvittékát a rákoskeresztúri Új Köztemető főbejáratától legtávolabb eső, 301-es parcellába, ahol arccal lefelé forditva dobták őket a rendőrök által ásott két sirgödörbe. A temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be: Nagy Imre sirját Borbiró Piroska név alatt, Maléter Pál és Gimes Miklós közös sirját (melybe Gimest csak rádobták Maléter testére) Naszladi Péter fedőnév alatt.

1985 október 9.-én a Wall Street Journalban megjelent “Finding the Grave of Imre Nagy”, cimü OP-Ed cikkem, melyben beszámoltam a sirhely felkutatásának állásáról.

[145] Lezsák Sándor István (1949 –  ) költő, tanár, politikus, egykori tanyasi tanító, ma az országgyűlés alelnöke. Felesége: Sütő Gabriella, Sütő András irónak leánya, Lakiteleki Népfőiskola igazgatója.

[146] ifj. Antall József (1932-1993) régi magyar családba született, édesapja, id. Antall József  a Kisgazda Párt egyik alapitója volt, ujságiró és állami alkalmazott, akit Magyarország német megszállásakor a Gestapo letartóztatott. ifj. Antall József a Piarista gimnázium után az Eötvös Egyetemen szerzett irodalmból

diplomát.  1956-ban rövid időre letartóztatták, majd elemi iskolai tanitóként illetve könyvtárosként dolgozott. Szakterülete az orvostudomány története volt.  A 1989-ben, Kerekasztal tárgyalásokon az MDF képviselője,  majd az 1990-es választások után, 1990 Május 23-tól Magyarország miniszterelnöke lett.

Nagy szerepe volt a Varsói szerzódés felszámolásában és az orosz csapatok 1991-es kivonultatásának előkészitésében. Egyesek hibáztatják, hogy a rendszerváltás után nem volt “számonkérés” és hogy a közgazdaság területén az úgynevezett “kárpótlás” valójában kisemmizte az eredeti tulajdonosokat, illetve, hogy a néhai kommunista uralkodó osztály a “saját zsebébe privatizálta” az államositott nemzeti vagyont. Ez később hozzájárult a magyar ipar tönkretételéhez, idegen kézbe juttatásáhozé és igy annak “gyarmattá válásához”. Szerintem Antall ezekért való hibáztatása túlzó, mert ugyan tényleg ez történt, de ezekért nem ő felelős, – elvégre ő csak egy könyvtáros volt –  és nem is volt hatalom a kezében, illetve ha lett volna, akkor sem tudta volna, hogy miként kell azt használni. Ezért a folyamatért (a korábbi uralkodó osztály “lábonmaradásáért” és a közvagyon idegen kézbe kerüléséért)  inkább a nagyhatalmak, nyugati érdekeltségek és a Nemzetközi Valuta Alap felelősek, mert ők irányitották az eseményeket.

Antall 15 millió magyar miniszterelnökének tartotta magát, nemes, de történelmi feladatára alkalmatlan szemály volt. 1993-ban rákban halt meg.

[147] Orbán Viktor (1963-  ) Székesfehérváron született. édesapja, Orbán Győző mezőgazudasági szakember volt. Ő református vallású és a sportokat kedvelő KISZ tag volt az általános iskolában, majd a két éves katonai szolgálat után hátat forditott a kommunizmusnak. Az Eötvös egyetemen szerezte meg a jogi diplomáját, majd 1989-től egy évig a Soros Alapitvány ösztöndijával a londoni Oxford egyetemen politikai tudományokat tanult.

Később, hazatérve, az 1990-es választáson képviselővé választották, majd 1994-ben a FIDESZ párterlnöke és utána 1998-ban, majd  2010-ben újra az ország miniszterelnöke lett. Az évek folyamán liberális beállitottsága fokozatosan nemzeti konzervativra változott, növelte pártja hatalmát, csökkentette a biróságok függetlenségét, növelte az állam befolyását a közoktatásban, ellenezte a menekültek befogadását. Ilyen és egyéb okokból, gyakran szembe került az EU liberális brüsszeli vezetőivel és bizonyos lépéseivel (mint példáúl Paks bővitésének verseny nélküli orosz kézbe adása…) kezdeményezte, a nyugati kapcsolatok fenntartása mellett, a keleti orientációt.

Történelmi jelentőségű tette, hogy megadta az állampolgárságot az országhatáron kivül élő magyaroknak és hogy minden erővel támogatja helyi autonóűmiájuk megszerzését. E mellet fontos igyekezete a Visegrádi 4-ek közös fellépésének a támogatása.

[148] Az EKE alapitó tagjai a következő szervezetek voltak:

Bajcsy-Zsilinszky Társaság (BZST)

Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz)

Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP)

Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája (FSZDL) (megfigyelőként)

Magyar Demokrata Fórum (MDF)

Magyar Néppárt (MNP)

Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP)

Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ)

Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP)

[149] Ugyan a világmédia, az alábbi fényképet terjesztve azt a látszatot keltette, hogy Horn Gyulának volt nagy szerepe a vasfüggöny felszámolásában, ez nem igaz.  Németh Miklósé az érdem. Ő harcolt meg Nicolae Ceausescuval és Incur Honeckerrel 1989 júliusban a Varsói Paktun ülésén, ő intézte el Helmut Kohl-al, hogy Németország készen álljon a menekülők befogadására és ő harcolt meg Margaret Thatcherrel aki foggal-körömmel harcolt a német újraegyesités ellen.

[150] Horn Gyula (1932-2013) politikus, közgazdász. Édesapja Horn Géza szállítómunkás, bútormunkás, édesanyja, 7 gyermek anyja,  Csörnyei Anna gyári munkásnő. Édesapját 1944-ben a Gestapo elhurcolta és innen nem tért vissza. Ő maga a felsőfokú tanulmányait a Szovjetunióban végezte, 1954-ben a Rosztovi Közgazdasági és Pénzügyi Főiskolán szerzett diplomát majd 1970-ben elvégezte a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Főiskoláját is. 1956-ban, – állítása szerint – nemzetőr volt, majd 1956 decemberétől 1957 júniusáig az MSZMP KB felkérésére a karhatalmi őrszolgálatnál, az úgynevezett pufajkásoknál volt állományban. 1957-ben megkapta a Munkás-paraszt Hatalomért Emlékérmet, az „ellenforradalom” leverésében fontos szerepet játszó személyeknek járó magas kitüntetést. A későbbi években azt állitotta, hogy a forradalom leverésében közreműködő karhatalmi egységek a törvényes rendet védték, a forradalom idején kiszabadult bűnözőkkel szemben. Még 75 éves   korában, 2007-ben is azt irta, hogy a pufajkások„közönséges bűnözőkkel szemben léptek fel rendfenntartási céllal és védelmébe vette a Rákosi-rendszer szociális vívmányait és Kádár Jánost. 1987-88-ban tagja volt a Minisztertanács Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságának is. 1989-ben külügyminiszter lett a Németh Miklós vezette kormányban. Nyugati elismertségét elsősorban a keletnémet menekültek előtti 1989.szeptemberi határnyitás körül játszott szerepének köszönheti, majd elsőként vetette fel Magyarország lehetséges NATO-tagságának témáját, illetve az Európai Unióhoz való csatlakozás ügyét. 1994. július 15-én a választásokon nagy többséggel győztes MSZP vezetőjeként az Országgyűlés miniszterelnökké választotta, s e tisztséget 1998. július 6-ig látta el. 2007 júliusában Sólyom László köztársasági elnök ugyan  elutasította Gyurcsány Ferenc miniszterelnök javaslatát Horn Gyula kitüntetésére 1956-os szerepe miatt,de halála után több posthoumus kitüntetésben részesült.

[151] .  Ezt a 21 perces TV riportot kérték Magyarországról, de mivel annak hangfelvétele angol nyelvű, nem küldtem el. Ha valamelyik magyar TV állomás át kivánja váltani a hanganyagot magyarra, szivesen elküldöm egy másolatát.

[152] A DUNA védelmánek kronológiája:

1974: Megjelenik a 3 kötetes “Environmenta Engineers’ Handbok” c. kézikönyvem, melynek révén Magyarországon is megismerik nevemet a szakmában dolgozó kollégák.

1977: Gusztáv Husák elnöksége idején, a Lázár kormány aláirja a Bős-Nagymarosi erőmű (BNE) megépitésére vonatkozó szerződést Szlovákiával. Bős tervezett kapacitása 720 MW, termelése évi 2,650 GWh, aminek értéke kb. évi 0.5 milliárd dollár, Nagymaros tervezett kapacitása 158 MW, áram termelése évi 580 GWh és a termelt áram értéke kb. évi 100 millio dollár.

1980: Szalai Sándor (a Magyar Tudományos Akadémia Bős-Nagymaros bizottságánk elnöke) : segitségemet kéri a terv kivitelezésének megakadályozásában.

1984: Magyaroországon megalakul a Bős Nagymarosi Erőművet (BNE) ellenző Duna Kör.

1989: Magyarország felmondja a BNE szerződést.

1991: Szlovákia megkezdi,  a Duna elterelését szolgáló C-Variáns épitését.

1992 Október 23: Vladimír Mečiar Dunacsúnnál elzáratja a Duna természetes medrét és Szlovákiába tereli a Duna vizének 80%-át.

1993: Szlovákia és Cseh ország külön válnak.

1996: Szlovákia beinditja a Bősi Erőművet, melynek maximális vizfolyási kapacitása 4,000 m3/s,  maximális vizesése 24 m és ilyen maximális körülmények között az áram termelési kapacitása 720 MW, valódi évi termelése 2,650 GWh, ami Szlovákia áramigényének 8%-átt biztositja.  A mai napig (2016) Szlovákia a Bősön terelt és magyar tulajdonú vizenergia kisajátitásáért  több mint 5 milliárd dollárral tartozik Magyarországnak.

1997, március 3:  Hágában megkezdődött a világ első nemzetközi környezetvédelmi pere: a Duna Per.

1997, március 26: Hágában ismertettem a “Kiegyezési Tervemet”.

1997: Lezajlott a Hágai Nemzetközi Biróság elött a “Duna Per” első fordulója, A biróság igy döntött:

1) Az 1977-es szerződés érvényben van,

2) Törvénytelen volt az elterelés,

3) A felek igyekezzenek közvetlen tárgyalásokon megegyezni a birósági döntés kivitelezésének mikéntjében és az anyagiak rendezésében, beleértve a károsult félnek járó kárpótlás összegének megállapitását és a törlesztés módját.

4) Ha a felek nem tudnának megegyezni, akkor térjenek vissza Hágába és a “Duna Per” második fordulójában a Hágai Nemzetközi Biróság dönt majd helyettük.

1998: Az év elején Szlovákia hajlandó egy olyan tentativ megegyezést kötni a Horn kormánnyal, melynek részeként Nagymaros (vagy Pilismarót) megépülne. Ezt a megegyezést,  az év második felében megválasztott Orbán kormány, elutasitja.

1999 június: A Magyar Szemle ismerteti a “Kiegyezési Tervemet”.

2015: A magyar Orbán és a szlovák Fico kormányok újabb megegyezést kezdeményeznek, mely  -egyenlőre a széles nyilvánosság elkerülésével és a Parlament jóváhagyása illetve a Hágai Biróság döntésének figyelembe vétele nélkül – véglegesitené a jelen helyzetet. Olyan hirek láttak napvilágot, melyek szerint Szlovákia tulajdonában maradna úgy a C Variáns, mint a bősi erőmű által termelt áram, nem növelnék  a Duna természetes medrébe engedett viz mennyiségét, hanem a természetes medret elzáró és részbenn magyar pénzből épitendő rmedergátakkal emelnék meg a vizszintet.

[153] A Bős-Nagymarosi vizlépcsőt illetően a következő irásaim jelentek meg a New York Timesben:

  1. “Austria Fouling Hungary’s Environment, 1988 Február 14,
  2. “Water Matters”, 1991, Aprilis,
  3. “Danube Faces Environmental Disaster” 1992 Junius 3,
  4. “Dams Theaten Enviropnments”  1992 Október 28,
  5. “Trying to Give Slovaks the Bad News” 1993 Szeptember 24,
  6. “Rivers Should Belong to All Nations”,  19985 Július 13,
  7. “Do Rivers Have Rights?” 1996 Május 2,
  8. “Danube’s Delta Needs Help” 1997 Október 19

[154] Vladimír Mečiar (1942 – ), Nős, felesége Magda, három gyermekük van. Ő maga szlovák politikus, jogász. Szlovákia háromszori miniszterelnöke és a 2010-től parlamenten kívüli Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomalapítója és elnöke. Csehszlovák Ifjúsági Szövetség (a KISZ csehszlovákiai megfelelője) helyi járási elnöke, 1962 és 1970 között a Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagja. 1974-ben jogi dioplomát kapott. 1990-ben a nagypolitikában teljesen ismeretlen Vladimír Mečiar hamarosan az ország legnépszerűbb politikusa lett. Ezután pártot alapított Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom néven, amely megnyerte az 1992-es parlamenti választásokat. Vladimír Mečiar volt az, aki Dunacsúnnál elzáratta a Duna természetes medrét és Szlovákiába terelte a Duna vizének 80%-át. A Duna dolgában összedolgoztak Horn Gyulával. Közben egyesek kapcsolatba hozták több, az ami titkosszolgálat által megrendelt és elkövetett büncselekménnyel, igy Michal Kováč köztársasági elnök fiának elrablásával. A 2010-es szlovákiai parlamenti választáson pártja 4,4%-os választási eredményét követően 20 év parlamenti jelenlét után kiesett a szlovák törvényhozásból.[5] A párt a 2012-es választásokon még inkább visszaesett (0,93%). 2012április 26-án Mečiar bejelentette, hogy lemond a pártelnökségről.

[155] Július Binder (1931-) egy Szlovákiában jól ismert mérnök aki egyben tagja a szlovák Parlamentnek is. A pozsonyi műegyetemen szerezte doktorátusát és az 1990-es évek elején ő irányitotta a Duna elterelését szolgáló a C-variáns kivitelezését és a Bősi Erőmű megépitését. Az első hágai perben nagy szerepe volt az inkompetens magyar delegáció “elsöprésében”. 1999-ig igazgatója volt a vizierőműveket üzemeltetőú  Vodohospodarska Vystavba (VVB) vállalatnak és igy felelős volt a Bősi erőmű karbantartásáért. Ez a poziciója megszünt, mert a szlovák belügyminiszter őt hibáztatta az erőmű rossz karbantartásáért, leromlott állapotáért. Binder később azt állitotta, hogy az erőműnek a Slovenské Elektrárne’s vállalat által való birtokbavétele ellenkezett a Hágai döntéssel.

[156] Paks bővitésével kapcsolatban:

teljes magyar energia fogyasztás 15%-a jön villamos energiából, a villany fogyasztásnak 43%-a jön Paksról, tehát Paks energia termelése 6.5%-a a teljes energia fogyasztásnak. Ha Paks kibővitése megtörténik, az egy további 7%-ot ad ehhez a termeléshez, persze csak addig amig az öreg reaktorok (melyek élettartama 2012-ben már lejárt) még működnek. Az öreg reaktorokat 2003, 2009 és 2016-ban kellett leállitani kisebb balesetek miatt, utoljára a mult hónapban, ami érthető is, elvégre 32 éves és az még egy autónaál is kezd sok lenni.

Az IEA ma $14.9 billióra saccolja a bővités teljes árát (ehhez adódik a kamat). Az orosz kölcsön $10 billió és 21 éves téritésre, 4-5%-os kamattal adják. Az épitkezés 2018-ban kezdődne, nagyrészt orosz munkaerővel. Az EU Commission pert inditott, mert EU megkövetelte volna a “szabad versenyt” és ez nem volt.

Akit részleteiben is érdekel az egész atomipar biztonságának a kérdése, elolvashatja az arról irt könyvemet:

http://www.amazon.com/Automation-Can-Prevent-Next-Fukushima/dp/087664017X

[157] A Lobbi munkája eredményeinek érzékeltetésére itt felsorolom, hogy csak egyetlen amerikai ujságban és csak egy témakörben (magyar kisebbség helyzetéről) hány irásunk jelent meg az elmúlt két évtizedben:

  • York Times, “Imagine am East Europe Minus Ethnic Tension” 8-20- 1990 (http://www.nytimes.com/1990/08/20/opinion/l-imagine-an-east-europe-minus-ethnic-tension New -406390.html)
  • New York Times, “Serbs Endanger Displaced Hungarians” 9-22-1990 (http://www.nytimes.com/1990/09/22/opinion/l-serbs-endanger-displaced-hungarians-938190.html)
  • New York Times, “From East Europe to Mideast” 4-13-1991 (http://www.nytimes.com/1991/04/13/opinion/l-from-east-europe-to-mideast-water-matters-839291.html)
  • New York Times, “West an East” 10-31-19923 (http://www.nytimes.com/1992/10/31/opinion/l-west-and-east-dams-threaten-environments-654692.html)
  • New York Times, “Trying to Give Slovakians the Bad News” 9-30-1993 (http://www.nytimes.com/1993/09/30/opinion/l-trying-to-give-slovaks-the-bad-news-599293.html)
  • New York Times, “Hungarians Mourn Their Prime Minister, Rehabilating Horthy” 12-20-1993 (http://www.nytimes.com/1993/12/20/opinion/l-hungarians-mourn-their-prime-minister-rehabilitating-horthy-913893.html)
  • New York Times, “Even ex-Communists Cann Be Patriots” 8-19-1994 (http://www.nytimes.com/1994/08/19/opinion/l-even-ex-communists-can-be-patriots-006092.html)
  • New York Times, “Hungarians of 1956 Fought for ideals” 10-7-1994 (http://www.nytimes.com/1994/10/07/opinion/l-hungarians-of-1956-fought-for-ideals-464813.html)
  • New York Times, “Hungary’s Liberals” 3-5-1995 (http://www.nytimes.com/1995/03/05/opinion/l-hungary-s-liberals-088195.html)
  • New York Times, “Slovakia Uses Language in Ethnic War” 11-20-1995 (http://www.nytimes.com/1995/11/20/opinion/l-slovakia-uses-language-in-ethnic-war-050970.html)
  • New York Times, “Bravery of Fighters” 10-3-1996 (http://www.nytimes.com/1996/10/03/opinion/l-bravery-of-fighters-630080.html)
  • New York Times, “Ethnic Assimilation isn’t Europe’s Goal” 10-6-1998 (http://www.nytimes.com/1998/10/06/opinion/l-ethnic-assimilation-isn-t-europe-s-goal-198820.html)
  • New York Times, “Respect New Borders” 2-19-2000 (http://www.nytimes.com/2000/02/18/opinion/l-respect-new-borders-876410.html)
  • New York Times, “Rights for Hungarians” 12-12-2001 (http://www.nytimes.com/2001/12/12/opinion/l-rights-for-hungarians-619663.html)
  • New York Times, “Hungarian Minorities” 6-26-2006″ (http://www.nytimes.com/2006/06/26/opinion/l26hungary.html?_r=0&mtrref=search.aol.com&gwh=A0E563D349C8A408428A6A3D58507C5D&gwt=pay&assetType=opinion)
  • New York Times, “A Racehorse Lifts Hungary” 4-21-2009 (http://www.nytimes.com/2009/04/22/opinion/l22hungary.html?mtrref=search.aol.com&gwh=D416DFB2D90E8652289F4ABA909D47FD&gwt=pay&assetType=opinion)
  • New York Times, “Brussels vs. Budapest” 1-5-2016 (http://www.nytimes.com/2016/01/06/opinion/brussels-vs-budapest.html?mtrref=search.aol.com&gwh=14E4C0DF28D923A3B3A97C49A0CA8982&gwt=pay&assetType=opinion)

[158] Tóth Ilonka (1932, október 23-1957 június 271956-os forradalmat követő megtorlás során kivégzett, szigorló orvos volt, akit 1957 június 27-én, a kivégzése után még egy fél óráig lógni hagytak a bitófán. Ő 1956-ban a Péterfy Sándor utcai kórházban dolgozott és e mellett a Domonkos utcai kórházban nyomtatott és Obersovszky Gyola által szerkesztett illegális lap, az “Élünk” kiadásában is részt vett.

A vád ellene az volt, hogy 1956. november 18-án, két társával (Gyöngyösi Miklós, és Gönczi Ferenc), az “Élünk” lap felfedezése miatti félelmükben megöltek egy Kollár István nevű férfit, akiről azt hitték, hogy ÁVHs és a lap után kutat. A vád  állitása szerint, az illetőt Gyöngyösiék megverték, majd Tóth Ilona elaltatta és a nyakába, karjába fecskendezett benzines, illetve morfiumos injekciókkal kísérlete megölni és amikor ez nem sikerült, levegő injekciót szúrt a szívébe, társai pedig az eszméletlen férfi nyakára tapostak. Végül Tóth Ilona egy bicskával Kollár István szívébe szúrt. A per folyamán a vádlottak beismerték tetteiket.

Nékem úgy tünik, hogy Tóth Ilonka pere koncepciós per volt, melynek legfőbb célja Tóth Ilona és társai ügyén keresztül a forradalom és a forradalmi ifjúság lejáratása volt. Azt is gondolom, hogy Tóth Ilonka ée társainak vallomását erőszakkal kényszeritették ki. A következő okokból gondolom ezt:

·       Dr. Juhász Krisztina neurológus orvosnak korabeli vizsgálata szerint Tóth Ilona mindkét talpa “néma” volt, ami a talpa durva gumibotozására utalhat. Hasonlóan nyilatkoztak Dr. Balassa László igazságügyi elmeorvos-szakértő, dr. Kelemen Endre egyetemi tanár, dr. Juhász Pál egyetemi tanár és dr. Nyírő Gyula egyetemi tanár az általuk 1957. február 22-én írt szakvéleményükben: “mindkét oldalt néma a talp. A súlyos neurológiai tüneteknek egyetlen oka lehet az egyébként egészséges, sportoló fiatal lánynál: a vizsgálat során elszenvedett súlyos fizikai bántalmazás.”  Olyan (megerősitetlen) állitások in napvilágot láttak, hogy Tóth Ilona hullájának hiányzott az ujjhegye.

·       Az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet altatószert, chlorethylt, morfint és benzint Kollár István  vérében vagy holttest részeiben még nyomokban sem tudott kimutatni. Minden orvos egyetértett abban, hogy a holttestben nem voltak kimutathatóak a vád szerinti vegyi anyagok és a testen  nem voltak szúrásnyomok.

·       Magának az áldozatnak, Kollár Istvánnak személyazonossága a mai napig nem tisztázott. Dr. Kahler Frigyes példáúl, a 1992-es feltárásai során megkereste a BM-et, ahol közölték, hogy az 1930-ban született (tehát ugyanakkor, amikor a holttest) Kollár István 1952-től 1981-ig szolgált a BM kötelékében és halálakor 1981-ben ezredes volt.

·       A vád olyasvalakit aki tanúja lett volna a gyilkosságnak, nem tudott felmutatni.

A fentiek alapján én úgy gondolom, hogy Fővárosi Bíróságnak 2001-ben született döntése, mely Tóth Ilonát a köztörvényes bűncselekmény elkövetése alól felmentette, és az 1957-es eljárást semmisnek nyilvánította, valószinüleg megalapozott volt.

[159] http://www.nytimes.com/2007/02/21/education/21education.html?_r=0&mtrref=search.aol.com&gwh=DD9048F6004C1D33DDC869C134A02CF6&gwt=pay

[160] Magyar Holokauszt: 

  • Az 1910-es népszámláláskoz 911,000 zsidó honfitársunk élt a 18 milliós Magyarországon., mig a második világháború elején cca. 725,000,  mely szám 1941-1943 között 800,000-re emelkedett a Galiciából, Jugoszláviából, Szlovákiából és Romániából befogadott menekültek révén.  Közülük a háború végére kb. 250,000-an maradtak életben az egész országban és cirka 120,000-en Budapesten. Ma Magyarországon 150,000 a zsidó származású állampogárok száma. Nem vagyok történész (műszaki szakember vagyok), lehet, hogy vitathatóak ezek a számok, -melyeket legjobb tudomásom szerint gyüjtöttem össze -, de annyi biztos, hogy hazánk elveszitette, a tehetséges, tanult és alkotó zsidó honfitársainak hatalmas hányadát.
  • 1944 Március 19-ig Magyarországon nem volt deportálás. Amikor 1944 március 19-én a németek megszállták Magyarországot, Otto Adolf Eichmann SS-főtiszttel együtt megérkezett Magyarországra az ő 2-300 emberből álló “Sonderkommandója”, melynek feladata a zsidóság deportálásának megszervezése, gettókba gyűjtése, a sárga csillag viselésének a bevezetése, stb. volt. Maguk a deportálások csak májusban kezdődtek és akkor a németek azt állitották, hogy munkaszolgálra viszik őket.
  • 1944. március 21-én német felszólításra megalakult Budapesten a Magyar Zsidók Tanácsa, – egy összekötő szerv a német hatóságok és a zsidóság között -, melyet egyesek a németekkel való kollaborációval vádolnak. Ezt a feltételezést alátámasztja, hogy 1944április 10-én Rudolf Vrba és Alfred Wetzler, – két zsidó származású szlovák állampolgár -, megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból és április második felében egy 32 oldalas jelentést tett az Auswitzben végbenenő gyilkolásról. Ezt a dokumentumot “Auswitz Protokolnak” (Auschwitzi jegyzőkönyv), hivják.  Ezt a “Protokolt” eljuttatták többek között a Magyar Zsidók Tanácsának is, de azt ők (Vrba és Wetzler állitása szerint), német nyomásra eltitkolták. Vrba és Wetzler állitását megerősítette a budapesti születésű Ernest Stein cionista ellenálló is, aki szerint Kasztner Rudolf cionista vezető Adolf Eichmannal 1.5 millió dolláros egyezséget kötött 1,685 zsidó származású személy kiváltására (köztük voltak az ő családtagjai, barátai, írók, művészek, rabbik, cionista vezetők). Az általa szervezett „Kasztner-vonat” 1944június 30-án hagyta el Budapestet és utasai bergen-belseni kitérővel épségben megérkeztek Svájcba.
  • 1944 május 15-én, az Eichmann kommandó irányitásával megkezdődött és július 11-ig folytatódott a vidéki zsidóság deportálása. Magában deportálások lebonyolításában az Eichmann kommando nem vett részt, azt a Baky László irányitotta csendőrség és a magyar vidéki államaparátus végezte. Ezek a deportálások Budapestet még nem érintették. Veesenmayer német nagykövet szerint, május 15 és július 11 között437,402 honfitársunkat hurcolták el.
  • 1944 május 15 után Horthy Miklós tudott a munkaszolgálatra való deportásásokról, de azt, hogy őket nem munkaszolgálatra hanem gázkamrákba viszik, azt nem tudta és arról csak akkor értesült amikor a fent már emlitett Auschwitz-jegyzőkönyvet a budapesti zsidótanács eljuttatta hozzá.  Nekem az az érzésem, hogy Horthy már korábban is sejthette, hogy nem csak munkaszolgálatról van szó, elvégre oda gyermekeket meg asszonyokat nem vinnének, meg azért is, mert ugyan a Magyar Zsidók Tanácsa el hallgatta az Auswitz Protocolt, az már május elején megérkezett a Vatikánba és Washingtonba is, és ezek a források nem valószinü, hogy titokban tartották volna.
  • 1944 június 15: Stein Rudolf állítása szerint a Magyar Zsidók Tanácsa a Protokol létezését több, mint egy hónapig elhallgatta és csak június második felében juttatták el azt a kormánynak, az egyházi vezetőknek és Horthynak magának, akik állitásaik szerint, akkor értesültek először a gyilkolásról és azonnal akcióba léptek.
  • 1944 június 19: Serédi Jusztinián hercegprímás megfenyegette Sztójay Döme miniszterelnököt, hogy ha nem állitja le azonnal a deportálásokat, úgy ő egy a deportálásokat elítélő pásztorlevet  fog felolvastatni az ország minden templomában.
  • 1944 június 20: A magyarországi protestáns egyház vezetői is formálisan tiltakoztak a deportálások ellen.
  • 1944 június 23: Magyar Zsidók Tanácsa végre egy Horthy Miklósnak küldött levelében részletesen leírta, hogy mi történik Auswitzban.
  • 1944 Junius 26-án Horthy parancsot adott a transzportok leállitására, de azt a Baky vezette csendörség leszabotálta és a helyett fegyveres puccsot tervezett Horthy ellen. Horthy az emlékirataiban erről igyír: “….. Erre a hírre az Esztergom mellett állomásozó páncéloshadosztályt Budapestre rendeltem, és a budapesti csendőrség parancsnokát utasítottam, hogy ha kell, erőszakkal akadályozza meg a zsidók elszállítását….Hogy a Budapesten lévő zsidóságot ez a közbelépésem mentette meg, azt hivatalosan tanúsítja a magyar zsidóbizottságnak az a nyilatkozata, amelyet annak tagjai, Stern Samu, Pető Endre dr. és Wilhelm Károly dr. 1946. febr. 3-án állítottak ki.
  • 1944 Július 6-án Horthy Budapastre rendelt egy, Koszorús Ferenc parancsnoksága alatt álló és  Esztergom mellett állomásozó magyar páncélos hadosztályt, mely ugyan fegyveres harc nélkül, de jelenlétének fenyegetésével, a főváros elhagyására kényszeritette az Eichmann komandót kiszolgáló Baky László csendőr zászlóaljait. Ez fellépés hozzájárult ahhoz, hogy Budapest zsidóságának nagy része megmenekült. A Hitler által megszállt Európában, tudomásom szerint ez volt az egyetlen eset, amikor egy, a németekkel szövetséges és a németek által megszállott ország, a zsidó lakosságának megmentésére felhasználta a reguláris hadseregét.
  • Július 11-én Horthy Miklós kiutasitotta a  “Sonderkommandót” és Eichmann elhagyta az országot. Ennek eredményeként október 17-ig szüneteltek a deportálások.
  • 1944július 18-án Horthy felkérte az antant hatalmaknak, hogy fogadják be a még nem deportált zsidó származású magyarokat és megigérte, hogy ha befogadják őket, úgy Magyarország elvégzi a külföldre való evakuálásukat. Ezt a tervet nyugatról nem támogatták. Nekem úgy tünik, hogy e témakörben további kutatásra lenne szükség annak megállapitására, hogy tulajdonképen kik és miért utasitották el ezt a tervet?
  • Augusstus 29-én Horthy Miklós lemondatta a németbarát Sztójay Döme miniszterelnököt és helyére Lakatos Gézát nevezte ki miniszterelnöknek. Sokak szerint e lépésnek volt köszönhető, hogy átmenetileg megmenekült a Budapesten összezsúfolódott, egyes források szerint a város lakosságának 25%-át kitevő, közel negyedmillió zsidó állampolgár.
  • 1944 Október 11-én a Faragho Gábor tábornok vezette fegyverszüneti delegáció Moszkvában aláirta a fegyverszüneti feltételeket (hadüzenet Németországnak, visszavonulás az 1937-es határok mögé) és Október 15-én a magyar rádiók beolvasták a kormányzó fegyverszüneti parancsát. Ugyanezen a napon a szoviet csapatok elfoglalták Szegedet és Debrecent.
  • Október 15-én délelőtt, egy németSS-különítmény Otto Skorzeny vezetésével elrabolta ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó még élő egyetlen gyermekét. A németek a következő napokban az ő sorsával zsarolták a fiáért aggódó idős kormányzót. A zsarolásnak ő másnap engedett és október 16-án visszavonta a fegyverszüneti hadparancsát, majd miniszterelnöknek kinevezte Szálasi Ferencet a nyilaskeresztesek vezetőjét.
  • Szálasi Ferenc hatalomrajutásakor Eichmann visszatért Magyarországra és mivel vonat-transzportációval már nem rendelkezett, november 6-án gyalogos halálmenetben inditott el  50,000 munkaképes (zsidó) férfit a nyugati határ felé. Ekkor hozzávetőlegesen egy negyed millió zsidó élt Budapesten.
  • 1944 november és 1945 február között a nyilasok már csak ilyen halálmenetekben, gyalog tudták az ausztriai haláltáborokba küldeni áldozataikat, illetve Budapesten gyilkoltak. Egyes források szerint 3,600 embert a Dunába löttek.
  • 1946 Március-Áprilisában, Tildy Zoltán miniszterelnöksége idején, Szálasi Ferencet, Jaross Andort, Baky Lászlót és Endre Lászlót felakasztották.

[161] A  Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának egyik módja a kitelepítés volt. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok „kényszerlakhelyre” történő átköltöztetését és általában mezőgazdasági jellegű munkára kényszerítését jelentette. A kitelepítések többségét 1948 és 1953 között hajtották végre.

A kitelepítések bevallott célja az “osztályellenség” (például a gazdagabb parasztok, nemesek, a politikai ellenzék és az önállóan gondolkodó européer értelmiség) elleni csapásmérés, illetve lakásaiknak megszerzés volt, mert ezekbe a lakásokba költöztették a kommunista funksionáriusokat. A kitelepítettek embertelen körülmények között, közművek (fűtés), szakszerű orvosi (bábaaszonyi) ellátás és fizetés nélkül éltek. Az én feleségem példáúl 7-ed magával (3 generációval) egy szobában. A leghírhedtebb kényszermunka táborok a hortobágyi „szociális” táborrendszer és Mátrában a recski, büntető jellegű kényszermunkatábor voltak. A  kitelepítés közvetlenül mintegy 300 ezer embert érinthetett, mig közvetetten, – tehát olyanokat akik a hivatalos kitelepítést elkerülendő, Budapestről vagy a megyeszékhelyek belvárosaiból mindenüket hátrahagyva önként elköltöztek -, további 550 000-et.

[162] Raoul Wallenberg (1912-1947) egy svéd nagytőkés családba született, épitész végzettségű üzletember volt. Dolgozott Dél-Afrikában, Palesztinában, majd 1941-ben Stockholmban egy magyar-svéd élelmiszer kereskedelemmel foglalkozó bevándorolt magyar zsidó, Lauer Kálmán által vezetett céghez került.

Lauer 1944 májusában elérte. hogy Wallenberget kinevezzék a svéd követség titkárának és Magyarországra küldte azzal a céllal, hogy egyrészt a március 19-i német megszállás után megszakadt üzleti kapcsolatait felújitsa, másrészt, hogy Lauer apósát és anyósát, valamint néhány más hozzátartozóját Svédországba kihozza. Budapesten, részben az amerikai War Refugee Board (WRB – Háborús Menekültek Bizottsága) anyagi támogatásával végezte zsidó mentő munkáját.

1944 augusztusában, Magyarország megpróbált kilépni a háborúból és valószinüleg azért, hogy ebben elnyerje  a szövetségesek jóindulatát, a magyar hatóságok megengedték, hogy több ezer, főleg gazdag magyar zsidót a kövbetségek külföldi állampolgárként kezeljenek és védőokmányokat adjanak nekik. Ez a helyzet a nyilasok hatalomra jutásával sem szünt meg, mert Szálasi eleinte a védőokmányok kiadásának az engedélyezésével remélte elérni, hogy a semleges államok legálisnak ismerjék el kormányát. Igy a pápai nuncius és a Nemzetközi Vöröskereszt segitségével, a semleges követségeknek megengedték a nyilasok a mentő útlevelek kiadását. Decemberben aztán már látta Szálasi, hogy a svédek mindennek ellenére sem fogják elismerni kormányát és ezért betiltotta a mentőútlevál akciót, majd később több száz svéd védettet el is hurcoltak, megkínoztak, majd a Dunába lőttek a nyilasok.

Wallenberg hősi igyekezete több mint tizezer zsidó életét mentette meg. A svéd követség 20,000 mentő útlevelet adott ki, “svéd házakat” hozott létre és Wallenberg még a félelmetes halálmenetek idején is, személyesen harcolt minden egyes magyar zsidó életéért. Szemtanuk állitása szerint még a halálvonatok mellett is futott és osztotta a mentő útleveleket.

Wallengerget 1945  januárr 16.-án a Nemzetközi Vöröskereszt Benczúr utca 16 alatti irodájában fogták el az oroszok. Bulganyin hadügyminiszter-helyettes január 17-én kelt és Malinovszkijnak küldött távirat parancsa szerint,  Wallenberget letartóztatták és Moszkvába szállitották, ahol az NKVD tartotta fogva. 1945. március 8-án szovjetek által kontrolált Magyar Rádió bejelentette, hogy Wallenberget a Debrecenbe vezető úton, a nyilasok vagy a Gestapo ügynökei meggyilkolták. Később a szovietek nyilvánosságra hozták a Ljublankai börtönkórház Szmolcov nevű vezetőjének jelentését, mely szerint Wallenberg 1947. július 17-én a Lubjankai börtönben szivszélhüdésben halt meg. Egy fél évszázad kellett ahhoz, hogy 2000 novemberében, Alexander Yakovlev kormányképviselő végre bejelentse, hogy nem szivszélhüdésben halt meg, hanem a Lubjankai börtönben a KGB kivégezte. Azt a mai napig sem tudjuk, hogy mi volt a vád ellene, ugyan elképzelhető, hogy a WRB kapcsolatai miatt amerikai kémnek gondolták.

[163] Az első magyart, Michnay László adventista lelkészt (egyházelnököt) 1964 május 5-én tüntették ki.  A “Népek Igaza” kitüntetetést elnyerők között vannak:

Almásy László és Tiborid. Antall JózsefApor VilmosBay ZoltánFerenczfalvi KálmánFerenczy Béni és felesége, Gidófalvy Lajos Horthy Istvánné, Edelsheim Gyulai IlonaJárosi Andor és felesége, Karády KatalinKarig SáraKeken AndrásKirály BélaKisházi Ödön, Popik Ervin, Kopácsi József és felesége valamint fiuk SándorKoren Emil és felesége, Márton Áronnagybaconi Nagy VilmosOcskay LászlóOlt Mária és apja Láng József, Ottlik Géza és felesége, Pátzay Pál és felesége, Raile JakabReviczky ImreSalkaházi SáraSlachta MargitSztehlo GáborSzabó KárolySzalai PálSzőnyi István és felesége valamint gyermekeik: Péter, Jolán és ZsuzsannaSztehlo GáborVámbéry Rusztem,  Várkonyi Géza és testvére Várkony Gyula és felesége valamint fiuk Richárd, Zsindely Ferenc és Zsindelyné Tüdős Klára és sokan mások.

[164] Esterházy János (1901-1957) előkelő főnemesi családból származott. Anyja, Elżbieta Tarnowska lengyel grófnő volt, apja, Esterházy János Mihály aki az Esterházyak galántai ágához tartozott, dédapja az 1849-ben kivégzett báró Jeszenák János nyitrai kormánybiztos.  Ő 1924.október 15-én elvette Serényi Lívia grófnőt és a házasságból két gyerekük született, János és Alice.

Politikus és ujságiró volt, aki ezt irta, Trianon után amikor elszakitották tőlünk a Felvidéket:

“itt maradok köztetek és veletek fogom átélni a rossz napokat is… mert ha másokat maradásra biztatok, én sem mehetek el innét”

  1. 1932.december 11-én az Országos Keresztény Szocialista Párt elnöke lett. Az 1935-ös választásokon Kassán bekerült a csehszlovák parlamentbe.

bécsi döntés után, Esterházy János ezt is mondta:

 „Mi a szlovák népet mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is. Az ezeréves sorsközösség az Úristen műve volt, és ezt a sorsközösséget emberi erő szét nem bonthatja.”

Ő volt a szlovák parlament egyetlen magyar képviselőjele és szintén ő volt az egyetlen képviselő, aki 1942.május 15-én nem szavazta meg az 68/1942-es alkotmányi törvényt, mely a zsidóság kitelepítéséről szólt.

„A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt” mondta.

1944-ben zsidókcsehekszlovákoklengyelek százainak segített a szökésükben. aztán, a szlovák Nemzeti Bíróság 1947szeptember 16-án Pozsonyban halálra ítélte. Később, 1949-ben “kegyelemben részesült” és életfogytiglant kapott. Külső segítséggel alkalma lett volna megszökni, de ezt elutasította, mondván:

“Nem vagyok bűnös, miért szöknék?”

Az 1955-ös általános amnesztia során a büntetését 25 évre csökkentették. Csehszlovákia majdnem minden börtönében raboskodott, míg 1957március 8-án a morvaországi Mírov börtönben meghalt. Rehabilitációja sem Csehországban, sem Szlovákiában a mai napig nem történt meg. Hivatalosan továbbra is háborús bűnösként tartják számon!

 

[165] 1848-ban Sátoraljaújhelyről mintegy 100 zsidó nemzetőr vonult Kassára, egy a Friedlieber Albert őrmester által kurucz dallamra szerzett verset énekelve. Nagy Károlyban a lovas nemzetőrségnél a zászlótarló volt zsidó és Bezdán a kapitány is az volt. Szegeden, az u. n. öregek csapatjának kapitányává Kohn A. kereskedőt választották és az ő feleségét kérték fel a csapat zászlajának felszentelésekor “zászlóanyának”.

[166] Angyal István, Ascher Oszkár, Básti Lajos, Cukor George, Curtis Tony, Czóbel Béla, Darvas Lilli, Déry Tibor, Faludy György, Fejtö Ferenc, Fényes Adolf, Fenyö Miksa, Fischer Anni, Füst Milán, Gábor Dénes, Gellért Oszkár, Goldberger Leó, Goldmark Károly, Gombaszögi Ella, Gózon Gyula, Heltai Jenö, Herzl Tivadar, Hevesy György, Ignotus Pál, Kabos Gyula, Kálmán Imre, Karinthy Frigyes, Kármán Tódor, Kertész Imre, Koestler Arthur, Korda Sándor, Ligeti György, Mécs László Moholy-Nagy Laszló, Neuman János, Ormándy Jenö, Örkény István, Polányi Mihály,  Pulitzer József, Rejtö Jenö, Riesz Frigyes, Rodolfó, Rotschild Klára, Rózsahegyi Kálmán, Ruttkai Éva, Salamon Béla, Sik Sándor, Solti György, Starker János, Szabolcsi Bence, Szép Ernö, Szerb Antal, Szilárd Leó, Szomory Dezsö,  Teller Ede, Törzs Jenö, Weisz Manfréd, Vambéry Rusztem, Wigner Jenö, Zelk Zoltán, Zerkovitz Béla

[167] Mécs Imre a “Zsidó Hősök a Forradalomban” cimű irásában felsorol egy tucat zsidó származású honfitársunkat akik az életüket adták a magyar szabadságért. Angyal Pistáról igy ir:
“A halálsoron, a Kisfogházban, Angyal István zárkájába kerültem, akinek bölcsessége és derűje átsegített a megrázkódtatáson. Csodáltam ezt a nagyszerű jellemet, akit 16 évesen, édesanyjával és nővérével hurcoltak Auschwitzba, s végig kellett néznie, amint nővérét felakasztják szökési kísérletért, édesanyját pedig elégetik. Hamvai ott szóródtak szét, a legnagyobb magyar temetőben, több százezer honfitársunkéval együtt. Ebben a fiatalemberben a gyűlölet szikráját sem éreztem hazája iránt, pedig lehetett volna oka rá. Ott, a halál torkában, ahol szinte semmi esélyünk sem volt az életben maradásra, átlényegültünk, szinte szellemtestekké váltunk. Kezdtük emelkedetten, madártávlatból, de élesen látni az eseményeket, a történelmet, múltunkat, sorsunkat. S megnyugodtunk, kedélyünk magához tért; fura, de vidámak voltunk, hiszen leszámoltunk életünkkel, és átestünk a hegeli szabadságkritériumon: beláttuk a rettenet szükségszerűségét. S rengeteget beszélgettünk, szinte mindenről. Pista a közösségek híve volt, tőle hallottam először a kibucokról, ahová el szeretett volna jutni, de tudta, hogy soha nem fog.

Anekdotikus történet: amikor Pistával a bokszban sétáltunk, odaszólt nekem a körletparancsnok: maga zsidó? Meglepve válaszoltam: nem vagyok. Nekem azt mondták, van itt egy nagyon okos zsidó – maga az? No ne szégyellje, a zsidó is ember. Nyilván a szemüvegem miatt esett rám a választása. Angyal Pista ott kuncogott mögöttem, és elnevezett Mojsénak, én meg őt Slojménak. Igen, bárki lehet elnyomott, üldözött, akár zsidó.”

[168] Otto Adolf Eichmann (1906-1962) Németországban született és Ausztriában nevelkedett, ahol édesapjának bánya vállalata volt. Ő maga villamosmérnöknek tanult, de tanulmányait pénzhiány miatt nem tudta befejezni. 1927-től, mint olaj eladó ügynök dolgozott, majd 1932-ben belépett a náci pártba és Himmler kinevezte a Zsidóügyi Tudományos Múzeum élére. 1937-ben Palesztinában tanulmányozta a zsidó kivándorlás lehetőségeit.  Az európai zsidók deportálását Eichmann irányította, a német megszállás után leghosszabb ideig Magyarországon tevékenykedett. Az akkori német nagykövet Veesenmayer szerint 1944 május 15 és július 11 között 437,402 zsidó deportálását vezette, majd a nyilas hatalomátvétel után visszatért Budapestre és munkaképes zsidó férfiak gyalogos halálmenetét szervezte a külföldi kényszermunka táborokba. A világháború után négy évig Németországban favágóként bujkált, majd feleségével és fiával együtt, vatikáni útlevéllel Argentínába szökött. Innen a Moszad ügynökei 1960-ban elrabolták és elkábítva Izraelbe csempészték, zsidó bíróság elé állították, halálra ítélték és 1962. május 31-én felakasztották

[169] Szálasi Ferenc (1897-1946) Kassán született, apai ágon Szálasi ősei örmények voltak, édesapja idősebb Szálasi Ferenc Pozsonyban járt katonai iskolába, majd a hadseregnél lett tisztviselő. Mind a négy fia követte példáját: Béla, Károly és Ferenc tényleges tiszt, Rezső pedig tüzérszertári tisztviselő lett. Szálasi anyja, Szakmár Erzsébet – akinek ereiben szlovák és ruszin vér is csörgedezett – mélyen vallásos görög katolikus nő volt.

Szálasi 1915-ben, hadnagyi rendfokozatban a frontra került és 36 hónapon át teljesített frontszolgálatot192021-ben elvégezte a hajmáskéri alantos tiszti tanfolyamot, Miskolcon szolgált a 13. honvéd gyalogezrednél, majd1923-ban jelentkezett a vezérkari tiszteket képző tanfolyamra a Ludovikán1926 februárjától 1929-ig a Vezérkari Főnökség (VKF) tábornoki és vezérkari továbbképzés és a vezérkari személyügyek osztályán szolgált és 1933május 1-jén, 36 évesen vezérkari őrnagy lett.

Előléptetésének évében Szálasi megjelentette 46 oldalas könyvecskéjét, mely  hatalmas vihart kavart, mivel egy katonatiszt nem politizálhatott. Büntetése 20 napi állomásfogság lett, és a vezérkarból is kizárták. 1935március 1-jei hatállyal helyezték nyugállományba ami számára a politikai szerepvállalás kezdetét jelentette. Elintitotta a hungarista mozgalmat, melynek fontos vonása volt a zsidók és a cigányok ellen irányuló, mind vallási, mind faji színezetű gyűlölet és az is, hogy a „turáni fajba” tartozó magyarokat egyenrangúnak ítélte az „árja fajjal”. Pártja forradalmi rendszerváltást hirdetett, amelyet a totális hatalom elnyerésével kívánt biztosítani. Ezért 1937-ben letartóztatták és tíz napig őrizetben tartották. Ezután többször alapitott új pártot melyeket betiltottak és ő a a szegedi Csillagbörtönben töltötte büntetését, amit1940 februárjában 3 év, 1 hónap és 23 nap időtartamban véglegesítettek. Onnan a második bécsi döntés idején szabadult.

A német megszállók csak 1944 augusztusában, a román kiugrás és Horthy hasonló irányba tett lépései hatására álltak végül Szálasiék mögé és október 15-én a kormányzó kiugrási kísérletét követően a német és nyilas csapatok megszállták a főváros stratégiai fontosságú pontjait és este pedig Szálasi bejelentette a rádióban a hatalomátvételt és a háború folytatását majd november 4 után totális diktatúrát vezetett be. Szálasi és köre rendületlenül hitt a német csodafegyverek erejében és barbár módon gyilkolta a budapesti zsidóságot, mely eddig megmenekült. kb. 3600 magyar zsidót “lőttek a Dunába” és összességében mintegy 65 000–70 000 budapesti zsidó veszett oda a halálmenetekben, a gettó embertelen körülményei közepette, illetve a kivégzések során alig négy hónap alatt..

Miután nyugatra menekült, 1945 Május 5-én  amerikai fogságba esett és az amerikaiak október 3-án kiadták Magyarországnak. Ellene 1946.február 5-én népbírósági eljárás indult, amelynek keretében végül március 1-jén halálra ítélték az emberiesség elleni és háborús bűntettekért. Szálasit március 12-én 15:24-kor akasztották fel, egy napon Vajna Gábor nyilas belügyminiszterrel, Beregfy Károly hadügyminiszterrel, Rajniss Ferenc nyilas vallás- és közoktatási miniszterrel és dr. Gera József ideológussal és propagandistával. A volt nyilas vezért ismeretlen, a mai napig meg nem talált sirba temették el.

[170] Baky László (1898-1946) Katonatisztként vett részt az első világháború harcaiban, később csendőrőrnagy lett, de 1938.szeptember 1-jei hatállyal nyugdíjaztatta magát, hogy politikai pályára léphessen. 1944-ben a Belügyminisztérium politikai államtitkára lett. Augusztus 7-én a Parlamentben az SS a Baky és Pálffy által vezetett nyilas képviselőcsoport aktív közreműködésével buktatta meg Imrédyt, aki vonakodott megkötni a szerződéseket számos, zsidó tulajdonban lévő magyar iparvállalat német kézbe való átruházásáról a tulajdonosok külföldre (Portugáliába) juttatása fejében.Jaross Andorral és Endre Lászlóval együtt szervezte meg a magyarországi zsidók koncentrációs táborokba szállítását. 1944 szeptemberében Horthynyomására leváltották, de a nyilas hatalomátvételt követően a Nemzetbiztonsági Iroda vezetője lett. A szovjetek elől nyugatra menekült, de amerikai fogságba esett és mint háborús bűnöst, kiadták Magyarországnak. Perét Endre Lászlóéval együtt tartották. A népbíróság mindkettejüket kötél általi halálra ítélte. 1946március 29-én végezték ki Budapesten.

[171] Endre László (1895-1946) Az első világháborúban 1915-től huszártisztként vett részt. 1918-ban jogi diplomát szerzett a Budapesti Tudományegyetemen. 1921 őszén részt vett a Burgenland elcsatolását megakadályozni kívánó nyugat-magyarországi felkelésben a maga szervezte fegyveres különítményével. 1923-ban Gödöllőn kinevezték főszolgabíróvá, mely tisztséget 15 éven át töltötte be. 1935-ben jelent meg könyve Hatalom és igazság címmel, melyben szélsőséges nézeteit hangoztatta. Később Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjaként hozott ,antiszemita jellegű jogfosztó rendeletei gyorsították a fasiszta terror kibontakozását az egész országban.

1944 áprilisától a Sztójay-kormányban a belügyminisztérium közigazgatási államtitkára; a német megszállókkal, többek között Adolf Eichmann-nal szorosan együttműködött. Jelentős szerepet játszott a magyarországi vidéki zsidóság deportálásában. Horthy Miklós kormányzó megpróbálta őt is és Baky Lászlót is leváltatni. A nyilas hatalomátvétel után, 1944. október 29-én Szálasi a hadműveleti területek polgári közigazgatásának kormánybiztosává nevezte ki és igy a szovjet csapatok előrenyomulását követően az ország kiürítésének egyik irányítója volt.

1945 márciusában Németországba menekült, ott az amerikai csapatok fogságába esett és a magyar állam kérésére kiadták. A Népbíróság mint egyik háborús főbűnöst kötél általi halálra ítélte, amit 1946március 28-án hajtottak végre.

[172] Szamuely Tibor ( született Syamueli, 1890-1919) a zsidó származású terménykereskedő Szamueli Lajos és Farkas Cecilia gyermeke, ujságiró és politikus, a Tanácsköztársaság idején hadügyi népbiztos helyettes, az első világháborút követő kommün terrorszervezetének vezetője. Ő már Oroszországban  kivégeztetett több mint 100 hadifogoly magyar tisztet – akik nem voltak hajlandók belépni az orosz vörös gárdába -, majd Magyarországon, mint a “Lenin fiuk” parancsnoka és mint a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének elnöke gyilkolt tovább. A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik. Idézet egy korabeli naplóból:

    “Szamuely különvonata május 4-én az abonyi tározóvágányon állt, innen gépkocsin indult reggel Szolnokra rögtönbíráskodni. Indulás előtt az abonyi letartóztatottak közül két férfit ítélt még halálra. A hóhér ezúttal is Stern Mózes volt. Piros Jenő 37 éves kereskedőt és K. Molnár István 36 éves földművest akasztották fel ugyanarra a fára, amely előző napon Sarudi Battik Béla vesztőhelye volt. Miután Piros Jenő kiszenvedett, bajtársával, K. Molnár Istvánnal vétették le a fáról, hogy aztán ő kerüljön a helyére. Ezt követően Stern követte főnökét Szolnokra, hogy ott is ellássa véres munkáját.”   

[173] kommunista Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának egyik módja a kitelepítés volt. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok „kényszerlakhelyre” történő átköltöztetését és általában mezőgazdasági jellegű munkára kényszerítését jelentette. A kitelepítések többségét 1948 és 1953 között hajtották végre.

A kitelepítések bevallott célja az “osztályellenség” (például a gazdagabb parasztok, nemesek, a politikai ellenzék és az önállóan gondolkodó européer értelmiség) elleni csapásmérés, illetve lakásaiknak megszerzés volt, mert ezekbe a lakásokba költöztették a kommunista funksionáriusokat. A kitelepítettek embertelen körülmények között, közművek (fűtés), szakszerű orvosi (bábaaszonyi) ellátás és fizetés nélkül éltek. Az én feleségem példáúl 7-ed magával (3 generációval) egy szobában. A leghírhedtebb kényszermunka táborok a hortobágyi „szociális” táborrendszer és Mátrában a recski, büntető jellegű kényszermunkatábor voltak. A  kitelepítés közvetlenül mintegy 300 ezer embert érinthetett, mig közvetetten, – tehát olyanokat akik a hivatalos kitelepítést elkerülendő, Budapestről vagy a megyeszékhelyek belvárosaiból mindenüket hátrahagyva önként elköltöztek -, további 550 000-et.

[174] A vérszerződés a magyar hagyomány szerint a magyarság első alapszerződése volt. A szerződést a hagyomány szerint a hét vezérÁlmosElődOndKond,TasHuba és Töhötöm kötötték, akik a hét keleti törzs – Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer és Kürtgyarmat – vezérei voltak.

[175]  A kettős kereszt Nagy Konstantin idején az állami és egyházi hatalom egykézben létét jelentette a Kelet Római (Bizantin) birodalomban. Ugyanez volt a helyzet Magyarországon is, ahol Szilveszter pápa Szent Istvánt “apostoli” királlyá tette, kezébe adva olyan egyházi döntéseket is, mint a püspökök kinevezése.

Az akkori szokás szerint, a királyi ivadékok, – mintegy tanulmányúton -, más uralkodók udvataiban nevelkedtek. Ezért került a gyermek III. Béla Nagy Konstantin udvarába az 1100-as években. Mivel a kettős kereszt szimbólumot Konstantin birodalmában csak a császár viselhette, III. Béla azzal “mutatta meg”, hogy a magyar birodalom sem kisebb, vagy kevésbbé fontos mint a Kelet Római császáré és ezért ő is a pajzsára tette a kettős keresztet. Ez a mai magyar cimer legősibb eleme. Cimerünk egyéb elemei csak a későbbi évszázadokban ötvöződtek abba.

[176] “Democracy is the worst form of government, except for all those other forms that have been tried from time to time.”

Posted in BLOGS | Comments Off on 60. Évforduló

A Buddhisták földjén

Buddha és az úszó kertek földjén

Mindig is érdekelt a nyugatinál kevésbbé materialista, a lélekkel többet foglalkozó buddista világ, a magyar őshazát kereső Körösi-Csoma Sándor világa (aki 20 éven át, fűtetlen cellájában, sóval és yak vajjal izesitett teán élve és 106,000 ősi pergament lapot átböngészve, megismertette a világgal a hatalmas tibeti kultúrát. Ezért örültem amikor Márta elhatározta és kidolgozta az alábbi térképen látható 3 hetes utunk tervét és elintézte annak részleteit.

Engem a keresztény valláshoz való hasonlósága miatt is érdekelt a buddista vallás. Budda ugyan 4-600 évvel Jézus elött született, de sok mindenben hasonlitott Jézusra. Igy példáúl egyikük sem tartotta magát vallás alapitónak, hanem csak reformátornak. Buddha élete végéig a hindu vallás reformátorának tartotta magát, mig Jézus a mózesi tanokra alapozott zsidó vallás reformátorának tartotta magát. Közös tanitásuk volt a materializmus ellenzése (Jézus kiverte a pénzváltókat a templomból) és a “szemet szemért” mózesi elve helyett a “szeresd felebarátod” elvét hirdette.

Közös vonásuk az is, hogy születésük körülményeit egyikűk sem tartotta különlegesnek. Jézus soha nem emlitette, hogy anyja szűz lett volna és hogy az ő teherbe esésében a Szent Lélek játszott volna bármi szerepet. Ugyanigy, Buddha sem emlitette soha, hogy ő eredetileg egy isten lett volna aki fehér elefánt formájában (oldalról) beköltözött volna anyja méhébe és ott vált emberré. Ezeket a legandákat ugyanúgy az utókor találta ki, mint a mi esetünkben Emese és a Turul madár viszonyának legendáját. Persze, ma már tudjuk, hogy a világegyetem 13.8 milliárd éve született és azt is tudjuk, hogy maga a tény, – tehát az, hogy van -, ugyanúgy bizonyitja a teremtő létét, mint mondjuk egy festmény bizonyitja, hogy volt egy feső aki azt megalkotta. Mindezt jól látta Buddha is és Jézus is aki úgy gondolt magára, mint mindannyian, tehát, hogy lelki értelemben az Isten fiai vagyunk.

A buddizmus esetében a lét célja a nirvana, a teljes lelki béke elérése amihez a reincarnációnak, a több életén átvezető lépcsőin jut el az egyén, ha ezekben az életekben sikerült felszámolnia a test vágyait, összegyüjteni a szükséges karmát (jó tetteket) és teljesen felszámolni az “én” tudatát, tehát eljuni a “moksha” állapotába, amikor már nincs szükség folytatni a megtisztulást szolgáló reinkarnáció körforgásait, a halál és újjászületés ciklusait, mert a lélek eljutott a “szamzara” állapotába.

A “karma” és a “dharma” különböző fogalmak! A buddhizmus szerint a dharma az egész életre vonatkozó feladata, tehát az összcélja egy emberi életnek, mig a karma az egy-egy lépés a dharma elérésének az irányában. Persze az egyén karmája csak akkor növekszik, ha a jótett nem véletlenül történt, hanem csak akkor ha azt tudatosan követtük el, mert eredeti vágyunk, célunk a jó kimenetel elérése volt. Más szóval, a jó akarat vezet a jó tetthez és hozza létre a pozitiv karmát, tehát a jelen formálja a jövőt és a karma felgyülésével erősödika a morális életvitel.

Persze a buddhista alapgondolatok megértése mellett engem leginkább az érdekelt, hogy több mint két évezred elmultával mennyiben is különbözik vagy hasonlit a jézusi és a buddhai hitekben élő társadalmak hangulata, lelkülete, mindennapi viselkedése?

Március 3

Március 2.-án indulva, Varsóban és Isztambulban való átszállással Március 3.-án érkeztünk a világ legrosszabbul tervezett repülőterére Bangkokba és másnap már mentünk is tovább Laosz fővárosába Vientienbe, ahol a reptéren már túravezetőnk fogadott és vitt onnan a szállodába. Itt megismertük, a magunkat is beleszámitva, 15 fős csoportunk tagjait, akik mind Amerikában élő emberek voltak.

Az elkövetkező napok folyamán, jól összebarátkoztunk, én megtanitottam nekik, hogy miként kell a Bélát kiejteni, Mártával megismertük az ő élet történeteiket és a korábbi utazási élményeiket is. Kiderült, hogy a csapatban én vagyok a korelnök (80), de 70 felett többen is voltak. A csapat általában tanult, világot látott, szabad elvű, felvilágosult emberekből állt, ezért nagy politikai vitákra nem került sor, ugyan azt azért vitattuk, hogy Clinton asszonyból vagy Sanders szenátorból lenne-e jobb amerikai elnök?

Többen jártak Magyarországon, leginkább a Viking nevü dunai hajóval, és ez  mindannyiuknak nagyon szép élményt jelentett. Látták, hogy én nagyon szeretem a magyarságot és ezért csak nagyon udvariasan kérdezgették olyanokat, mint hogy a kormány miért húz Putinhoz, meg hogy miért bővit atomerőművet amikor a világ leállitja azokat? Én persze igyekeztem ezekről elterelni a szót, s azt hangsúlyozni ami jó történik, meg azt, hogy mi mindent adott a magyarság a világnak, stb.

Március 4

Leszámitva a kaoszt a repülőtéren, utunk Bangkok-ból Laoszba eseménytelen volt. Kora délután értünk Vientienbe, ahol a repülőtéren ott várt új vezetőnk, s vitt a szállodába, majd onnan vacsorázni.

Laosznak nincs tengerpartja, teülete több mint kétszerese Magyarországénak, lakossága kicsit kisebb (7 millió). GDP-je Magyarországénak egy tizede. Laosz 1893 és 1949 között francia uralom alatti királyság volt, 1949-ben vált önállóvá, A második világháború alatt megszállta a fasiszta Tailand és Japán.

Úgy tudom, hogy a modern Laoszt egy francia diplomata (Jean Chauvel, 1946-ban francia külügyminiszter) “találta ki” a második világháború után azért, hogy Franciaország Indokinában a koloniák felszámolása ellenére, megőrizze befolyását. Ezért a térség több királyságából három nemzetállamot hozott létre (Vietnam, Cambodia és Laosz). Őt az etnikai szempontok nem érdekelték és ezért születhetett meg, két, egymással rivalizáló kirtályságokból (Luangprabang és Champassak) a modern Laosz. Akkor Laosz lakossága 2 millió volt, ma 7 millió.

1954-ben, a Dien Bien Phu-i vereség után vált Laosz függetlenné, de hamarosan polgárháború tört ki, melyben a kommunista Pather Laot Észak Vietmám is támogatta. A szomszédos Vietnamban az Egyesült Államok már 1950-től segitette a franciákat majd aktiv hárorút folytatott 1965 és 1973 között Észak Vietnam ellen.. Laosz fontos része volt a vietnami háborúnak, mert vietnámi bázisok is voltak a területén és az Észak Vietnámi hadsereget támogató Ho Chi Minh út is áthaladt rajta. Laosz a vietnámi háború alatt a világ legbombázottabb országává vált. Több bomba esett itt le, mint a második világháborúban összesen. Ez a bombázás 350 ezer életet követelt és sok millió, a mai napig fel nem robbant bombát találunk ma is az országban.

Miután King Savang Vatthana-tól a Vietnam és a Szovietek által támogatott kommunista Pathet Lao átvette a hatalmat, a kommunista kormány az északvietnámi hadsereg támogatásával, szörnyű dolgokat vitt véghez, mint példáúl a 400,000 főt számláló Hmong etnikumból megölt 100,000-t.

Ma Laosz egy szocialista köztársaság, melyet a főleg tábornokokból álló kommunista politburo irányit. A mai Laosz a világ maradék kommunista államainak egyike hol, a számunkra oly ismerős vörös zászló büszkén lobog ma is.

Persze ilyesmikről turista vezetőnk nem beszél, ő csak a mai napra tervezett eseményekről tájékoztat bennünket ezen a reggelen.

Március 5

Nekünk, frissen érkezetteknek talán a természet gazdagsága a legszembeötlőbb. Ritkán lát az ember olyan orhidea bokrot vagy fatörzset, mint itt a szállodában vagy a mellett.

Első utunk Wat Sisakethez, Vientine legősibb monostorához vezet, melyben 6,840 Buddha szobor van elhelyezve.

budhistakfoldjen5 budhistakfoldjen6

Következő útunk Laosz nemzeti szibbólumához a Sacred Stupához vezet. Az 1566-ban épült buddhista templomot (stupát) 500 kiló arany fedi (gold leaf) és körülötte további 30 kisebb stupa látható. Mint minden más stupának, ennek a hatalmas templomnak is minden négyzetcentimétere ki faragva és diszitve van, kapuját sárkányok őrzik és benne a legkülönbözőbb Buddha szobrok. Minden szobor elött halomban áll a hivők ajándékainak tömkelege.

budhistakfoldjen7 budhistakfoldjen8

budhistakfoldjen9 budhistakfoldjen10

Érdekes megfigyelni hogy minden általunk meglátogatott pontján a városnak, mást és mást árulnak az árusok, de azt is, hogy az egyes pontokon meg mindig ugyanazt. Igy példáúl itt minden lépésre egy madárárusba ütközik az ember, akitől madarastól megvehetjük a kis kalickát és azután elengedhetjük abból a madarat vagy madarakat. Az árusok szerint, ha valaki megajándékozza a madarakat a szabadsággal, annák teljesül az a vágya, amire az elengedéskor gondol.  Jim és Margie mindárt vesznek is egy-egy kalickát és a kis madarak boldogan szállnak a magasba.

budhistakfoldjen9 budhistakfoldjen10

Március 6

Reggelinél megbeszéljük a látottakat. Legtöbbünknek nem csak a száz év elötti életforma és a nyomor tünt fel, de az is, hogy az emberek nyugodtak, senki sem siet és sokan mosolyogak. A rengeteg gyerek is feltünik és az is, hogy sokan nem otthon, hanem dolgozó szüleik mellet, lábaik alatt vagy a picik esetében, mamáik hátán vannak. Nem csak jelenlétük feltünő, de az is, hogy milyen jók, mennyire próbálnak segiteni szüleiknek és hogy egyáltalán nem panaszkodnak. Szinte hihetetlen megemlitenem, ge egész vakációnk alatt csak egyszer hallottunk gyereksirást.

Többeknek feltünt, hogy a szegénység ellenére mennyi az adomány és milyen hatalmas összegeket forditanak az ősöknek szóló tiszteletadásra, a rájuk való emlékezésre. A Buddha szobrok ezrei elött mind halomban áll az adomány. Minden kis közösségnek, családnak van külön sztupája is, melyben gyakran az ős fényképe is látható és elötte az utoljára ott járt családtagnak az ajándéka, ami legtöbbször egy kis “sticky rice” (ragadós rizs), hal vagy gyümölcs.

budhistakfoldjen11 budhistakfoldjen12

Reggeli után tovább repülünk Laosz ősi fővárosába, Luang Prabangba, mely város a Mekong és a Khan folyók között fekszik. Ott először megnézzük a Sisavang király palotájában 1906-ban létrehozott múzeumot és aWat Xieng Thong nevü királyi templomot. Sajnos a múzeumban szomorú emlékét is látjuk a több mint egy évtizedig tartó titkos Indokinai “CIA” és a vietnami háborúknak, melyek 60 millió bombát szórtak Laoszra. Ezek közül a bombák közül sok a mai napig fel nem robbant és ma is nyomoritja és gyilkolja a földműveseket. A múzeum után még megnézünk egy mű végtag gyárat is. Ez a gyár ma is teljes kapacitással dolgozik, mert abalesetek száma nem csökken, a felé nem robbant bombák közül sokat még mindig nem távolitottak el a rizsföldekről.

budhistakfoldjen12 budhistakfoldjen13 budhistakfoldjen14 budhistakfoldjen15 budhistakfoldjen16 budhistakfoldjen17

Ezután, akinek kedve van (nekem nincs), még megmássza a Phousi hegyre vezető 328 lépcsőt, hogy onnan nézhesse a gyönyörű tájat és a naplementét, aztán még vacsora elött végigsétálunk még az éjjeli piacon is.

Március 7

Ezen a napon korán kelünk, mert látni akarjuk ahogy reggel 5 körül a város buddhista szerzetesei, narancs szinü köntöseikben és egyes sorban járják az utcákat és az út szélén állóktól kis tarisznyáikban gyüjtik az adományokat, ami általában főtt rizs. A rizst kis gombócokba görgetjük és miden szerzetesnek adunk egy-egy ilyen gombócot, aminek ellenében imádkozni fognak értünk. Mi is kiülünk az út szélére és osztjuk a reggelikhez a rizsgombócokat. Nekem persze felötlenek az eljárás higéniai szempontjai, de elhesegetem ezeket a gondolatokat.  A szerzeteseknek semmi tulajdonuk nincs, naponta kétszer esznek (reggel 5-kor és délben) mig a nap második felében csak imádkoznak, tanulnak és koplalnak.

budhistakfoldjen18 budhistakfoldjen19

Mi persze visszatérünk a szállodába a hatalmas büffé reggelire és közben beszélgetünk az előző nap látottakról és főként a “CIA háborúról”. Túra vezetőnk is velünk reggelizik. Megtudjuk tőle, hogy nem csak a Pathet Lao féle kommunisták hatalom átvétele ellen (Kissinger és a CIA “dominó elmélete”) folytatott és részben titkos háború bombái sujtották az országot, de intenziven bombázták azért is, mert a Ho Chi Min út bombázására küldött és a célpontokat elhibázó vagy a rossz időjárás miatt visszaforduló gépek nem szállhattak le bombaterhükkel a hadihajókra és ezért ezeket a bombákat ledobálták Laoszban. Szinte hihetetlen, hogy milyen sürüségben fedték a szántóföldeket és lakóhelyeket a bombatölcsérek.

budhistakfoldjen20

Csodálkozva hallgatjuk az ismertetést, mert egyrészt nem is tudtuk, hogy milyen hatalmas volt ez a részben titkos és a CIA által irányitott háború, másrészt azért is, mert nem értjük, hogy a felhasználatlan bombákat miért Laoszra és nem a tengerbe dobták? 1964 és 1973 között 2 millió tonna bombát dobtak le melyek 30%-a, ( 60-70 millió) cluster bomba nem robbant fel. Meglepő az is, hogy a fel nem robbant bombák hatástalanitása primitiv kézi fémkutatókkal történik még ma is és a hatástalanitás finanszirozásában ugyan rész vesz az Egyesült Államok,  de magát a munkát  főleg csak az itt dolgozó NGO-k végzik.

Az is meglepő, hogy mig a franciákról haraggal beszél vezetőnk, addig az amerikaiakról nem! Megtudjuk, hogy ennek az az oka, hogy Obama elnök úr idén januárban javasolta a kongresszusnak, hogy a fel nem robbant bombákat az USA távolitsa el. Az is hozzájárult ehhez a változáshoz, hogy elnökünk idén látogatást tervez ide, ugyanis Laosz lesz a házigazdája a délkelet ázsiai országvezetők konferenciájának.

Hát igen, lehet külpolitikát bombázásra is alapozni, de lehet bomba eltakaritásra is!

Reggeli után első utunk a Hmongok földjére vezet, de odafelé menet kereszül megyünk a piacon, hol sok halat és olyan furcsa ételeket is árulnak, mint hernyó és méh lárvát, békát vagy a vad méhek gyüjtötte mézet. Mivel a lárvák nyersek, én kihagyom a kóstolgatásukat, ugyan sült formában, salátába keverve, már ettem ilyent és nem is volt rossz.

budhistakfoldjen21 budhistakfoldjen22 budhistakfoldjen23 budhistakfoldjen24

A Hmong egy 5 ezer éves kultúra, Kinából elüldöztetésük miatt emigráltak Laoszba, elszigetelten élnek, kulturájukhoz mereven ragaszkodnak. Ők az indokinai háborúk alatt a franciákat majd az amerikaiakat támogatták és ezért később meg is szenvedtek. Sokan áttértek a keresztény vallásra, de legtöbben animisták maradtak, hisznek a szellemekben, úgy gondolják, hogy a tárgyaknak is lelke van. Vallásuk emlékeztet a mi ősvallásunkra.  Egyik kedvencük a 7-fejü sárkány, mely a mi népmeséinkben is felötlik, de úgy általában hitük tele van babonákkal, kabala tárgyakkal, szellemekkel..

Meglátogattuk egy sámánjukat, akit megkérdeztem, hogy mibe kerülne ha megnézné, hogy még meddig élek? “Egy tyukba!” – mondja. “Na és ha 2 tyukot hozok?” kérdezem. “Akkor kétszer megnézem.” –  válaszolta, egy kicsit azt is jelezve, hogy lehet alkudozni..

A Hmongok a Mekong folyó másik (nyugati) oldalán a hegyekben élnek, nincs hidjuk, nem vezet hozzájuk út, nem láttam náluk villanyt, TV-t, rádiót. Körülményeik primitivek, lakóhelyeik szegényesek, de ruháik szépek, hangszereik egyedülállóak. Ősi eszközöket használnak. Igy példáúl eperfából készitik a papirt. Ebben az ősi papir gyártásban Márta is szerencsét prróbált. Az én érdeklődésemet a rizsből készült pálinkájuk keltette fel, mert a pálinkás üvegben egy döglött skorpió úszott, amit azért tettek bele, mert az az ember férfiasságát növeli, visszaviszi azt 50 évvel korábbira. Jól hangzott, de vezetőnk lebeszélt, mert a multban a döglött és rothadó állat komoly megbetegedéseket okozott.

budhistakfoldjen26 budhistakfoldjen27 budhistakfoldjen28 budhistakfoldjen29

Egy helybéli családnál vacsorázunk. A vacsorának nem sok emléke maradt, mert nem volt közös nyelvünk, s háziak udvariasságból le sem ültek velünk. Talán az egyetlen ami megmaradt emléknek, hogy kézzel ettünk úgy hogy az ételt kis gombócokba nyomkodtuk, majd azokat a hüvelyk ujjunkkal a szájunkba fricskáztuk. Hát ez nem volt nagyon sikeres! A gombócok egyrészt szétestek, másrészt oda repültek ahová ők akartak és ez általában nem a szájunk volt.

Március 8

Reggelinél vezetőnket arról faggatom, hogy a mindennapi életben milyen jelét érzik a kommunista egy-párt rendszernek. Azt mondja, hogy a hatalom nem nagyon befolyásolja a mindennapi életet.Az átlag ember nem is fizet adót, az államháztartást főleg az export-inport adó finanszirozza. Maga az államgépezet az “autoriánus crony” rendszeren (a cimborák önkényuralmán) alapul, mely csak akkor bünteti az átlag embert, ha az illető az ő érdekeiket próbálja mesérteni. A kormány összedolgozik a kinaiakkal úgy, mint példáúl megengedi, hogy a Mekong folyón épülő erőműveket a Kinaiak épitsék, mig a laoszi kormány az árterületről egyerüen csak kitelepiti a falvakat, s földönfutóvá teszi azok lakóit. Ez ellen persze tiltakoznak a szerencsétlenek, de hiába.

Kérdezem, hogy van-e ára a tiltakozásnak? Azt mondja, hogy ilyesmiröl hallgat a kontrolált sajtó, nem tudni, hogy kit és hányat végeztek ki vagy börtnöztek be. Ő csak annyit tud, hogy példáúl 2012-ben eltünt a PADACK NGO egy aktivistája, aki az illegális kitelepitések ellen dolgozott. Róla azóta sem hallottak.

A napunk megint piac nézéssel kezdődik. Feltünő, hogy milyen becsületesek az bemberek, a lopás praktikusan ismeretlen. Az is feltünik, hogy az árus asszonyok lábánál mennyi kisgyerek nyüzsög és azok milyen jók. A piac nézegetés után a Mekong folyó kikötőjéhez megyünk. Ott már több turista csoport várakozik. Mellettünk egy délkóreai csoport. Feltünik, hogy mennyire udvariatlanok, hangosak. Sokaknak feltünik, nézik őket, de ők észre sem veszik, úgy látszik náluk ez a természetes viselkedés.

A folyón nagy a halászat. Plakáton mutatják a legnagyobb halat amit valaha fogtak. A folyó partja meredek, az esős évszakban tiz métert is emelkedik a vizszint. A parti sziklák között barlangok, a barlangokban Buddha templomok.

budhistakfoldjen30 budhistakfoldjen31 budhistakfoldjen32 budhistakfoldjen33

Este egy táncos vendéglőben vacsorázunk hol bemutatják a laosziak klasszikus táncait. Szinte hihetetlen, hogy mit tudnak csinálni a kezeikkel. Úgy hátra hajtják, hogy már szinte érinti a karjukat. Persze beállunk közéjük, de hiába mutatják, magyarázzák, hogy mit kell csinálni, az én bütykös kezeim olyant nem tudnak.

budhistakfoldjen34 budhistakfoldjen35 budhistakfoldjen36 budhistakfoldjen37

Március  9

Ezen a reggelen indulunk tovább Burmába (mai nevén Mayanmarba), Rudyar Kipling szerelmes földjére, a fővárosba Rangoonba (Yangon). A repülőtéren a biztonsági ellenörzés egy vicc. A kis repülőgép amin utazunk is vidám külsejű, Walt Disneyre emlékeztet.

budhistakfoldjen38

Megérkezve Burmába, megismerjük új vezetőnket aki ugyanolyan barátságos fiatalember mint a laoszi volt, angolúl jobban beszél és tapasztaltabb is, 18 év óta vezet turistákat, Amerikában is járt, meg Európában is. Kellemes szállodába visz és vacsorakor tart egy kis “előadást” bemutatva országát.

Az 51 milliós Burma a világ gazdasági fórum (WEF) fejlettségi listáján a 150. helyet foglalja el (Magyarország idén a 38. helyről a 63.-ra esett vissza), lakosainak 89%-a budhista, 4% a keresztény, 4% mohamedán és még élnek az országban anamisták és hinduk is. Első királyságukat 849-ben hozták létre. A 20. században angol kolónia volt az ország és az angol elnyomás miatt a 2. világháborúban először az japánokat támogatta Burma, de aztán a japán megszállás brutalitása miatt oldalt változtatott. Az ország Aun Sang nemzeti hősük vezetésével 1948-ban érte el az önállóságot.

Az egységes ország nehezen jött létre, de 1960 táján sikerült létrehozni egy olyan központi kormányt, mely nagyjából biztositotta a sok etnikum önrendelkezését, helyi autonómiáját. Sajnos ezt a demokratikus kormányt megdöntötte a hadsereg, s annak vezetője 1988-ban elnöknek is kinevezte magát, nem fogadta el az 1990 választás eredményét és az ellenzék vezetőjét, Aung San Suu Kyi asszonyt (aki később béke Nóbel dijat is kapott) 14 évre házi őrizetbe helyezte. Aung San Suu Kyi asszony különben  burma nemzeti hősének, az ország önállóságát 1948-ban kiharcoló Aun Sangnak a lánya.

Az utóbbi években enyhült a katonai diktatúra, a tábornokok létrehoztak egy olyan alkotmányt mely kiköti, hogy a képviselők 25%-át a hadsereg nevezi ki és azt is, hogy az alkotmány módositásához a szavazatok 76%-a szükséges, más szóval eléri, hogy az alkotmányt csak a tábornokok áldásával lehessen megváltoztatni.

E mellett az alkotmány azt is kiköti, hogy olyan személy nem lehet elnök akinek külföldi állampolgár rokona van. Ezt azért tették az alkotmányba, hogy Suu Kyi asszony ne lehessen elnök, mert az ő férje és gyermekei angol állampolgárok. Igy hiába választották meg Suu Kyi asszony, egyenlőre még nem lehet elnök. Viszont ő sem volt tétlen, létrehozott magának egy új státust és elnöknek pedig megválasztatta egyik régi szövetségesét. Ugyanakkor, az alelnököt váltogatlanul a hadsereg adja és a képviselők 25%-át is ők nevezik ki. Egyszóval folyik a “kötélhúzás”, de azért úgy tünik, hogy az idő és a nemzetközi közvélemény nyomása Suu Kyi asszonynak dolgozik.

Amint később látjuk, Suu Kyi asszonyt vezetőnk is és az egész ország is imádja, de sajnos valahogy úgy gondolják, hogy ő egyedül fel tudja majd számolni a kinaiak által is támogatott és fél évszázada fentálló katonai diktatúrát és nekik, az állam polgárainak nem kell mást tenni mint várni.

Március 10

Ma templomokat fogunk nézni, de azok felé sétálva feltünik, hogy Ragoonban (Yangon a hivatalos neve) mennyire angolosak az öreg épületek, mennyire látszik a multbéli angol jelenlét. Az is fetünik, hogy milyen sok arcon látunk sárgás-fehér foltokat. Ezt a tanaka fából őrölt krémet a burmaiak szépnek is tartják, meg azért is használják, mert hűti a bőrt, véd a túlzott lesülés ellen és elmulasztja a pattanásokat.

budhistakfoldjen39 budhistakfoldjen40

Út közben betekintünk egy kolostorba is, ahol éppen reggeliznek a szerzetesek aztán megyünk a nagyhirü Chaukhtatgyi Pagodába ahol gyémántokkal diszitve látható a világ legnagyobb és fekvő Buddha szobra.

budhistakfoldjen41 budhistakfoldjen42 budhistakfoldjen43 budhistakfoldjen44

Burmában a vallást nagyon komolyan veszik. Az országban fél millió szerzetes él (ugyanannyi katona), s őket mind a társadalom tartja el napi adományokkal. A szerzeteseknek semmi tulajdonuk nincs, nem is lehet. Az országban minden fiu gyermek egy szabadon megválasztott ideig éli a buddhista szerzetesi életet és a gyermek fenövésének legnagyobb ünnepe az a nap amikor belép a rendbe, amikor “novicius” lesz. Vezetőnk többször is volt egy-egy évre ilyen átmeneti szerzetes és ma is élete legnagyobb élményének tarja azokat az éveket.

A buddhista vallás azt tanitja, hogy az adományozás és minden egyéb jó tett növeli az egyén által összegyüjtött karmát, amiből, ha eleget gyüjtött az életében, akkor továbbléphet a nirvánába bezető 31 fokú lépcsőnek a következő fokára.

Vannak női szerzetesek is, akik külön zárdákban élnek. A szerzeteseknek 271 szabályt kell betartaniuk, melyek lényege, hogy a testet átmenetinek tartsák, mert az csak egy átmeneti otthona a nirvána felé haladó és egyre tisztuló léleknek. Ennek a tisztulási folyamatnak főcélja az “én” tudatának teljes felszámolása, mert szerintük a lélek igy éri el a teljes békét.

Délután, a 6-ik században épült, 2000 éves és 99 méter (326 láb) magas Shwedagon Pagodát nézzük meg, amit 64 kisebb spire (typikus buddhista tempomtorony) vesz körül. Vezetőnk azt mondja, hogy 60 tonna (nem mázsa, tonna!) aranyat használtak fel az épitéséhez, amit én ugyan kétségbe vonok, de azért megemlitek. A pagoda igazgyöngyökkel teleszórt arany réteggel van bevonva, amelyen a gyöngyök világitani kezdenek a lemenő nap alacsony sugaraitól, kicsit úgy mint az égbolton a csillagok.

budhistakfoldjen45 budhistakfoldjen46 budhistakfoldjen47 budhistakfoldjen48

Akkor jártam körbe akkor éppen felmosták a márvány kövezetet és azon megcsúsztam. Egyszerre két fiatalember is odaugrott, elkaptak két oldalról és igy nem estem el. Mikor megköszöntem segitségüket, csodálkozva néztek rám, azt mondta a szemük, hogy “Miért kell ezt megköszönni, elvégre ha valaki látja, hogy segiteni kell, akkor mindenki segit. Hát nálatok nem igy van?”

Lefelé liften mentem és a lift elött sor állt. Jött négy szerzetes, a sorbanállók utat nyitottak nekik, s ők a legtermészetesebb arckifejezéssel mentek a sor elejére. Amikor mesélem ezt a vezetőnknek, elmondja, hogy Burmában négy társadalmi réteg van: Legfelül vannak a szerzetesek, utánuk jönnek a katonák, alattuk a társadalom egésze és legalul a hontalanok.

Március 11

Reggelinél egy new jersey-i házaspár asztalához ülünk, mert érdekel a férfi szakterülete, a villanyszálas kommunikáció, amiből a doktorátusa van. Ő német, a felesége japán szülők gyereke. Sok érdekeset mesél az üvegszálas technológia kifejlődéséről és előnyeiről még a drót nélküli kommonikációval szemben is.

Ezután engem faggat, hogy én mit is csinálok? “Két találmányom van, azokról irok, tartok előadásokat” válaszolom. “Beszélnél róluk részletesebben?” – kérdezi. igy aztán belevágok.

Az egyik az atomreaktorok zónaolvadását (meltdown) akadályozza meg úgy, hogy maga a reaktor melegedése nyitja meg a hűtővizet, nem kell szivattyú, nem kell villany és nem kell emberi beavatkozás sem, mert a hőtágulást senki és semmi nem tudja megakadályozni. Rajzolok a szalvétára, ő hümmög: “érdekes, érdekes…és a másik?” kérdezi.

A másik a napenergia raktározását és szállithatóvá tételét szolgálja. Ez egy két-irányú üzemanyag cella, olyasmi, mint a hidrogén elem. Ez úgy működik, hogy nappal a felesleges napenergiából elektrolizissel hidrogént termel, majd éjjel, amikor nincs napenergia, az elraktározott hidrogént adagolja egy üzemanyag cellába áramfejlesztésre. Mesterséges falevélnek is hivom, mert valójában azt csinálja amit a növények melyek a napenergiát önmagukban elraktározzák, majd amikor kell, rendelkezésre bocsájtják.

Közben Márta Anafutól megtudta, hogy ma a város közepén található és 2500 éves Sule Pagoda megnézésével kezdjük a napot. A legenda szerint ebben a pagodában lelhető Buddhának egy hajszála.

A város közepén elhelyezkedő épület a modern történelemben is fontos szerepet játszott, ugyanis itt indultak el úgy az 1988-as mint a 2007-es demokráciát követelő mozgalmak. 1988-ban a diákok és szerzetesek lázadtak fel a szoviet tipusú szocialista rendszer ellen. A felkelésnek és az azt követő katonai diktatúra hihetetlen brutalitással való létrejöttének többezer áldozata volt, de a világ nem figyelt fel arra, nem tett ellene semmit. Ekkor ismerte meg a világ azt a demokráciáért harcoló és később Nóbel dijjal kitüntetett Aung San Suu Kyi asszonyt, akit ekkor helyeztek házi őrizetbe a tábornokok és akit közel két évtizedig tartottak ott.

budhistakfoldjen49 budhistakfoldjen50

A 2007-es felkelést szintén a szerzetesek és a diákok inditották el a kinaiak által támogatott katonai hunta ellen. A huntát szintén támogatták a nemzetközi olaj társaságok is, mert az megengedte egy földgáz vezeték épiését dél Burmán keresztül. A hunta brutalitása ellen fellépett a Béke Nóbel dijjas Desmond Tutu is, aki kinaiaknak jobb belátásra téritése érdekében mozgalmat inditott a Pekingi Olimpia bojkottálására. Persze a rabságban lévő Aung San Suu Kyi asszony is tette amit tudott és a szerzetesek olyan vezetői, mint U Gambira, szintén történelmi szerepet töltöttek be. Az áldozatok között szerepeltek olyan külföldiek is, mint a megölt japán ujságiró Kenji Nagai.

budhistakfoldjen51 budhistakfoldjen52

Március 12

A repülőtérre való indulás elött, még a reggelinél a kisebbségek helyzetére terelődik a szó. Vezetőnk szerint a Burman etnikumot képviselő kormány “beolvasztani” igyekszik az ország többségét jelentő és más nyelveket beszélő, más kultúrájú többi etnikumot. Ez az igyekezet persze feszültséget, háborúkat okoz és ezért mi nem is megyünk az ország északi (Kachin) vagy délkeleti (Rachine) részeire. Ugyanakkor azt is állitja, hogy az ország többi részében semmi feszültség nincs a budhisták és mohamedánok között, illetve azt is, hogy a problémák főoka a bangladeshi nyomorból való menekülés és a kábitószer kereskedelem.

A Rachine államban élő és mohamedán vallású Rohingák talán a világ legjobban üldözött és meggyötört kisebbsége. A burmai állam még az állampolgárságot is megtagadja ettől az 1.3 milliós népcsoporttól és illegális bevándorlóknak tekinti őket, tudomásul sem veszi létezésüket. Szomorú helyzet ez! Obama elnök úr is felszólalt védelmükben. A szörnyü állapotok és a veszélyeztetettség miatt, a szerencsétlenek rozoga, életveszélyes hajókon menekülnek, kicsit úgy mint a kibombázott sziriaiak Európába.

Úgy sejtem, hogy ki van adva a vezetőnknek, hogy minderről a turistáknak ne beszéljen, nehogy elriassza őket.

budhistakfoldjen53 budhistakfoldjen54

budhistakfoldjen55

Kachinban kicsit más a helyzet, ott egyszerüen egy függetlenségi háború folyik, melynek célja egy önálló állam létrehozása. A Kachin vezetők hajlandóak lennének Burmán belül maradni, ha a kormány megadná nekik a helyi autonómiát és teljes önrendelkezést, de ebbe egyenlőre a tábornokok nem egyeznek bele. A helyzetet tovább rontják a kinaiak, akik a térségben vizierőművet épitettek, s a fejlesztett áramot, (a korrupt hunta jóváhagyásával) Kinába vezetik.

A reggelinél való beszélgetés után indulunk a repülő térre. Uticélunk a “négy millió pagoda városa”, Bagan. Ez a négy millió persze tulzás, mert ugyan Bagan tényleg a világ legnagyobb templom-városa, de azért csak 2-3 ezer ősi pagodája és stupája van ennek a városnak, mely valamikor az első burmai birodalom fővárosa volt. Talán leghiresebb a Shwezigen Paya pagoda, melyben megtalálható Buddhának egy foga.

budhistakfoldjen56

A Baganban látható többi pagoda és stupa a 11.-től 12.-ik századig épültek, de azóta, tehát közel ezer éve, már nincsenek se használatban se karban tartva. Ennek oka az, hogy egy kicsit később, mint amikor minket megátogatott a tatárok élén Genghis Kán kedvenc unokája: Batu kán, ide is benézett a másik unoka, Kublai Kán. Ami meglepő az, hogy még ezer évnyi elhanyagolás után is, néhol részben megmaradtak a fali freskók.

budhistakfoldjen57 budhistakfoldjen58

Itt nemzetközi igyekezet van folyamatben ezeknek a kincseknek a megmentésére. Ahogy sétálunk a stupák között, látom, hogy az egyiknek az alátámasztásán éppen dolgoznak. A munkát egy amerikai professzor asszony vezeti. Gondoltam megtudok tőle egyet-mást a burmai élet realitásáairól. Megkérdeztem: “Beleszólnak a tábornokok az Önök munkájába?” Az asszony úgy néz rám, mint egy őrültre, körülnéz, hogy hallotta-e más is ezt a szörnyű kérdést, aztán válasz nélkül hátat fordit és elszalad.

Baganba beérve új városkép tárul elénk. Eddig legalább a jó oldalon mentek az autók, ha a vezetők a rossz oldalon is ültek bennük, de itt? Itt gyalog átjáró nincs is és az elmult évszázad minden járműve, minden irányba és egyszerre megy és dudál. Mi is felpattanunk egy-egy riksára és meglátogatunk egy pici, de önellátó falut és megnézzük, hogy ott ahol a faluban nincs villany, ott miként készül a gyertya.

budhistakfoldjen59 budhistakfoldjen60 budhistakfoldjen61 budhistakfoldjen62

Március 13

Ezen a reggelen csoportunknak kb. fele léggömb túrúra megy. Felemelkednek Bagan fölé, hogy igy jobban érzékeljék a pagoda tömeg méreteit. Mi ezt a kirándulást kihagyjuk, mert ködös az idő és rossz irányba fúj a szél. Inkább az amerikai választásokat tárgyaljuk meg néhány európai turistával, akik azon ámélkodnak, hogy kik lehetnek és honnan bujtak elő azok az amerikaiak, akik ezt az idióta bohócot, Trump-ot támogatják? Nem tudunk válaszolni, mert mi is csak ámélkodunk és egyben annak örülünk, hogy itt nincs ujság vagy Internet és ezért nem kell naponta dühöngenünk vagy szégyenkeznünk a miatt a pojáca miatt. Később visszaérnek a léggömbözők és mesélik, hogy igazunk lett, a szél elvitte őket Bagan felől és a ködtől semmit se láttak.

budhistakfoldjen63

Ezután megint megnézünk egy templomot majd végigsétálunk egy piacon, nézzük a helyi közlekedést, meg a piacon az árukat, illetve az árukat készitő kerámikusokat meg legyező készitőket.

budhistakfoldjen64 budhistakfoldjen65 budhistakfoldjen66 budhistakfoldjen67

Aztán egy olyan kis falu életével ismerkedünk ahol még nincs központi vizellátás, s bizony látszik a különbség a mi léghűtött buszunk jelentette életformánk és az ő, – ökrös szekéren szállitott vizeshordók által jellemzett – életformájuk között.

budhistakfoldjen68

Márta belesegit még az arckrém gyártásba, majd egy kislánnyal ki is festeti magát. Ezután jön az ebéd és délután csak lustálkodunk az uszoda mellett, illetve én olvasom az Amerikában is sikeres, még a New York Times által is dicsért, “Ajtó” cimű könyvét Szabó Magdának.

budhistakfoldjen69 budhistakfoldjen70

Március 14

Ezen a délelöttön lovaskocsival megyünk templomokat nézni. Megfigyelem, hogy ezek a földrengést és ezer évet túlélt épületek mind malter nélkül épültek. “Hogy lehet ez?” kérdezem a vezetőnket. Ő elmagyarázza, hogy abban az időben tudtak kemény és puha téglát gyártani, s ezek az épületek mind egy sor kemény majd felette egy sor puha téglával épültek. Ez eredményezi, hogy tökéletesen, hézag nélkül összeillenek a téglák és igy nem kerülhet közéjük viz, ami a tégla épületek romlásának fő oka.

budhistakfoldjen71 budhistakfoldjen72

Később megtekintünk egy “Shinbyu” ceremóniát. Ez a budhista életnek legnagyobb eseménye! Ez az ünnepség az amikor papnövendékké, “noviciussá” szentelik a gyerekeket. Burmában minden gyerek átmegy ezen a ceremónián és a papnövendék képzés pár évén. Vezetőnk is azt mondja, hogy még 10 éves sem volt amikor őt is igy ünnepelték és a mai napig ez életének legnagyobb élménye. A buddhista közmodás ezt úgy mondja, hogy: “Papnövendéknek kell lenned először ahhoz, hogy ember legyen belőled!”

budhistakfoldjen73 budhistakfoldjen74

Március 15

Ezen a nemzeti ünnepünkön felveszem a cimeres trikómat és – miközben a pici gépen tovább repülünk Myawaddy felé – a cimerrel ráterelem csoportunk figyelmét arra, hogy mit is mond ez a cimer. Persze ilyent még nem hallottak, de most megtudják, hogy a “kettős” kereszt az apostoli királyságra utal, a hármas halom a Tátrát, a Mátrát, és a Fátrát, mig a hétszer vágott mező négy ezüst sávja a négy folyót, a Dunát, Tiszát, Drávát és a Szávát jelképezi.

A magyar cimer kapcsán beszélgetés formálódik az amerikairól. Bob szerint pulyka kellene a sas helyére. Lehurrogják, elvégre a sas a szabadság jelképe, mig a pulyka legfeljebb Trumpnak. A pajzs a 13 csikkal az alapitó 13 állam jelképe és ugyanez a sas feje feletti felhőben a 13 csillag. Az E Pluribus Unum szintén a több elemből létrejött egységes országra utal, mig az olajfa ág és a nyilak a sas karmai között a béke és az igazságért való harc jelképei. “No ezt is megfejtettük!” – mondja Dennis miközben már szállunk is lefelé a tehén legelőre emlékeztető pici repülőtérre.

budhistakfoldjen75 budhistakfoldjen76

Elsőnek a Mahamuni Paya 14 láb magas Budha szobrátrát nézzük meg, melyet az évszázadok folyamán közel 20 centi vastag aranyréteggel fedtek be a hivők. Ez a réteg az egymásra nyomott 22 karátos aranyfüst (gold leaf) rétegek ezreiből formálódott. Amikor ott vagyunk, akkor is több hivő nyomkodja a maga aranyfüst kocáit a szoborra, pedig hát ezek a kis bélyeg szerü kockák, az ő kereseteikhöz képest rettenetesen drágák. Magát az aranyfüstöt is ebben a városban készitik a maguk többszáz éves eszözeivel, másszóval napokig verik hatalmas kalapácsokkal.

A mi kislányunk vállalata (Fresco) aranyozással is foglalkozik, ezért ide illik a történet, hogy amikor a new yorki orosz konzulátus falait aranyozták, az előtárgyaláson a kliens megkérdezte, hogy mennyi aranyra lesz szükség? “Másfél fontra.” – volt a válasz. “Akkor vegyenek 3 fontot!” szólt a megrendelés.

budhistakfoldjen77 budhistakfoldjen78

Ebéd után egy apácajelöltek zárdáját látogatjuk meg, ahol éppen ebédelnek a kislányok. Teljes a csend, elgondolkozóak az arcok. Ugyanúgy mint a fiuk, ők is csak kétszer esznek naponta, tehát legközelebb majd holnap reggel. A fő eledel itt is a ragadós rizs (sticky rice).

budhistakfoldjen79 budhistakfoldjen80

Később megnézzük a királyi palotát melynek kapujában vezetőnk lefényképez bennünket. Aztán még megnézzük azt a 200 éves és több mint egy kilóméter hosszú fahidat, mely a nem korhadó tikfából (indiai tölgyből) készült és a szerzetesek kedvenc sétájának útja. Sok minden egyebet is látunk, igy példáúl egy “Buddha gyárat” hol százával készülnek a Buddhát különböző poziciókban ábrázoló szobrok és egymás mellett láthatunk már kifaragott és még kifaragatlanokat.

budhistakfoldjen81 budhistakfoldjen82 budhistakfoldjen83 budhistakfoldjen84 budhistakfoldjen85 budhistakfoldjen86

Ennek a napnak utolsó élménye a legszomoróbb. Egy olyan nyomortanyát látogatunk meg, melyben azok laknak, akiket falujukból erőszakkal kitelepitettek, mert azt egy a kinaiak által épitett vizierőmű létrehozta tó öntötte el. A vizparton ahol viskóikat felépitették még viz vagy villany sincsen. Az asszonyok cserép edényekban gyalog hordják a vizet és egyéb, a 21. században szinte már hihetetlen munkákat végeznek.

Az egyik ilyen munka a hajók hozta vizes homok felhordása a vizpartra. A meredek lejtőn, a fejükön viszik azt a hatalmas terhet ami szinte nehezebb, mint sovány kis testük súlya. Nem csak asszonyok, kislányok is dolgoznak itt. Megható és könnyfakasztó látni, hogy még ez a szencsétlen kisgyerek is bekente az arcát a tradicionális kenőccsel, mert ő is szép szeretne lenni! Ez jobban mutatja, hogy milyen ez a tábornokok kormánya. Nesze neked szocializmus, amikor csak a profit számit és mindez csak akért történhet, mert ezek a rabszolgává alázott gyerekek még kevesebbet keresnek, mint amibe egy futószalag működtetése kerülne.

budhistakfoldjen87 budhistakfoldjen88 budhistakfoldjen89

Március 16

Reggel hajón megyünk megnézni a világ legnagyobb pagodájának romjait Mingunban. Ezt a hatlmas építményt Bodawpaya király, a “sokat akar a szarka” mintájára kezdte el épiteni, de befejezni már nem tudta és a későbbi földrengések miatt ma már csak az alapja látható. Ugyanakkor a világ legnagyobb harangja, melyet e pagodának szánt, az fent maradt és azt Márta jól meg is kongatta.

budhistakfoldjen90 budhistakfoldjen91 budhistakfoldjen92

A legfontosabb helyi sport a röplabdázás, de persze nem úgy ahogy azt mi játszuk. Náluk ugyanis az a szabály, hogy kézzel nem szabad a labdához nyúlni, csak lábbal és fejjel. Ezt viszont olyan bravúrosan csinálják, hogy az ember nem hisz a szemének. Gyakran a levegőben bukfencet vetve adják vissza, máskor 6-8-szor is oda-vissza repül a labda, mig az egyik csapat végül hibázik. Én csak ülök a pálya szélén és azon csodálkozom, hogy ezt a fantasztikus sportot miért nem mutatják a nyugati televiziók.

budhistakfoldjen94 budhistakfoldjen95

Este megint helybélieknél vacsorázunk. Sok minden szóba kerül. Igy az is, hogy milyen alacsony Burmában a bűnözés, hogy mióta itt vagyunk még egy lopásról sem hallottunk. Kérdezzük, hogy szerintük ennek mi az oka, van-e szerepe a buddhista vallásnak, vagy annak, hogy be van tiltva minden fegyvertartás?

Az is felvetődik, hogy egy ilyen békés társadalomban miként történgetett 1988-ban ezrek lemészárlása? A házigazda óvatosan válaszol, csak ködösen célozgat arra, hogy más a buddhisták etikája és más a tábornokoké. Azt is mondja, hogy most majd minden rendbejön, mert Aung San Suu Kyi asszony mindent rendbetesz. Furcsa hallgatni, mert valahogy azt látszik hinni a szerencsétlen, hogy Aung San Suu Kyi asszonynak valami varázspálcája van és ezért az ő dolga mindent rendbehozni, mig neki a várakozáson kivül semmi teendője nincs, fel sem merül benne, hogy nemzete sorsával, jövőjével talán neki is törődnie kellene!

Persze ez nem jelenti azt, hogy Aung San Suu Kyi asszonynak ne lenne valami varázspálca szerü eszöze, mert fantasztikusan küzd a katonai diktatúra ellen és fantasztikus az amit pár hét alatt elért. Ilyen példáúl a politikai fogjok szabadon bocsájtása, ami már meg is indult és az 500 körüli politikai rab közül a napokban engedtek szabadon 69 diákot, akik addig minden vád vagy tárgyalás nélkül voltak börtönben. A helyi és a világ közvéleménye persze reméli, hogy ez a folyamat folytatódik és kiterjed majd úgy az etnikai kisebbségekkel való emberséges elbánásra, mint a kinai vizierőművek épülése miatt kitelepitettek sorsának enyhitésére.

Március 17

Ma reggel nagy szerencsénk van, mert éppen valami ünnepség van folyamatban Mandalayban. Vezetőnk elmondja, hogy a buddhisták imádnak ünnepelni. Ünneplik a családtagok életének minden fontosabb eseményét, az év legkülönbözőbb alkalmain együtt ünnepelelnek a szomszédok és az évnek vagy egy tucat napján együtt ünnepel az egész falu vagy város. Ezek az ünneplések erősitik a közösségi tudatot, az összetartozás érzését és egyben fent tartják az évszázados tradiciókat is. Egy ilyen ünnepségnek vagyunk ma szemtanui amikor vagy egy ezer diszesen felöltözött lakos vonul el táncolva és énekelve elöttünk, miközben követik az elöttük haladó elefántokat és egyéb feldiszitett állatokat, szekereket.

budhistakfoldjen96 budhistakfoldjen97 budhistakfoldjen98 budhistakfoldjen99

Következő állomásunk a Mandalay hegy. Annak csúcsán áll a monostor, honnan az egész város látható. A hegy bejáratát sárkányok őrzik, ott kell levenni a cipőinket, majd mozgólépcső visz fel a hegytetőre.

budhistakfoldjen100 budhistakfoldjen101

A hegyi pagoda után a “világ legnagyobb könyvét” (Kuthodaw Payat) nézzük meg. Itt 739 siremlékre emlékeztető kis kápolna áll, sakktábla szerü rendben és ezeknek a kis kápolnáknak mindkét oldalán egy-egy márvány tábla van elhelyezve. A táblákba vésve olvasható a teljes gyüjteménye a korai buddhista irásoknak, tehát a Theravada Buddhizmus Pali Canonja és a Tipitaka. Akkora ez a “könyv”, hogy ha valaki napi 8 órán keresztül olvassa azt, akkor egy évbe tart végigolvasni. A buddhista szerzetesek egy életen át tanulják ezeket a szent mondatokat és ugyan nehéz elhinni, de vezetőnk azt állitja, hogy a világban ma él 9 olyan szerzetes, akik ezt végig tudják mondani.

budhistakfoldjen102 budhistakfoldjen103 budhistakfoldjen104 budhistakfoldjen105

Március 18

Ez a pénteki nap megint repüléssel kezdődik. Most délre megyünk és a Hehoi repülőtéren szállunk le.  Itt él a Pa-O tibeto-burmese törzs, a bambusz gerendákra elősitett és maguk fonta gyékénnyel boritott házaikban. Ökrös szekereik két kerekűek. Ők maguk ragaszkodnak népviseletükhöz, beleértve az ősi turbánt. Jókedvű emberek, szeretik a zenét, a táncot. Még velünk is táncra perdült az öreg törzsfőnökük.

budhistakfoldjen106 budhistakfoldjen107 budhistakfoldjen108 budhistakfoldjen109 budhistakfoldjen110 budhistakfoldjen111

Ezután elbuszozunk Kalawba, a hires Inle tó mellé, ahol a szállodánk van és delután megnézünk egy olyan barlangot (U Min), melyet teles-teleraktak aranyozott Buddha szobrokkal.

budhistakfoldjen112

Március 19

Ez a napom nem jól kezdődött, mert a gyönyörü kis szállodánk fürdőkádjának korcsolyapálya szerü alja volt és nekem sikerült zuhanyozás közben jól hanyatt esnem. Igy ezen a napon kicsit lazitok, nem látogatom meg a Danu névre hallgató törzset, inkább Szabó Magdát olvasgatom az uszoda partján, miközben az ott napozók lapos pillantásokat vetnek a véraláfutásaimra és törik a fejüket feleségem milyenségén. Aztán este már én is elmegyek már a csapattal egy kis kenuzásra.

budhistakfoldjen113 budhistakfoldjen114Március 20, Vasárnap

Az Inle tavat az teszi különlegessé, hogy a vizen úsznak a kertek, vizen épülnek a falvak és a vizállással együtt emelkednek vagy süjjednek azok. Mivel a kert nutritive vizen úszik, a termnés egyedülálló. Ez az életforma évezredek folyamán formálódott és tudtommal egyedülálló.

Az úszó kertek úgy készülnek, hogy a meder alján lévő gazokat csónakokon kihozzák a partra és a mederbe vert bambusz oszlopok köré rakják. Igy hoznak létre egy kb. egy méter vastag, gazokból és a mederben lerakódott iszapból kialakitott réteget, mely kibirja azt is, hogy a farmert ráálljon. A bambusz rudak a szél ellenében helyben tartják az úszó kert-nyulványokat, mig a vizállás okozta fel-le mozgást nem akadályozzák.

A kert nyulványok között helyet hagynak a csónakoknak, melyekröl az ültetést, kapálást és begyüjtést végzik. Azért, hogy kezeik szabadon maradjanak a munka elvégzésére, lábbal eveznek. A falvak házai is a vizen úszó bambusz gerendákra épülnek és ezért a vizállástól függően azok is emelkednek vagy süjjednek. A rozsdásodás elkerülésére fém szöget nem használnak, csak bambusz szegecseket. A ház also részében tartják a csónakokat és ott is mosnak, mig a felsö emelet a lakótér.

budhistakfoldjen115 budhistakfoldjen116 budhistakfoldjen117 budhistakfoldjen118

Meglátogatunk egy ilyen  bambusz cölöpökre épült falvat. Ez már kapcsolatban van a falu másik felével, mely a szárazföldre épült és olyan modern közlekedési eszközei is vannak, mint a két kerekű teherautó. A falu hires a népi himzésű szöveteiről, szivarjáról és a helyben épitett csónakjairól is.

budhistakfoldjen119 budhistakfoldjen120 budhistakfoldjen121 budhistakfoldjen122

Ebéd után elmegyünk egy ezer éves, tó parti pagodába (Phaung Daw Oo Paya), mely arról hires, hogy a benne álló öt Buddha szoborra az évszázadok folyamán annyi aranyfüstöt ragasztottak a hivők, hogy maguk a szobrok már felismerhetetlenek. Érdekes megjegyezni, hogy a buddhista templomokban rengeteg őrizetlen aranyat lát az ember, de nem hall arról, hogy valaha valaki is lopott volna abból. Valahogy ez a lehetőség fel sem vetődik.

budhistakfoldjen123 budhistakfoldjen124

Március 21, Hétfő

Ezen a reggelen először a helyi halászattal ismerkedünk meg. A halászat több lépésből áll, az első az, hogy a tó sekély részén az evezőjével verni kezdik a vizet és ezzel elérik, hogy odagyülnek a halak. Ezután fogják a bambuszból készült, hosszukás kosárra emlékeztető csapdájukat, melynek alján egy háló van elhelyezve. A halászok a sekély vizben jól látják a halakat, s amikor egy nagyobb jön a közelükbe, fölé eveznek és ráengedik a csapdát. A csapodában a háló a mederhez soritja a halat mikörben a halász ledöfi azt a dárdájával.

Érdekes tradiciójuk, hogy a lábukkal eveznek, mert mindkét kezüket a csapda és a dárda kezelésére kell használniuk. Amikor a hal már beszorult a csapda hálója alá, akkor még lábbal leszoritják a csapdát aztán dárdájukkal ledöfik a halat. Fantasztikus, hogy milyen ügyesen használják a lábaikat, majdnem úgy mintha négy kezük lenne. Az egyik halász kis bemutatót is rendezett számunkra, megmutatva, hogy miként lehet egyszerre evezni és csapdát dobni.

budhistakfoldjen125 budhistakfoldjen126 budhistakfoldjen127 budhistakfoldjen128

A faluhoz érve, már a part közelében, de még a vizben, már csónakon várnak az árusok. Aztán meglátjuk a turisták kedvenceit, a nyakukon nyersréz karikákat viselő Kayan asszonyokat. Ők már 5 éves korukban elkezdik viselni ezeket a karikákat melyeknek súlya lenyomja a kulcs csontot (nem a nyakat hosszabbitja) és a bordákat. Az ősi szokás okát biztosan nem tudjuk, vannak akik a női szépséggel hozzák kapcsolatba, mig mások a rabszolga sors elkerülésével. A karikákat gyakran életük végéig hordják az asszonyok egyrészt azért is, mert alatta az izmok elgyengülnek és azért is mert alattuk a bőr gyakran elszinesedik.

A Kayan törzsek Burmában, elszigetelten, a hegyekben élnek, gyakran olyan falvakban, melyek csak gyalog közelithetőek meg, mert még útjuk sincs. A fiatal lányoknak közel fele már nem folytatja ezt a nyak-karika szokást, mig akik folytatják azoknak egyik oka a nagy turista érdeklődés és az azzal járó anyagiak.

budhistakfoldjen129 budhistakfoldjen130

budhistakfoldjen131 budhistakfoldjen132

Ezen a tájon is bőven látunk szétesőben lévő, ezer éves pagodákat, templomokat melyeken már eluralkodott a természet. A faluban még mindenki népviseletbe öltözve él mig a porban, ócska plasztik benzinkannában “autózik” egy kisfiu.. Ez a természetes.

budhistakfoldjen133 budhistakfoldjen134 budhistakfoldjen135 budhistakfoldjen136

Búcsú vacsoránk jó kedvben telik. szemünk elött a tó, lemenő naptól rózsaszin égbolt és az a tudat, hogy szép volt, érdemes volt és az is, hogy tanultunk valamit.

budhistakfoldjen137

Vacsora közben és utána is jól elbeszélgetünk arról, hogy mit is tanultunk, miben is hasonlit vagy különbözik a kereszténység illetve a budhizmus kultúrájában felnőtt ember és arról is, hogy fontos-e a vallás, és ha igen, miért?

Egyet értettünk, hogy minden vallás közös vonása a természet felettiben (a Teremtőben) való hit, mert az közvetve értelmet adhat az emberi életnek és közös vonásuk az is, hogy szolgálják az erkölcsös emberi viselkedést. Abban is megegyeztünk, hogy a teremtő létét most már a tudomány is bizonyitotta, mert megállapitotta, hogy az időt, teret és az anyagot, mind a “Big Bang” hozta létre, ezek korábban nem léteztek. Másszóval a tuidomány bizonyitotta, hogy volt “teremtés” és ha az volt, akkor Teremtőnek is kellett lennie! Olyan ez, mint hogy egy festény léte elegendő bizonyitéka annak, hogy volt egy festő. Persze ez a logika még semmit sem mond a Teremtő milyenségéről, céljairól! Illetve annyit azért mond, hogy milyen nem volt! Tehát, annyit azért bizonyitott, hogy a teremtő nem lehetett egy a felhőn ülő szakállas zsidó bácsi, mert ugye a teremtéskor még se felhő, ae szakáll, se zsidó bácsik nem léteztek!

Egyetértés formálódott abban is, hogy ugyan minden vallás tele van ember kitalálta csacsisággal, de azért mindegyik közelebb áll az igazsághoz, mint az ateizmus, mely a Teremtő létezését is tagadja.

Ugyanakkor abban is egyetértettünk, hogy hiába voltak a vallások, azért az emberekben fentmaradtak az olyan ösztönös állati reakciók, mint a másfélétől való félelem, meg a terület birtoklási ösztön (“territorial instinct”) és abban is, hogy e téren, a különböző vallások létrejötte, talán még káros is volt, mert egy további okot adott a megkülönböztetésere és a magunktól különbözők gyűlötetére. Itt példaként felhozták, hogy a békés boddhista nép is miként bánik Kuchin államban a Rachine muzulmánokkal.

Abban is egyet értettünk, hogy a közös talaj ellenére, nagyok a különbségek a buddhista és keresztény tanitások és az általuk létrehozott társadalmak között és ezeknek a különbségeknek van jó és rossz oldala is.

Az elmult 2 hétben a buddhizmus jó oldalai közül megismertük az emberek nyugalmát, elégedettségét, a mosolygós és az ősökkel, tradiciókkal törődő életvitelt, illetve azt a tényt is, hogy nincs bűnözés. Ugyanakkor többen megemlitették a buddhista kultúra rossz oldalát is, azt hogy az egyénekben kevés az ambició, nem igénylik, hogy mások irigyeljék őket, felnézzenek rájuk és ezért sokan sem anyagilag sem más szempontból nem “sikeresek”.

Ez az utóbbi megállapitás jó kis vitát eredményezett arról, hogy fontos-e, jó-e az ambició, tehát arról, hogy fontos-e az a boldogsághoz, nem elég-e, ha valaki önmagával elégedett? Voltak páran akik az egyéni érvényesülés vágyát, az ambiciót és általában az “én”-centrikusságot károsnak tartották, mert úgy gondolták, hogy a keresztény gyökerű társadalmak materializmusának és elégedetlenségének ez az egyik rugója. Én olyan nevelést kaptam, mely az ambiciót jónak tartotta, de valójában nem tudom, hogy e vitában kiknek volt igaza. Az egyetlen amit tudok az, hogy a keresztény társadalmakban többen fordultak el a vallástól, lettek ateisták vagy materialisták, mint a buddhista társadalmakban.

A jó beszélgetés után még sétálunk egyet, aztán lefekszünk.

Március 22

Március 22.-én, kedden, búcsút veszünk az Inle tó úszó kertjeitől, a pagodák földjétől és az ott nyugalomban élő, mosolygós, békés és barátságos emberektől. Reggelinél a csoportunkról beszélgetünk, arról a 15 emberről akikkel most 20 napot együtt töltöttünk. Nekünk ez volt a 7. útunk az OT-vel (Overseas Travel), a csoportban volt aki először utazott az OT-vel, volt aki sokat, a csúcsot Jim vitte 29 úttal.

Nem tudom milyen kiválasztódással jönnek létre ezek a csoportok, csak azt tudom, hogy ebben a csoportban se tartottunk senkit elviselhetetlennek (előző útunkon Namibiában ugyanigy volt) és azt, hogy ugyan sok időnk volt a világ dolgairól beszélgetni (választás, Középkelet, terrorizmus, klima változás, népvándorlás, stb.) nem csak arra nem emlékszemékszem, hogy valaki egyszer is felemelte volna a hangját, de még arra se, hogy a kérdések lényegében ne lett volna egyetértés. Valahogy hasonlóan gondolkodott ez a 15 ember és mi jól éreztük magunkat.

Aztán elindulunk a Heho-Rangoon-Bangkok-Seoul-New York útvonalunkon és Március 24.-én kora délután már Stamfordban vagyunk. Boldogan ünnepel bennünket az 5 maradék gyerekünk, a 2 kutya és a 3 macska. A a hazafelé vezető hosszú (két napos) út valójában kellemesen telt (kivéve a Bangkok-i kaotikus repülőteret, hol majdnem lekéstük a csatlakozást).

Szóval visszatértünk a nyugati világba, oda ahol sok a sürgős dolog, azokat gyorsan kell megoldani és ahol az a fontos, hogy hol áll a tözsde meg hol áll a Trump és ahol a “karma” a macskának van, nem az ember életvitelének.

Posted in A Buddhisták földjén, Utazások | Tagged | Comments Off on A Buddhisták földjén

Paks és a Magyar Jövő

Váratlanúl két levelet kaptam, Paks környéki helységekből érkeztek a levelek, olyan személyektől jöttek akik tudták, hogy én az elmúlt két évet az atom balesetek tanulmányozásával töltöttem, hogy a megtudottakról könyvet írtam és hogy abban részletesn analizáltam az orosz, VVER tipusú atomreaktorok, tehát a Paksi rőmű bővítésére tervezett reaktorok biztonságosságát. Azt kérték a levelek, hogy a bősi erőmű bővítésével kapcsolatos véleményük formálásában segitsem ki őket. Ezért, amit itt, az alábbiakban olvashatnak az valójában válasz erre a két levélre.

Bemutatkozásúl annyit, hogy az automatika és az ipar biztonságának vagyok szakembere, több évtized ipari tapasztalatának összegyüjtése után tanácsadóként dolgozom és ugyan tanítok is meg két tucat műszaki könyvet is írtam (az elsőt Teller Ede bácsi előszavával), azért ma is osztom azt a viccelődő véleményt, hogy „aki tudja, az csinálja, aki nem tudja az tanítja és aki tanítani sem tud, az könyvet ír róla”. Másszóval én nem a könyveim, hanem az ipari tapasztalatom miatt gondolom, hogy véleményem megbízható.

Magamról még annyit, hogy ugyan kettős állampolgár vagyok (még három unokám is az), valójában nem a hazai politika érdekel, hanem a magyar jövő. Annyit tudok az otthoni politikáról, hogy áprilisban se a jobb, se a baloldalt nem fogom támogatni, hanem a FIDESZ-re szavazok. Nem ide való téma ez, nem is említettem volna, ha nem állana fent a lehetősége annak, hogy egyesek politikai indíttatásúnak gondolják írásomat. Nem az! Egy hazája jövőjével törődő és tapasztalt műszaki ember írását olvassák.

Írásomban először az atomnergia iparágnak általános helyzetéről fogok írni, majd rátérek Paks kérdésére és azt követően írok pár sort majd a kívánatos hosszabb távú magyar energia stratégiáról.

The Next Fukushima

Atom Erőművek Világszerte

Talán azzal kezdeném, hogy valójában a nukleáris reaktorokban egy nagyon egyszerű folyamat megy végbe, összesen annyi, hogy vizet forralunk. Két olyan vonása van ennek a víz forralásnak, mely veszélyessé teszi az iparágat: az egyik az, hogy hűtés nélkül megolvad bennük a rádióaktív üzemanyag, a másik az, hogy az olvadás következtében keletkező gázok felrobanhatnak és a széljárástól föggően, nagy vagy kisebb területen, veszélyes (rákot okozó) rádióaktiv anyagokat teríthetnek a környező  tájra.

Jelenleg a világban 438 atom reaktor működik (átlag életkoruk 29 év. Legtöbbjük 30 éves élettartamra volt tervezve, de 138 kora már a 40-hez közeledik és 24 meghaladta azt. Jelenleg 63-mat építenek, míg elöregedésük miatt 138-at állítottak le, de a leszerelés magas ára miatt (nagyjából annyi, mint a megépítés), egyenlőre csak 17 van teljesen „leszerelve”. Az atomerőművek jelenleg a világ energia igényének 5%-át, villany szükségletének 13.5%-át biztosítják.

Hosszabb távon Németország, Svájc és bizonyos fokig Japán is elkötelezék magukat az atomerőművek teljes felszámolására. Ausztria egyáltalán nem engedi, hogy földjén ilyen erőmű épüljön és ezért (Paks közlsége miatt) lehet, hogy tiltakozni fog.

Az atomenegia használata mellett az élen Franciaország (75%) és Szlovákia (54%) állanak. Magyarország villanyszolgáltatásának jelenleg kb. 46%-át adja Paks 4 reaktora. Az emberiség ezidáig  $3-$4 trilliót költött atomerőművek építésére, s kb. ugyanennyibe kerül majd azok biztonságos leszerelése és az üzemanyag biztonságos elraktározása. Ezen összegek méretének érzékeltetésére megjegyzem, hogy a világ GDP-je kb. $70, az Egyesült Államoké $16 és Magyarországé kb. $0.14 trillió.

Az Atom Erőművekkel Kapcsolatos Gondok

Rákos betegségek: Érdekes módon az köztudomású, hogy az atmoszféra széndioxid tartalma az elmult évszázadban a kétszeresére emelkedett és ez okozza a föld felmelegedését. Ugyanakkor azt, hogy a föld felszinén a rádióaktivitás szintén kétszeresére emelkedett, azt már kevesebben tudják és ugyanígy azt sem, hogy egyes tudományos felmérések szerint a chernobyl-i baleset egy millióval emelte meg a térségbe a rák okozta elhalálozást.

Baleset: Zónaolvadás (meltdown) esetén a megolvadt üzemanyag rudak hidrogén robbanást eredményeznek, mely szétrombolja az épűletet és így nagy mennyiségű rádióaktív anyag kerül kibocsájtásra.

Potenciális Fegyverforrás: Az atomerőművek 2%-tól 4%-ra koncentrált üzemanyag rudakat használnak, míg az atomfegyverek ~10%-osat, de a koncentrálási folyamat ugyanazzal az eljárással, nagysebességű centrifugálással történik.

Erőművek Kora: A ma üzemelő erőművek nagy hányada elöregedettek, elavult, gyakran még kézi szabályzó rendszerrel működik.

Terrorizmnus: Fent áll úgy a belső, mint a kölső támadások lehetősége. Belső azért, mert a kezelőknek gyakran módjában áll (akarattal vagy tévedésből) balesetet okozni. Külső támadásoknak azért, mert a legtöbb szabályzó berendezés elérhető és megfertőzhető a cybervírusokkal, mint történt az Iránban.

Atomszenny: Az elhasznált, de még évszázadokig rádióaktív üzemanyagrudak és egyéb rádióaktív hulladékok elhelyzése teljesen megoldatlan. Nincs a világon egyetlen végleges raktározó hely és az átmenetiek pedig már túlterheltek. (Pakson példáúl a 2003-as baleset az átmenti raketározás helyén történt).

Paks

Mint tudjuk, Magyarország a már így is elöregedett Paksi erőmű élettartamát, – politikusok döntése alapján – 20 évvel meghosszabbították és a kormány, hatalmas befektetéssel, orosz reaktorokkal, bővíteni szándékozik azt. Az alábbi táblázatban összefoglaltam az erre vonatkozó  fontosabb adatokat, – feltételezve, de meg nem engedve -, hogy az orosz állítás igaz és a beépítendő új reaktorok életkora nem 30, hanem 60 év lesz. Az adatok a következőek:

Reaktor Tipus Kapacitás Épitkezés Kezdete Beindítás  Élettartam Lejárása Leállítás Tervezett Éve

 

PAKS-1 VVER-440/V213 475 MWe 1974 1982 2012 2032
PAKS-2 VVER-440/V213 475 MWe 1974 1984 2014 2034
PAKS-3 VVER-440/V213 475 MWe 1979 1986 2016 2036
PAKS-4 VVER-440/V213 475 MWe 1979 1987 2017 2037
PAKS-5 VVER-1200 1114 MWe 2015 (tervezett) 2023 (tervezett) 2083 2883
PAKS-6 VVER-1200 1114 MWe 2015 (tervezett) 2023 (tervezett) 2083 2083

Mint láthatjuk, ezek az egységek mind az orosz (illetve korábban szoviet) VVER tipusú erőművek variánsai. Az alábbi rajz mutatja a paksi erőmő főbb elemeit:

paksi erőmő főbb elemei

Paks Biztonságossága

 

Itt csak azokat a veszélyeket sorolom fel, melyeket  az atomerőművek általános vonásai között még nem említettem, mert azok kizárólag Paksra vonatkoznak. Ezek a következőek:

Villany nélkül nincs hűtése: 

Talán a legnagyobb veszélyforraás az, hogy az erőmű “villanyra elhivatott”, mondom ezt annak ellnére, hogy az üzemeltetők ezt vitatják, amire visszatérek. Ez azt jelenti, hogy ha megszakad a külső áramszolgáltatás és azzal egy időben a belső (akkumlátor és dízel generator) berendezések sem működnek, akkor leáll a reaktorok hűtése és bekövetkezik az olvadási robbanás (meltdown). Tehát az erőmű nem rendelezik “villany nélküli” hűtéssel, nincs ellátva sem emelt viztartályokkal, melyeken a szelepeket hőtágulás nyitná, hogy így a víz automatikusan (tehát kizárólag a gravitáció hatására) lehűtse a felforrósodott reaktorokat. Pakson a szivattyúk villannyal működnek, nem szereltek be gőzturbinával hajtott szivattyúkat, pedig a gőz még a “meltdown” (zónaolvadás) idején is nagy mennyiségben áll rendelkezésre.

A paksi üzemltetők szerint a fenti aggodalmamat már kiküsszöbölték három eszközzel:

1.     Gravitációs vízforrással. Ezzel egyrészt az a baj, hogy túl kicsi, másrészt hogy a gravitációval szállított víz folyásának elindításához, a szelepek nyitásához, külső energiát használnak, amely vagy van vagy nincs, tehát szabotázs stb esetében leállíthtó. Másszóval NEM a leállíthatatlan és automatikus energia forrásra alapozzák a gravitációs folyás nyitását, mint a hőtágulásra..

2.     Kiegészítő áramforrásokra hivatkoznak, ami azért nevetséges (elnézést az erős kifjezésért, de az), mert az az elleni védekezésről van szó, amikor áramforrás NINCS!

Elöregedés:

Erről már szóltam, de itt még megemlítem, hogy Paks az átlagnál is veszélyesebb helyzetben van, ugyanis az egyéb reaktorokat 30 vagy 40 év működés után leállítják, addig Paks régi egységeit 50, új egységeit 60 évig tervezik működtetni. (Ki kivánna egy 60 éves gépkocsival közlkedni?)

Automatikus biztonsági berendezések

A paksi erőmű irányítása csak részben automatizált és ezért lehetséges a biztonsági berendezések kikapcsolása és így a belső szabotázs is és a külső virus-támadás is, melynek révén cyber-terorristák képesek megtámadni az irányító rendszert. A józan ész azt diktálja, hogy ami megtörténhet, az elöbb-utóbb mg is történik. Persze a paksi atomerőmű vezetői erre azt válaszolják, hogy a tervezés eleget tesz a törvény-rendeleteknek, az illetékes bizottságok elvárásainak. (Sajnos az is igaz, hogy a teve olyan ló, melyet bizottság tervezett). Más szóval, a józan ész követelményeinek nem tesz eleget!

Mit követelne a józan ész? Elsősorban azt, hogy senki és semmi meg ne akadályozhassa a felforrósodott reactor hűtésének utomatikus beindulását, függetlenül attól, hogy a kezelő elaludt-e, szabotálási szándékai vannak, vagy hogy netán vírus érkezett a szabályzó rendszerbe. Más szóval az ad biztonságot, ha a reactor falának hőmérséklete úgy indítja be az azonnali hűtést, hogy azt senki és semi megakadályozni nem tudja.

Rádióaktív hulladék:

A paksi erőmű az atomszenny raktározásában is eleget tesz a különböző bizottságok előírásainak, csak éppen a józan észnek nem! Elvégre jól tudjuk, hogy az egész világon sehol sincs, az évszázadokig rádióaktív hulladékok számára véglegs raktározási berendezés. Így nevetséges azt állítani, hogy Magyarországon megkezdődött “megoldás kialakításának az előkészítése”. Mit is jelent ez a “nesze semi fogd meg jól” fogalmazás?  Azt jelenti, hogy az oroszok megigérték úgy az űzemanyag szállítását, mint az atomszenny elszállítását és raktározását. Persze itt a hangsúly a “megigértéken” van. Elvégre mi lesz akkor, ha meggondolják magukat?

Az illetékesek azt állítják, hogy a kiégett fűtő elemek “nem minősűlnek hulladéknak” és elraktározásuk 50 évre “megoldott”. Jó lenne tudni, hogy miért nem “minősűlnek”, amikor 2003-ast paksi balesetet, mely a 2-es reaktornak egy even keresztüli leállítását eredményezte és (általam ismeretlen mennységű) rádióaktív anyagot bocsájtott a levegőbe. ( A 2003-as paksi balesetet 4-es szinvonalúnak, a 2009-est 2-es és a fukushimai balesetet 7-es szintűnek minősítették az illetékesek).

Az is vitatható, hogy a kis és közepes aktivitású rádióaktív hulladékok bátaapátin való raktározása végleges megoldást jelent-e? Ki mondja meg, hogy “végleges-e”? Azt is valami bizottság dönti el, vagy talán abba a bátaapátiaknak is van beleszólása”?

Pakson nincs konténer, nincs nitrogen és a hydrogen fejlődés elleni védekezés kipróbálatlan:

Ez azt jelenti, hogy a reaktort nem veszi körül egy konténer, hanem az nyitottan áll az épületben. Ezzel szemben (szerintem) a biztonságos tervezés az, amikor a reaktort egy konténer veszi körül és a kettő közötti térségben (a reaktor és a konténer között) nitrogénnel van. Ezzel a megoldással, hydrogen szivárgás esetén sem történhet robbanás a konténeren belül, mert nincs oxygen ami táplálja azt. Ezzel szemben, a VVER tipusu erőművek esetén a szivárgó hydrogén egyenesen a levegővel töltött épületbe kerül, s így egyetlen szikra robbanást okozhat.

Az üzemeltetőknek azt az állítását is kétségbevonom, mely szerint, ha be is indul a hidrogén termelés, azt platina katalizátorokkal vízzé képesek oxidálni. Ez az eljárás labortóriumi szinten és nagy turbulencia estén ugyan működik, de egyrészt erőműi skálán nincs kipróbálva, másrészt, amikor a reaktor fenekének fala már átolvadt és az olvadt üzemanyag rudak és a Zirkónium együtt ott “tócsában” fekszenek, akkor haszontalan.

Grafit moderator:

Míg világszerte a legtöbb reaktorban vagy víz vagy nehéz víz a moderátor, addig a VVER tipusú orosz reaktorokban grafit. Ennek az az oka, hogy így olcsóbb az üzeanyag, elég az urániumot 2%-ra koncentrálni, míg a másik esetben 4% szükségs és a koncentrálás (centrifugálás) drága. A grafit moderator hátránya, hogy tűz esetén meggyulad és táplálja a tüzet, míg ha víz a moderáror, az oltja azt.

Szűrés

A jól tervezett erőművek felkészültek arra, hogy az üzemanyag cellák (uranium rudak) megolvadnak, az épületben a gőz és hydrogen nyomása megemelkedik és ezért, ha azt akarjuk, hogy az épület ne dőljön össze, ezt a felgyűlt nyomást ki kell engedni. Ezt a “kiengedést” a paksi VVER rendszer is biztosítja, a baj csak az, hogy szűrés nélkül teszi azt és így nem csak a gáz, de a rádióaktív szilárd anyagokat is kiengedik.

Költségek

Megjgyzem, hogy nem vagyok közgazdász és megjegyzem azt is, hogy kevés adat áll rendelkezésemre. Így példáúl tudom, hogy mennyi a magyar GDP és azt is tudom, hogy annak hány százaléka a költségvetési deficit (2.9%), illteve, hogy  GDP arányában mekkora a nemzeti tartozás (~80%), de nem tudom, hogy mekkora maga a költségvetés, hány százalék megy abból kölcsön törlesztésre és hány százalék kamatokra. Azt sem tudom, hogy az oroszok hány százalékra adják a 30 éves kölcsönt. Így tehát az alábbi táblázatban felsorolt számok is valószínűleg hibásak, de én bizony nem tudom, hogy mekkorák a hibák és azt sem tudom, hogy nagyobb vagy kisbb a befektetés annál amit én itt kiszámoltam? Nos tehát a feltételezett adatok:

Az oroszok állítása szerint a beruházás 10-15 billió Euróba ($13.5-$20 $ billió dollárba) fog kerülni Magyarországnak. Ennek 20%-át zsebből fizeti majd az ország, 80%-át pedig orosz hitelből. A hitel visszafizetése, 2023-al kezdődően, 30 éven keresztül történik. Feltételezve, – de meg nem engedve -, hogy a költség nem fogja meghaladni a fenti becslést (általában nemcsak, hogy meghaladja, de eléri annak kétszeresét is), nézzük meg, hogy mit is jelentenek ezek a számok?

 

Tételek A tételek $ milliárdban
1) zsebből fizetenő összeg 2.7 – 4.0 $md
2) 30 éves kölcsön 10.8 – 16.0 $md
3) Évi kamat 5%-al számolva 0.54 – 0.8 $md
4) 30 évi kamat, ha közben nincs törlesztés 16.2 – 24.0 $md
4) magyar GDP 136.0 $md
5) magyar deficit 2.9%-al számolva 3.9 $md

Az, hogy teljességében mekkora Paks bővítésének költsége, az függ az építési költség túlfutásától, a kamatlábtól és a törlesztés időtartamától. Feltételezve, hogy túlfutás nem lesz (optimista feltételezés) és hogy az üzemanyag és az atomszenny elszállításának árai vagy nulla, mert vagy benne van a szerződésben, vagy a fogyasztókat terhelik, én ezeket nullának tekintettem, ami lehet, hogy optimista feltételezés. Feltételeztem azt is, hogy az ország csak a 30 év leteltekor képes visszafizetni a tartozást és addig csak csak a kamatokat fizeti, ami viszont pesszimista feltételezés. Szóval ha a fenti feltételzések helyesek lennének, úgy a bővítés összköltsége 32.4 $md és 44 $md közöttre becsülhető. Ez az összeg egyenlő a 2014 év állami deficit tízszeresével.

Ki Fogja Ezt Kifizetni?

Természetesen ezt a kölcsönre épült hatalmas berendezést is a gyerekeink és unokáink fogják kifizetni! És mit kapnak ők ennek ellenében, 2053-ban (ha addig fel nem robbantak a reaktorok)? Kapnak 4 darab lezárt reaktort, melyek teljes leszerelése kb annyiba kerül, mint építésük került . Kapnak két elöregedett, de talán még pár évig működő erőművet, melyhez lehet, hogy az oroszok már nem adnak, vagy nem tudnak adni üzemanyagot (mert elfogyott az urán) és kapnak egy országot, mely elvesztegetett egy generációnyi időt a véglegs megoldásra. Olyan időt, mely alatt áttérhetett volna a biztonságos, tiszta, kimeríthetetlen és ingyenes energiaforrások használatára, hogy készen álljon a korra, amikor már a tenger alatt sem, Alaszkában sem, és a palában sem maradt több olaj vagy gáz.

Mi Lenne a Helyes Megegyezés?

Megjegyzem még, hogy nagyon helyeselném, ha egy átdolgozott megegyezés is tartalmazná az orosz gázvezetéknek Magyarországon való áthaladását és azt, hogy nálunk történjen az európai országokba való továbbszállítás elosztása. Ez kívánatos is lenne és nem is eredményezné a nyugati hatalmak helytelenítését, míg a mostani reaktor-vásárlásnak a szabad versenyt kizáró eljárása, bizony máris eredményezte azt, nem is beszélve Ausztria álláspontjáról, mely állam sehol nem engedélyez atomerőművet, s nem kiván közeleső más országban sem.

Persze arra is szükség lenne, hogy az újratárgyalás után, a megegyzés minden részletét nyilvánosságra hozzák, hogy így, a magamfajta embernek ne kelljen találgatnia, hanem pontosan tudnánk, hogy mibe vág bele az ország?

Végül megemlítem, hogy az viszont hasznos lenne, ha Magyarországon születne meg a világ első víz alatti atomerőművének protopipusa. Ez a prototipus lehetne kicsi, olcsó és persze abszolút biztonságos, mert csak gravitációt igényli, illetve használja fel a leállítása. Az EU biztosan  finanszírozná ennek Pakson való megépítését és a magyar műszakiak, illetve a kitünű paksi szakemberek segítségével gyorsan meg is épülne.Így Magyarországé lenne úgy a világszabadalom, mint az azzal járó anyagiak birtokosa.

Tudom, hogy sokan elcsodálkoznak azon, hogy egy, a „zöld energiára elkötelezett ember” hogyan javasolhat bármilyen atomerőművet, de az az igazság, hogy a legjobb esetben is, legalább egy generációba fog tartani, amíg az emberiség 100%-ban átáll a kimeríthetetlen, tiszta és ingyens zöld energia használatára és ezen időtartam alatt is kell olyan energia, ami ugyan kimeríthető, de a víz alatti építése miatt legalább biztonságos.

Magyarország Legyen a Zöld Energia Úttörője

Most áttérek arra, hogy a Paksra befektetendő hatalmas összeg kis hányadából, miként kellene biztosítani, hogy Magyarország ne csak áttérjen az ingyenes és kimeríthetetlen zöld energiaforrások használatára, de élére álljon ennek az új technológiának a kifejlesztésének. Erről a témáról is könyvet írtam „Post-Oil Energy Technology” címmel:

Post-Oil Energy Technology

 

Gondoljuk meg, hogy a 20. század nagy találmányai, a számítógép (Neumann), az atomreaktor (Szilárd), a hologfáf (Gábor), a chip (Gróf = Grove) és folytthatnám, mind magyar találmányok, de hazánknak azokból haszna nem származott, nem nálunk teremtettek munkaalkalmakat és jólétet, nem nálunk hozták létre a „Szilikon Völgyeket”. Nos, most itt az alkalom, hogy ez ne ismétlődjön meg, hogy a 21. században élére álljunk az zöld technológiák kifejlesztésének, hazai legyártásának és nemzetközi szabadalmaztatásának. Nem kell ehhez más, mint a jövővővel törődő olyan államférfiak, mint volt Széchenyi vagy Baross Gábor és kell a Pakson tervezett befektetésnek egy kis hányada..

Nézzük tehát a lehetőségeket:

  • Geotermális energia: Magyarország hatalmas geotermális energia készlettel rendelkezik. Ennek kihasználása olcsó, energia termlése tiszta, üzemanyaga ingyenes és kimeríthetetlen. Ezért állami és EU támogatással azonnal meg kellene indítani a standardizált egységek tömeggyártását.
  • Szén-negatív erőművek: Szintén állami és EU támogatással és azonnal meg kellene tervezni a biomasszát égető (mező és erdőgazdasági termékeket) erőművek prototípusát, szabadalmaztatni azt és megindítani a tömeggyártást..
  • Napenergia-gyüjtő tetőcserepek: Szintén állami és EU támogatással kellene kifejleszteni a napenergia-gyüjtő cserpek tömeggyártását és világszabadalmat szerezni arra.
  • Grafit akkumulátor: Azonnal el kellene idnítani az autóipar jövőjét jelentő olcsó és könnyű, grafittal működö akkumlátorok kifejlesztését, prototípusainak legyártását és erre a vilászabadalom megszerzését.
  • Methanol: Az egyik szénnel működő erőműbe azonnal be kellene szerelni Oláh György találmányát (mely találmányára Nóbel díjat kapott), mely a helyett, hogy a széndioxidot az erőmű kéményen kiengedné, hidrogén hozzáadásával methanolt termel abból.
  • Szállítható és raktározható napenergia: Mivel példáúl a Szahara területének 3%-a elegendő az egész emberiség teljes energia szükségletének a biztosítására, kooperációra kellene lépni egy ritkán lakott és mélytengeri kikötővel rendelkező afrikai állammal (példáúl Tuníziával vagy Namíbiával) és megépíteni a napenergiát cseppfolyós hidrogén formájában (úgy, mint ma az LNG-t) raktározhatóvá és szállíthatóvá tevő erőmű prototipusát.
  • Két-irányú üzemanyag cella: Az állam, a hosszabb távú céljai közé vehetné a „grid nélküli”, energia ellátást szolgáló két-irányú üzemanyag cella kifejlesztését. Mint az alábbi ábra mutatja, ez a cella nappal a tetőn gyüjtött napenergia feleslegből (az ábrán a kékkel rajzolt működés) termelt árammal, elektrolízis útján hidrogént termel, míg éjjel vagy amikor szükséges, a másik irányban (piros) az elraktározott hidrogénből, az üzemanyag cella révén áramot.

Két-irányú üzemanyag cella

 

Utószó

A kor amiben élünk hasonlítható egy olyan jelképes helyzethez, mint amikor mondjuk egy hatalmas meteor rohanna a Föld felé és a tudósok pontosan tudnák, hogy hány évtized múlva csapódik az a Földbe, mi lesz a becsapódás rettenetes következménye és végül azt is tudják, hogy ha összefognánk, ha törődnénk az utánunk jövő generációk sorsával és ha minden erőnket bevetnénk, akkor képesek lennénk a meterort kitéríteni az útjából. Hát valami ilyesmi helyzetben van ma az emberiség. A különbség csak annyi, hogy nem egy meteor „becsapódása” okozhatja a véget, hanem a sarkokon ma még létező és a Föld melegedését olvadásával lassító, jéghegyek elolvadása.

Persze vannak akik úgy gondolják, hogy nem is jön „meteor”. Vannak akiknek az az érdeke, hogy ne a meteor elhárításával törődjünk, hanem az ő árujukat vásároljuk. Van aki szerint eddig is történt mindig valami, most is fog, tehát nem az ő dolga az ilyesmi, ő örül, ha ki tudja fizetni a fogorvos számlát. Vannak, akik ugyan hisznek a tudománynak, de azt mondják, hogy „ráérünk arra még”, messze van még az a meteor. Azán persze vannak a politikusok, akiket csak a választás kimenetele és a következő 4 év érdekel, akik jól tudják, hogy akkor kapnak sok szavazatot, ha rózsaszinűre festik a jövőt, ha csökkentik az adót, ha kölcsönöket vesznek fel és mindezzel a jövő generációkra hagyják nem csak a kölcsön megfizetését, de a szembenézést is azzal, hogy mi lesz amikor elfogyott az olaj és elolvadtak a jéghegyek?.

Ugyanakkor persze vannak az unokáik jövőjével törődő nagyapák is, olyanok akik hisznek a tudósoknak, akik tudják, hogy most kell lépni, most kell elkezdeni dolgozni a „meteor” eltérítésén és azt is tudják, hogy ha időben lépünk, akkor mindenki jól jár, mert a zöld energiára való áttérés hatalmas feladata egyben teljes új iparágakat fog teremteni és azok pedig hatalmas számú munkaalkalmat hoznak létre.

Én remélem, hogy a magyar nagyapák ebbe az utóbbi csoportba tartoznak, remélem hogy tisztán látják, hogy Pakssal „útkereszteződéshez” érkezett a magyar társadalom és remélem, hogy a helyes utat választják, szembenéznek a valós helyzettel és nem visszafelé indulnak el, hanem hozzájárúlnak a 21. század nagy kihívásának megoldásához.

 

Lipták Béla

Lipták Béla

Posted in Paks | Tagged | Comments Off on Paks és a Magyar Jövő

The Future of Nuclear Power

The Future of Nuclear Power

 In 1933, a Hungarian-American physicist Leó Szilárd  conceived the nuclear chain reaction and patented the idea of a nuclear reactor jointly with the American-Italian Enrico Fermi. It took 18 years for electricity to be first generated by a nuclear reactor at an experimental station near Arco, Idaho. The world’s first commercial reactor was the Calder Hall station in England and the first plant to generate electricity for a power grid was the Obninsk nuclear power plant in theSoviet Union in 1954.

 

During the last 60 years, nuclear energy became an important component in the energy mix used by mankind. It supplies about 5% of the total global energy consumption or about 13.5% of the electricity we use. In theUnited Statesnuclear energy is the source of about 8% of the total energy consumption or about 20% of the electricity used.

 

The nation most dependent on nuclear electricity isFrance(75%), followed byBelgiumandSlovakia(52%), whileChinais the least dependent on it (around 2%). To date the only nation that has decided to shut down all its nuclear power plants (by 2022) isGermany. That nation today obtains 28% of it’s electricity from nuclear reactors.

 

Globally, 435 nuclear power plants are in operation and 60 are under construction. In the United States 104 are in operation, one is under construction and 28 have been shut down. Globally, due to ageing, 138 nuclear power plants have been shut down, but because of the high cost of dismantling and decontamination of the sites, only about 17 been fully decommissioned. In theUSAthe decommissioning of 13 plants is in progress. In addition to serving power generation, there are 240 reactors serving research and 150 reactors supplying energy for nuclear submarines and other ships around the world.

 

Earlier nuclear plants were often located near populated areas and these early plants were designed for only 30 years of operation. The life expectation of newer plants is usually 40 years and today, the average age of all operating plants is 27 years. The age of 138 operating plans is between 30 and 40 years, while 24 are already over 40 years old. 

 

As of 2008, the installed capacity of all the operating plants in the world amounted to 413 GW (119 GW in theUnited States), while their actual electricity production rate was about 300 GW (~ 100 GW in theUnited States).

 

To date, the global investment to build nuclear power plants amounted to about $3 trillion (approximately $0.75 trillion in theUnited States). The cost of their eventual decommissioning is expected to be about another trillion dollars. If we also consider the associated costs of building and operating the uranium mines and also the cost of the temporary and eventually the permanent nuclear waste storage facilities, the total investment in the global nuclear industry is estimated to be about $5-$6 trillion. For comparison purposes, the global GWP today is about $65 trillion (USAabout $16 trillion).

 

 

The history of the last 60 years shows that after the accidents at 3 Mile Island and Chernobil the building of new nuclear power plants slowed down and the percentage of global electricity consumption that is met by nuclear power dropped from about 18% in the early 1990s to 13.5% today. It seems that this trend will continue after Fukushima, because of the ageing of the operating plants, the risks associated with cyber and conventional terrorism, military attacks, earthquakes and other causes, plus because the permanent storage of nuclear waste is still unresolved. Yet another concern is the increase of radiation in our global environment – including the doubling of the concentration of nuclear radiation in the atmosphere.

 

While these concerns are all valid, it is also a fact that the use of nuclear power can not abruptly be terminated, but has to be phased out gradually. Fortunately, it is also a fact that the operation of nuclear power plants can now be made much safer. Yet, in many respects they are not! Let me give some examples:

 

The nuclear power generation process is a relatively simple one: First the heat from the fuel rods is transferred into high pressure water that carries it into a boiler where steam is generated. Next, the energy of the steam is converted into electricity, while the waste heat from the turbines is taken to cooling towers to be rejected into the atmosphere.

 

Keeping such a process safely in operation requires only three things. Two of these are self-evident: 1) The need to  keep the fuel rods covered by water to protect them from overheating and 2) To maintain the integrity of the containment building to prevent radiation from escaping. The third requirement is not so obvious, yet it was a main contributor to the accidents at 3 Mile Island, Chernobil and alsoFukushima. Let me briefly review all three causes:

 

Keeping the fuel rods from overheating and melting is guaranteed so long as the flow of cooling water is uninterrupted. As the operation of the cooling water pumps requires energy, that must be made available even if it’s outside source fails. This means not only that properly sized diesel and battery backup systems must be provided and must be located at safe elevations, but also means that the steam which, even during an accident is still being generated, must not be wasted, but must be made useable to drive backup cooling water pumps.

 

The second requirement is that the containment buildings must withstand both external and internal impacts. External impacts can originate from earthquakes, terrorist or military attacks, while internal impacts can be caused by events as like hydrogen explosions. Such explosions must be prevented by filling the containment building with inert gas, so that there is no oxygen present to support an explosion. In addition, automatic pressure release must also be provided and be furnished with filters to protect from the release of radioactive particles into the atmosphere.

 

The third requirement to achieve safe operation is the most neglected today. It is the need to protect the power plant from human error. In an age, when we can safely operate a nuclear powered robot on Mars, it is inexcusable to see that the safety systems protecting nuclear power plants are not fully automated. We have seen that in the cases of 3 Mile Island, Chernobil and Fukushima, the windows of opportunity for safe shut-down were lost, because the decisions on what to do were left up to panicked operators and PR oriented managers and because of their hesitation the window of opportunity for corrective action was not utilized.

 

Therefore, it is time for full automation, it is time for using measurement devices that can be trusted, it is time to install “firewalls” to completely isolate the operating controls from potential cyber attacks and most importantly, it is essential to fully automate the safety systems, so that for example, when an earthquake is detected, flooding of the reactors is automatic and immediate, instead of time being wasted until the tsunami waves arrive.    

 

I agree with the environmentalists, who argue that we can not continue to live with energy sources that are inherently dangerous, because of the radioactivity or global warming that they cause. I also agree with them that resources are wasted on “scraping the bottom of the fossil barrel” or on waging “oil wars”. On the other hand, I disagree, if they believe that just by voting out denier politicians, we can switch to a safe energy-economy overnight. No, we can not! The transition to a safe energy economy has to be gradual no matter who is in the White House. It will take a decade or even a generation until this new “Marshall Plan” is completed.

 

Therefore, it is in the interest of all to increase the safety of today’s energy industry by replacing manual controls with full automation during the coming transition period.

 

Béla Lipták PE

Safety and automation consultant

www.belaliptakpe.com    

 

 

 

 

 

Posted in BLOGS | Comments Off on The Future of Nuclear Power

CONTRIBUTORS WANTED

Dear Colleague,

We are working on the 5th edition of my Instrument Engineer’s Handbook and are looking for experts to update existing or prepare new chapters in Volume 1, which deals with Measurement and Analysis.

If you feel qualified or if you know colleagues who are experts  in the various areas of measurement and analysis, please review the Contents below and contact the Volume Editor, Mrs. Kriszta Venczel at: kvenczel@gmail.com (not me!) indicating which existing chapter you would like to update or which new one you would like to prepare?

Béla Lipták, PE
President of Béla Lipták Associates, PC
Automation and Safety Consultants
84 Old N. Stamford Rd, Stamford CT. 06905
T/F: 203-357-7614, E: liptakbela@aol.com
www.BelaLiptakPE.com

 

 

IAEH, 5th Edition: CONTENTS

(299-137 unassigned~50%)

General Considerations  1

(14 Total – 1 Unassigned)

 

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Ed. Author

5th Edition Author

Assigned

1

1.6

Accuracy

Lipták

Lipták

1a

 

Accracy, Stochiastic and Economic

 

Bagajewich

2

1.12

Binary Logic Diagrams (ISA 5.2)

Gilbert

Gilbert

3

1.8

Calibration

Hashemian

Becker

 

4

1.6

Configuring Intelligent Devices

Berge

Has..

Pinceti

5

1.11

Evaluation and Life Cycle

Smith

Berge

L.Rajagopalan

7

1.7

Installation

Gibson

 

Yuwono

9

Maintenance

None

 

Becker

 

10a

Performance

Moreno

11

1.9

Response Time and Drift Testing

Hashemian

 

 

12

7.18

Soft Sensors

Bain

ROMEL S BHULLAR

13

1.3

Terminology and Testing

Lipták

Lipták

 

 

14

1.5

Uncertainty: Estimation, Propagation, and Reporting

Dieck

Rheinhart

 

 

 

Flow Measurement Devices  2

(42 – 17 Unassigned)

 

 

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assignedr 2

15

2.1

Flowmeter Selection

Lipták

Lipták

 

16

Service: Abrasive, Corrosive, Slurry, Viscous

Connella

17

Service: Bi-Directional Flows

 

 

 

18

Service: High and Low Temperature

 

 

 

19

Service: Semi-filled Pipes or Multi-Phase Flows

Gambir

20

2.17

Service: Polyphase Flows of Oil, Water and Gas

Gibson

Gambhir

21

Service: Non-contact, Non-Penetrating Designs

 

 

 

22

Installation: D/P Sensors and Transmitters

Conella

23

Installation: Types of Manifolds

Ofoh

Conella

24

Maintenance and Calibration

Ohof

Wagelin

25

2.2

Anemometers

Lipták

 

 

26

2.3

BTU Flowrate in Heat Exchangers

Lipták

 

 

27

2.4

BTU Flowrate Provided by Gaseous Fuels

Lipták

 

 

28

2.5

Cross Correlation Design

Hashemian

 

 

29

2.6

Elbow Taps

Gibson

 

 

30

2.7

Flow Switches

Boyes

Muhammad Fahad

31

2.8

Jet Deflection Design

Lipták

 

 

32

2.9

Laminar Flow Measurement

Arant

 

 

33

2.10

Magnetic Flowmeters

Eren

Thomson,

 

34

2.11

Mass Flow – Coriolis

Anklin/Drahm

Martin Anklin/Wolfgang Rahm

 

35

2.12

Mass Flow – Miscellaneous

Jamison

 

 

36

2.13

Mass Flow – Thermal

Baan

Baan

 

37

2.14

Metering Pumps

Boyes

 

 

37a

Multiphase Measurement

Gambhir

38

2.15

Orifice Plates, and Their Sizing

Arant

Connella,

39

Orifices for Restriction

Yuwono,

 

40

2.16

Pitot and Area Averaging Tubes

Lipták

 

 

41

2.18

Positive Displacement Gas Meters

Yoder

Ofoh

 

42

2.19

Positive Displacement Liquid Meters and Provers

Lipták

Ofoh

 

43

2.20

Purge Flow Regulators

Lipták

Djkman

Von Goethem

 

44

2.21

Segmental Wedge

Lipták

 

 

45

2.22

Sight Flow Indicators

Sanders

 

 

46

2.23

Solids Flowmeters and Feeders

Lipták

 

 

46a

Sonar Flowmeter

Muhammad Fahad

47

2.24 

Target Meters

Boyes

 

 

48

2.25 

Turbine and Rotary Element Designs

Arant

Von Goethem

 

49

2.26 

Ultrasonic Meters: Transit-Time and Doppler

Yoder

Baker

50

2.27 

Variable Area (Rotameters), Gap and Vane Designs

Baan

Von Goethem

Djkman

 

51

2.28 

V-Cone

Boyes

Voss

 

52

2.29 

Venturi Tubes, Flow Tubes and Flow Nozzles

Arant

Connella

 

53

2.30 

Vortex and Fluidic Meters

Boyes

Connella

54

2.31 

Weirs and Flumes for Open Channels

Pawlowski

 

 

 

 

 

 

3 Level Measurement

(27 – 9 unassigned)

 

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assignedtus

55

3.1

Selection of Level Detectors

Roede

Mark H. Murphy

√√

55a

Installation considerations

 

Oscar Castañeda Vazquez

56

Applications – Interface, foam, boiling services

 

Rob E.V. Koene, Simon

57

Applications – Non-contacting, non-penetrating

 

Mark H. Murphy

58

Applications: – Water level in nuclear reactor core

 

Lipták,

58a

Applications: – Oil and LNG Tank Gauging

 

 

59

 

Applications: Slurry, sludge, coating fluids

 

Murphy

 

60

 

Applications: Solids Including Sticky Solids

 

Murphy

 

60a

Application – Sulfur

Alejandro Varga

 

61

 

Accessories: Manifords

 

Murphy

 

62

 

Accessories: Chemical Seals

 

Murphy

 

63

3.2

Bubblers

Langford

Cullen Langford,

 

64

3.3

Capacitance and Radio Frequency Admittance

Roede

David L. Ubert

65

3.4

Conductivity and Field Effect Level Switches

Lipták

 

 

66

3.5

Diaphragm Type

Roede

 

 

67

3.6

Differential Pressure, Hydrostatic Designs

Nay

Allen D. Houtz,

68

3.7

Displacer Devices

Langford

Cullen Langford,

 

69

3.8

Float Type Sensors

Langford

Michael Connella III

70

3.9

Laser Sensors

Vujicic

Michael Connella III

71

3.10

Level Gauges Including Magnetic

Nyce

David S. Nyce

71a

Magnetostrictive

David S. Nyce

72

3.11

Microwave  Switches

Boyes

 

 

73

3.12

Optical Level Sensors

Lipták

 

 

74

3.13

Radar, Non-Contacting

Boyes

GAMBHIR/Yadav

 

75

3.14

Radar, Contacting Designs (TDR, GWR, PDS)

Carsella

Robert J. Botwinski

 

76

3.15

Radiation Type Sensors

Rodgers

Andrew J. Livingston

77

3.16

Resistance Tapes

Lipták

 

 

78

3.17

Rotating Paddle Switches

Boyes

 

 

79

3.18

Tape and Float Designs

Lipták

SREENEVASAN

80

3.19

Thermal Sensors

Lipták

 

 

81

3.20

Ultrasonic Detectors

Jamison

Michael Connella III

82

3.21

Vibrating Switches

 

Lipták

 

 

 

 

Temperature Measurement    4

(21 – 10 unassigned)

 

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assignedus

83

4.1

Selection of Temperature Sensors

Adler/Moore

Deepak Deore

84

 

Applications – Cryogenic

 

Jesús Gallego Otero

85

 

Applications – High Temperature

 

Huaichun Zhou

86

 

Applications in Hostile Environments

 

 

 

87

 

Applications to Eliminate Interferences

 

 

 

88

4.3

Calibrators and Simulators

Edvi/Jamison

John Thompson,

 

89

4.14

Installation Considerations and Thermowells

Lipták

Michael Connella III

 

90

4.2

Bimetallic Thermometers

Edvi/Jamison

Michael Connella III

91

4.4

Cones, Crayons, Labels, Paints and Pellets

Edvi/Jamison

 

 

92

4.6

Filled Bulb and Glass Stem Thermometers

Jamison

 

 

93

4.7

Integrated Circuitry (IC), Transistor and Diode Designs

Lipták

 

 

94

4.8

Miscellaneous Sensors

Sloneker/Jamison

 

 

94a

Multipoint Sensors

 

Bhagyashree Pataskar

95

4.5

Optical Fiber Thermometers (OFT)

Lipták

Dennis Horwitz

96

4.9

Pyrometers – Radiation and Infrared (IR)

Lipták

 

 

97

4.10

Resistance Temperature Detectors (RTDs)

Lipták

Michael Connella III

98

4.11

Temperature Switches and Thermostats

Adler/Moore

 

 

99

4.12

Thermistors

Giráo

 

 

100

4.13

Thermocouples (TC)

Lipták

Daniel Alonso-Alvarez

 

100a

4.14

Thermowells

Lipták

Mark H. Murphy

101

4.15

Ultrasonic and Sonic Thermometers

Lipták

 

 

 

Pressure Measurement    5

(23 – 13 unassigned)

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assignedatus

102

5.1

Orientation and Selection

Nay

 

 

103a

5.2

Accessories: Calibrators

Nay

Pantay Patel???

Alejandro Varga ???

 

103b

5.2

Accessories: Chemical Seals

Nay

Pantay Patel???

Alejandro Varga ???

 

104

5.3

Bellows Type Sensors

Jamison/Edvi

 

 

105

5.4

Bourdon and Helical Sensors

Jamison/Edvi

 

 

106

 

Capacitance Sensors

 

Ajay V. Deshmukh

107

5.5

Diaphragm or Capsule Elements

Jamison

 

 

108

5.6

Differential Pressure (D/P) Detectors

Lipták

Michael Connella III

109

8.20

Differential Vapor Pressure Sensors

Lipták

 

 

110

D/P Installations and Manifolds

Emmanuel Ujiro

 

111

5.7

Electronic Pressure Sensors

Lipták

Keith Sommers???

 

112

5.8

High Pressure Sensors

Lipták

 

 

113

 

Magnetic (Inductive, Reluctive and LVDT)

 

Ajay V. Deshmukh

114

5.9

Manometers

Welch

 

 

115

 

Optical detectors

 

 

 

116

 

Piezoelectric Detectors

 

Ajay V. Deshmukh

117

 

Potentiometric Sensors

 

Mehul Pancholi

118

5.11

Pressure Gauges

Jamison/Edvi

Mark H. Murphy

119

5.12

Pressure Repeaters

Lipták

 

 

120

5.10

Pressure Scanners

Lipták

 

 

121

5.13

Pressure and D/P Switches

Lipták

John W Thompson

122

 

Resonant Wire Elements

 

 

 

123

 

Strain Gauge Type Sensors

 

Mehul Pancholi

124

5.14

Vacuum Sensors

Gilbert

 

 

 

 

 

DENSITY    6

(12 – 6 unassigned)

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assignedus

125

6.1

Application and Selection

Jamison/Edvi

Victor Vagelin

126

Accoustic Densitometers

 

 

127

6.2

Displacement and Float Densitometers

Jamison/Edvi

 

 

128

6.10

Gas Densitometers Including Position Based

Langford

Cullen Langford

129

6.3

Hydrometers

Lipták

 

 

130

6.4

Hydrostatic Densitometers

Lipták

Hesham Fandy

131

6.5

Coriolis Densitometer

Jamison

Emmanuel Ujiro

132

6.6

Nuclear Radiation Densitometers

Livingston

Andrew J. Livingston

 

133

6.7

Ultrasonic Sludge and Slurry Densitometers

Lipták

 

 

134

 

Torsional Vibration Type

 

 

 

135

6.8

Vibrating and Resonance Densitometers

Murer

Martin Apschner

136

6.9

Weight Based Densitometers

Lipták

 

 

 

 

SAFETY SENSORS    7

(26-7 unassigned)

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assigned

136a

Alarm System Management

Lipták

137

 

Air – Quality and Safety

 

 

 

139

8.16

Combustibles

Tatera

Gupta

140

8.19

Corrosion Monitoring

Lipták

 

 

141

7.5 

Excess Flow and Regular Check Valves

Lipták

 

 

141a

Deluge Systems

Jef Snoeys

142

Explosion Proofing

Simon Lucchini

143

7.6 

Explosion Suppression and Deluge Systems

Lipták

Raju

144

7.7 

Flame Arresters, Emergency Vents

Lipták

 

 

145

7.8 

Flame, Fire and Smoke Detectors

Lipták

Hesham Fandy

146

Inert Gas Purging

Kumar

147

7.2 

Intrinsic Safety

Rohr

Hesham Fandy

148

7.9  

Leak Detectors

Lipták

Simon Lucchini

148a

Nuclear Radiation Detectors

Dr. Ajay V. Deshmukh

149

Pipe Condition Detectors, “Pigs”

Béla Lipták

150

1.10

Redundant and Voting Systems

Berge

Simon Lucchini

151

7.15 

Relief Valves – Capacity Determination

 

Mark Murphy,

 

152

7.16 

Relief Valves – Sizing, Specification, Installation

 

Mark Murphy

 

153

7.17 

Rupture Discs

Miller

Dean Miller

154

Safety – Fracking

 

 

155

Safety – Nuclear Power Plants

 

 

156

Safety – Offshore Drilling

ROMEL S BHULLAR

157

Safety – Pipeline Operation

ROMEL S BHULLAR

157a

SIS Systems, SIL Calculations

Wright

 

158

8.59

Toxic Gas Monitoring

Jarvis

Gupta

158a

Vacuum Breakers and Air Release

 

 

159

7.22 

Vibration, Shock, Acceleration

Eren

Bapat Jayprakash Gajanan

 

        

 

 

  ENERGY INDUSTRY INSTRUMENTS     8

(18 – 11 unassigned)

New Ch.No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assigned

161

8.14 

Coal Analyzers

Lipták

 

 

162

8.21

Dioxin Analysis

Lipták

 

 

163

 

Electric Meters – Bi-Directional

 

 

 

164

7.3   

Electric Meters – Conventional

Giráo

 

 

165

 

Electric Meters – Smart 

 

 

 

166

7.4    

Energy Management, Load Shedding

Lipták

ROMEL S BHULLAR

167

 

Fuel Cell Sensors

 

 

 

168

 

Geothermal Sensors

 

 

 

169

8.8   

Heating Value Calorimeters

Lewko

 

 

169a

Multiphase Oil & Gas Sensors

Ofoh Emmanuel Ujiro

170

Natural Gas Measurements

David Gallego

171

Nuclear Reactor Measurements

 

 

172

Oil Quality Analyzers

 

 

174

Solar –  Collector Positioning Sensors

Daniel Alonso-Alvarez

175

Solar – Converters

Seethepalli

176

Solar – Insolation Sensors

 

 

177

8.3   

Stack Particulate Sampling

Lipták

 

 

178

Wind Turbine Instruments 

Ramirez, Raul Garduno

 

 

PROPERTIES and CONDITIONS    9

(45-29 unassigned)

New Ch. No.

Old Ch. No.

Title

4th Edition Author(s)

5th Edition Author(s)

Assigned

178a

8.7